Az, hogy valakit katolikus diakónussá szentelnek, aligha szokott hír lenni. Philip Mulryne esete is csak az előélete miatt vált azzá.
Philip Mulryne az észak-ír válogatottban (fotó: prideofanglia.com)
Nem árulunk el nagy titkot, amikor azt mondjuk, Mulryne futballkarrierje nem különösebben említésre méltó. Bár a Manchester United utánpótlásában nevelkedett, és ifi-FA kupát is nyert velük 1995-ben, az éppen aranykorát élő csapatba nemigen tudta beverekedni magát. Innen a Norwichba igazolt, ahol hat, sérülések által gyakran félbeszakított szezont töltött el, majd pályafutása újra lefele ívelt, végül 2008-ben vonult teljesen vissza a profi labdarúgástól. Az észak-ír válogatott mezét 27-szer húzhatta magára, ezalatt három gólt szerzett, amíg aztán egy szolid kétnapos vedelés következményeképp végleg ki nem került a keretből.
Az eddig szokványos történet 2009-ben vett meglepő fordulatot, amikor Mulryne elutazott Rómába és nekivágott annak a hosszú útnak, amely a Domonkos-rendhez és a pappá szenteléshez vezet. Ennek az utolsó előtti állomásához érkezett meg a múlt hétvégén.
A katolikus egyházban (de az anglikán és az ortodox felfogás is lényegében azonos) az ún. "egyházi rend" három fokozatból áll. A legalsó a diakónus (deacon), a középső a pap (priest), a legfelső a püspök (bishop). Eltérően a protestáns felfogástól, ezek nem beosztások, funkciók, hanem a szentelés egy életre szóló, eltörölhetetlen jegyet ad. A fokozatok egymásra épülnek: civileket lehet diakónussá szentelni, diakónusokat pappá, papokat püspökké.
A II. vatikáni zsinat (1962-65) előtt csak azt szentelték diakónussá, aki papnak készült, azóta felszentelnek olyanokat is, akik nem akarnak papok lenni. Általános szabályként a diakónus-szentelés után egy évvel lehet kérni a papszentelést, de ettől el lehet térni.
Domonkos szerzetesként (függetlenül a szentelésektől) szegénységet, szüzességet és engedelmességet kell fogadni (mindhármat csak a jövőre nézve, hogy ki hogyan élt a fogadalomtétel előtt, az mindegy). A dominikánus rendet (minő meglepetés) Szent Domonkos alapította 1215-ben, a hivatalos nevük Prédikátorok Rendje. Pár évszázaddal ezelőtt közülük kerültek ki az inkvizitorok, manapság békésebbek, de a mai napig fontos számukra a hittérítés, ill. a hittérítést megalapozó mély teológiai tudás. A domonkosok, a jezsuiták mellett, a legmagasabb teológiai felkészültséggel rendelkező szerzetesek.
Philip Mulryne testvér (fotó: dominicans.ie)
Ez a fajta karrierváltás valóban szinte példa nélküli, legalábbis élvonalbeli futballisták esetében. Talán a legismertebb az egykori nigériai válogatott és Inter-hátvéd – és játékosként szintén nem a fegyelmezettségéről híres – Taribo West története, amely helyenként az Ördögűzőbe illő jeleneteket is tartalmaz: ima közben maguktól kinyíló és becsukódó konyhafiókok, ajtók, ablakok, minden. Ő végül a Nigériában igen népszerű pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz csatlakozott és hajléktalanszállót nyitott Milánóban.
Magyar játékost még ennél is nehezebb találni, nem utolsó sorban azért, mert mind a papi hivatás, mind a profi futball sokáig erősen korlátozott volt. Mindenképp említést érdemel azonban a Debrecen egykori balhátvédje és csapatkapitánya, Kovács I Sándor, bár ő annyiban kakukktojás, hogy előbb volt teológushallgató, mint focista. Az "Atya" becenévre is hallgató Kovács tíz évet játszott a DVSC-ben és különböző inkarnációiban (akkoriban sok volt a névváltozás...), 1965-ben teljesen vissza is vonult a labdarúgástól és "mezei" lelkészként folytatta. 1984-től 2005-ös nyugdíjba vonulásáig Hajdúsámsonban szolgált, volt a rendszerváltás után alpolgármester is, 2012-ben hunyt el.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ajánlott bejegyzések: