Válogatott okosságok

Pontosan egy éve történt, hogy Szalai bepiszkálta, pöckölte, tuszkolta a labdát az osztrák kapuba és a lefújás után megkezdődhetett a népünnepély az országban. Tízezrek kerekedtek fel, hogy Franciaországban szurkoljanak a válogatottnak. Így tett kilenc fiatalember is, akik egy kisbusszal vágtak neki a messzeségnek és két heti kalandozás után életre szóló emlékekkel gazdagodtak. Ki tudja, talán egyszer majd történetük megihlet valakit és egy regény formájában emléket állít az EB-csodának. Történt hát éppen egy éve, hogy a nevezett kisbusz megérkezett a bordeauxi Atlantique stadion parkolójába...

Az ember azt gondolná, hogy egy villamos-út nem lehet hosszú és eseménytelen. Pedig edzett budapestiek vagyunk, aki már végigültek egy órát mondjuk, a 3-as és a rettenetes hírű 28-as villamoson. Személy szerint egy porcikám sem kívánta a visszautazást a belvárosba a stadiontól, ahogy kisbuszunk utasainak fele is így volt ezzel.

Marco inkább lecövekelt a parkolóban és miheztartás végett maximális hangerőre állította a lejátszót, hogy nyugati szomszédaink is megértsék: „Senki nem bír énvelem, jaj, de vagány vagyok!”. Ungarische folklór, ferstéhen? Tán' Dj Ötzi rajabb, mint Grófo? Na, ugye...

A bordeaux-i stadion parkolója

- Ugye nem akarsz itt ülni három órát? – mutatott körbe Cucu a végtelennek tűnő parkolón. A stadiont egyelőre kívülről csodáló parókás-jelmezes sokadalom sem tűnik csábítóbbnak a tétlen várakozásnál. Sóhajtok.

- Gyere már! Iszunk! – javasol egy egyszerű, de remek programlehetőséget Böllér, miközben pálinkákat töltöget. Órák óta iszunk amúgy, eddig nincs látható jele. Kilenc pohár csendül össze, a társaság szétszéled.

Cucu mindenesetre nem múlatja hiábavalóan az időt az úton. Amúgy sem rossz némettudását pillanatok alatt felhozza „master” szintre, ahogy rendkívül választékosan oltogatja az atlanti kikötőváros szívét megcélzó osztrák útitársainkat. Mindent megtárgyal velük, még a legfontosabb aktuálpolitikai eseményeket is.

-  Szóval Jürgen, nem tartottál meg kerti munkára néhány afgánt? Komolyan kérdem. Pont nektek valók. Olcsók, pincében is tarthatók...

Kell a változatosság, mert a „Conchita Wurst echte Österreich!”-ra hamar ráuntunk.

Nyugati szomszédaink most fülük botját sem mozdítják. A parkolóban még több érzelem volt leolvasható arcukról: nem kevés felsőbbrendűségi érzés és végtelen, már-már irritáló magabiztosság.

A villamos végre beért a városba. A kocsmák dugig, a WC-k úgyszintén, osztrákok és magyarok vegyesen dülöngélnek, énekelnek. Cucu és Böllér is abbahagyja esti ellenfeleink zrikálását és előkerülnek a telefonok.

- A folyónál? Melyiknél? Melyik villamos? Nem hallak! Én sem hallak! Már elindultak? Baszd meg, itt is zaj van!

És más hasonló telefonbeszélgetések sora indul meg. Hol vannak a debreceniek? Hol a fradista haverod? Hol a többi kispesti? Elindult-e már a menet a stadionhoz? Akarunk mi ahhoz csatlakozni? Igyunk már valamit!

A debreceniek tényleg egy folyó partján iszogatnak. Készséggel megmutatják, honnan indult el a Carpathian Brigade és a hozzájuk csatlakozók, de mi addigra már senkit sem találunk ott az üres üvegeken kívül. A távolból énekszót hoz a szél, tehát még nem lehetnek messze. Kövessük őket? Inkább keressük meg a mieinket, lassan talán indulni is kéne visszafelé. Remek, tényleg érdemes volt bejönni Bordeaux-ba.

- Szevasztok, szevasztok! – örvendezik láttunkon Kila. Végre megvan a kompániánk! Londonból, Szegedről, innen-onnan. Lassan húsz fősre duzzad kicsiny, de annál lelkesebb társaságunk. Megindul a tere-fere. Miután hamar kitárgyaljuk, ki-hol lakik, jönnek a fontosabb témák: miután az elmúlt napok másról sem szóltak, mint különböző utcai harcokról, mi vajon mire számítsunk Marseille-ben? Vajon terveznek-e meglepetést a románok? Mi lesz, ha felbukkan a semmiből egy orosz brigád? Láttunk-e részeg angolokat? És ha arabok akarnak késelni? Illetve ha már témánál vagyunk: vajon a Sturm Graz ultráiban maradt-e tüske a Sturm-Honvéd Intertotó-párosítás óta? Hol vannak a fradisták, mennyi újpesti jött, stb., stb.

- Ugye mondtam, hogy iszunk! – Böllér két teli tálca sörben gyönyörködik, amit egyik londoni emigránsunk hozott a köz gyarapodására. Kocsmában sörhöz jutni minimum fél órányi sorban állással lehetett csak, így a hűvös idő ellenére is húsz torok száradt ki a bordeaux-i téren.

- Mehetnénk lassan a meccsre! – javasolja valaki és ha nem is túl gyorsan, de megindul a  szedelőzködés. Csak át kell menni az amúgy mutatós főtéren az egyszer márt végigjárt villamoshoz, és „indul az utazás”.

- Izlandot megverjük! A portugálok meg leadnak egy pontot, azok addigra már tutira továbbjutnak. Meglesz a továbbjutás! – mondja ki a többség véleményét, vagy legalábbis reményeit GL, a hórihorgas szurkolótársunk.

- Jó, de ezek mit néznek? Kicsodának a kicsodái ezek? – Böllér nem óhajt szakmázni. Hangját nem emeli fel, hanem a nagyjából kéttucatnyi osztrákot számláló csoportosulást vizsgálja. A maga módján persze szakmai szemmel méri fel szándékaikat és persze erejüket. Kétségtelenül szépen fel vannak öltözve angol casual cuccokba. A csoport elején feszítő két arc grimaszai és az általuk felvett póz pedig nem hagy semmi kétséget a szándékaik felől. Kihívás! Menetünk megtorpan. Még az egyik söröstálcáról is megfeledkezünk.

Többen lopva kamerákat és rendőröket keresnek. A csendőrök még mindig terror-parában vannak és jó eséllyel ugranak mindenre az angol-orosz csörte után. Az is biztos, hogy nem bánnak kesztyűs kézzel azzal, akit csínytevésen kapnak. Az eredmény legjobb esetben is kitiltás minden stadionból és az országból. Megéri ilyen bohócokkal konfliktusba keveredni? Mire ezt átgondolnám, az események folyama saját medret váj magának.

Felharsan egy német kiáltás, de őszintén szólva egy kukkot sem értünk belőle.

Böllér úgy dönt, hogy sebtében kinevezi magát szóvivőnknek. Két lépés után megáll, csípőre teszi kezét és megvillantja legnyájasabb mosolyát:

- Héééj! Na, mi van, faszszopók?

Hangját még mindig nem emeli fel. Hogy ők értenek-e magyarul, az kétséges. A másik csapat elején páváskodó, piros-fehér pörge-kalapos szájából mindenesetre dühös német kiáltás jön válaszul, amit Cucu azonnal letromfol. Meg akarom kérdezni, hogy miről megy a diskurzus, de már nincs idő.

Az első sör onnan érkezik. A következő pillanatokban húsz-húsz műanyagkorsó áll röppályára. Kész vagyon folyik szét a kockakövön.

Sok idő nincs sajnálkozni, mert máris nyakunkon az ellen, de oldalamon látom, hogy mögülem is megindulnak. Sajnos szemüvegem egyik lencséjén még mindig folyik a sör, így arra a szememre alig látok. Nincs ínyemre a látvány. Az elém toppanó labanc legalább egy fejjel magasabb nálam, és a combosa betalál. Ami szép, az szép. Tehát képzett bunyós, jó lesz vigyázni! Nincs mese, közel kell menni és felvállalni az adok-kapokat, ahol nem számít az ütéstáv. Tolórúgás... nem számít rá, meglepetten hátratántorodik. Most kell menni! „Bal-jobbhorog-könyök!” – döntöm el, és nekiugrok. A balegyenes alig éri el, de előkészítésnek tán megteszi.

- Too much! – ordítja. Ledermedek. Hallom a csatazajt körülöttem, de gyakorlatilag csak őt látom. Akkor még egyszer! De nem enged közel. Inkább futásnak indul.

- Állj meg! STOP! HALT! – hát téged meg mi lelt, kis barátom? Még neki sem kezdtünk igazából! Ötven méterig üldözöm. Ahogy közelítünk a tér széléhez, megunom a vágtát, hadd menjen!

Most nézek csak körül. Egy tömött villamos utazóközönsége izgulta végig vérmérséklet szerint az ütközetet. A nemrégiben még kalapos Osztrák Úr immáron kalap nélkül szalad általam űzött barátja után. Ketten magzatpózban próbálják elkerülni, hogy a kockakövek közé verjék hamvas alpesi testüket, a harmadik most tápászkodik. Kisbuszunk negyedik jelenlévő tagja, Moe méla undorral az arcán még spiccel megcirógatja az egyik osztrák agresszor bordáit, Cucu úgy térdel a másikon, mint egy angol lord az elejtett oroszlánon egy jól sikerült szafari után.

- Elég lesz már, kapott eleget... húzzunk innét!

A földön fekvőknek ez a megváltás, mert segítséget szanaszét szaladt cimboráiktól nem igazán remélhetnek. Az egész jelenet talán húsz másodperc alatt játszódott le. Nincs diadalüvöltés és selfie a győztes csapatról. Gyorsan számba vesszük a veszteségeket – nulla fő – és a gyors távozás mellett döntünk.

- Gyere, gyere, jönnek a rendőrök! – jön a figyelmeztetés. Tényleg, eddig hol voltak? Ez nekik terrorkészültség?

150 centis osztrák ordibál a villamos ajtajából. Hogy mit, arról fogalmam sincs, csak a „ficken” ige különböző változatait értem. Szeretném a torkára forrasztani a szót, de egy szelíd kéz visszahúz.

Kilát, vagy valamelyik másik cimbit sejtem, de egy meglepően barátságos és gyengéd csendőr szeretne jobb belátásra bírni. Eszem ágában sincs vele vitatkozni. Addigra már a csörte osztrák és magyar szereplői is felszívódtak. Hogy hová, arról fogalmam sincs. Kissé tanácstalanul ácsorgok, a csendőr meglepetésemre nem visz magával. Ábrándozásomból ismerős hang ver fel. Cucu integet egy másik ajtónál.

- Ide, ide! Gyere már!

A tömött villamos forgataga ideális terep a bujkálásra és a korábbinál némileg cizelláltabb eszmecserére Ausztria fiaival és lányaival. A pár perce véget ért nemzetek találkozójának mind a negyven résztvevője ott nyomorog egymástól pár méterre, de a villamos az Istennek sem akar elindulni. Ez nem jelent jót.

Két marcona afro-francia rohamrendőr nyomakodik fel és szó nélkül kikapnak a tömegből, máris szemlélhetem közelről a villamosmegálló plexijét. Javukra legyen mondva, nem viszik túlzásba a keménykedést. Nem telik bele fél perc és megkapom társaságnak Böllért és Cucut. Talán mégsem volt szerencsés felvenni az egyenpólónkat. No de ki gondolta volna, hogy Böllér kihozza az állatot Stájerország békés népéből?

Böllérrel már kevésbé elnézőek, a miheztartás végett a falhoz csapdossák.

Óvatosan leveszem a szemüveget és törölgetni kezdem. Kerülöm a hirtelen mozdulatokat. Persze az éles szemű strázsa figyelmét mindez nem kerüli el. Nagyon szeretne mondani valamit, de jobb híján odahívja egy társát, aki nagy lélegzetvétel után belekezd.

- Who... öööö... do it? – mutat a még mindig sörös pápaszemre.

- Don’t know... you know... so crowded here. Guys were running, I was schocked....so ... – tárom szét karjaimat sajnálkozva. Szaladgálás, tömeg, én meg sokkot kaptam, hogyan is emlékezhetnék? Ha akarnám, se tudnám megmondani, ki pazarolt el rám jó hat eurót.

- Okéy – legyint beletörődően a közeg. Közben villamosajtók záródnak, több tucat osztrák utasa tapsol gúnyosan. Hármat megnézek magamnak.

- Üd’..dü? – érdeklődik újfent az angolul legjobban beszélő csendőr.

- Sorry?

- Eeee... Ü...dé?

- Öööö.

- ID! – vágja rá egy másik diadalmas arccal. Áhám! Igazolvány!

Bizalmatlanul nézegetik a személyimet. Időközben Böllért és Cucut is dokumentum átadására szólítják fel. Jó eséllyel egyetlen egy meccset sem fogunk látni az EB-n. Őszintén szólva kezdek aggódni, amikor a személyit már a váratlanul felbukkanó Nap felé tartják.

- Merci! – adja vissza az okmányt és int. Bamba ábrázatomra megerősíti egy szebben kivitelezett intéssel, hogy húzzak már el.

Csendőrök anno

Csendőrök mostanság

- Gyere már! -  lapogat hátba Böllér. Ez az ember honnan szerzett máris sört?

Cucu arca úgy ragyog, akár a napsugár. Nemcsak nem vitték el, de nem találták meg azt a boxerét sem, amiről már maga is elfeledkezett. Pedig többször lehülyéztük azért, hogy elhozta magával.

Szép lassan mellénk szállingózik a derék kispesti kompánia mindegyik tagja. Nem hagytak itt minket.

- Utolérjük a villamost? Megnézzük, ki tapsolt? – Cucu szája sarkában máris csibészes mosoly húzódik meg. A villamos harminc métert mehetett még előre.

Terveit váratlan vendégek akasztják meg. Néhány osztrák sem maradt a járművön és távolabbról figyelték az igazoltatást. Vezérük léptet közénk méltóságteljesen. Őt nem láttam akcióban, ami nem feltétlenül baj, mert szép szál havasi legény. Mindenféle kertelés nélkül belekezd: korrekt kis box volt, kétség sem fér a győzelmünkhöz és respect, hogy senkit nem árultunk be a rendőröknek. Mellette toporog zavartan a valahogy mindig az események középpontjában lévő kalap nélküli Uraság.

- Nem adnátok vissza a kalapomat? – szemeiben ott csillog a remény.

- Nem lopunk sapkákat. Nem vagyunk románok – húzza ki magát Böllér büszkén. De tényleg... minek néz ez minket?

- Who are you? – szegezik nekik a kérdést.

- We are.. Sturm Graz... and Rapid Wien. We like Ferencváros!

- Pech, öreg. We are Kispest – rázzuk a fejünket és keserítjük el beszélgetőpartnerünket. Szürreális az egész jelenet. A tökkelütött osztrák előzetesen is érdeklődhetett volna, hogy baráti-e a viszonyunk. 

Röpke intéssel elválunk.

- Most már tényleg menjünk a meccsre. És rakd ki azt a szart a zoknidból a parkolóban! – figyelmezteti az egyre jobban fellelkesülő Cucut Moe.

- Ezt megúsztuk! – Böllér szája a füléig ér. Már a második sörét húzza le.

- Meg. Csak azt nem értem, milyen sapkát keresett ez a madár rajtunk – értetlenkedek.

- Azt keresheti. A villamoson van egy szék alatt – vihog fel Cucu. És elindulunk a villamos után. Ha majd lehagyjuk, dobok egy forró csókot az imént nekünk tapsolóknak.