Válogatott okosságok

Ritkán érkezik a magyar kézilabda-válogatott ennyire ismeretlenül egy világversenyre, mint most. Amióta (papíron 2017. július 1-től) Ljubomir Vranjes átvette a válogatott irányítását, összesen kettő mérkőzést játszottunk, mindkettőt a svéd válogatott ellen, pár nappal az EB kezdete előtt. Ráadásul visszavonult Nagy László is. Olyan játékosok kerültek a keretbe, akikről tán nem is minden szurkoló tudta, hogy egyáltalán kicsodák, és még ha a keret nagy részének nem is ez az első világversenye, azért azt elmondhatjuk, hogy merőben megújult a válogatott.

© HRS / Sasa Pahic Szabo

Paradox módon a klubedzőként már BL-t is nyerő (de az igazán nagy sikert, a Bundesliga bajnoki címét soha el nem érő) Vranjes a legfontosabb újoncunk, ő még sosem irányított válogatottat világversenyen. A magyar csapat előtt a szerb válogatottnak volt átmeneti ideig edzője, de abban az időszakban nem rendeztek világversenyeket. 

Vranjesnek tehát gyakorlatilag nincs szövetségi kapitányi tapasztalata. Ráadásul úgy kellett a válogatott keretét összeállítania, hogy a magyar mezőnyből azokat a játékosokat, akikkel a nemzetközi kupákban (ez leginkább a Bajnokok Ligáját jelentette) nem találkozott, leginkább egyáltalán nem ismerte. Így a Veszprém vezetése mellett kellett megismerkednie a magyar mezőnnyel, és eldöntenie, mely tizenhat játékossal vág neki az Európa-bajnokságnak. Semmiképpen nem egy könnyű feladat. Akkor sem volna az, ha amúgy tele volnánk jó képességű játékosokkal, a 25-30 közti korosztályban egy sereg jó kézilabdázó várna a válogatott meghívóra. Ráadásul nem is látjuk ezeket a játékosokat. 

Belül még, ha nem is klasszis szinten, de valahogy csak-csak meglennék. Míg a lányoknál az utóbbi években mintha azt látnánk, hogy a szélső posztokon az utánpótlásból futószalagon jönnek ki a tehetségek, a fiúknál ott látszik a legnagyobb hiány talán. Még a tavaly nyári U20 világbajnokságon is a széleken volt a csapat a leggyengébb. Kicsit úgy fest, hogy Harsányi és Iváncsik, ha akarnák, negyvenévesen is kirobbanthatatlanok volnának a válogatott keretből. De nem akarják. 

Vranjes végül egyetlen igazi szélsőt, Hornyák Pétert nevezte a keretbe, de őt sem játszatta, így gyakorlatilag szélsők nélkül játszottuk végig az egész mérkőzést.  Egy olyan csapat ellen, mint a dán válogatott, 11 olimpiai bajnok játékossal a keretben, a belső posztokon valami egészen fenomenálisat kellene nyújtani, hogy lényegében szélsők nélkül is meg tudjunk nyerni egy mérkőzést. Ez pedig, mint már az eredményből kitalálhatják, nem jött össze.

Taktikailag a feladatnak megfelelően kezdtük a találkozót. Rohantunk, mint az őrültek. A nem kifejezetten lassú tempójú Bundesligához szokott német kommentátor is csak hüledezett a magyar válogatott sebességén. Különösen jó volt, hogy ilyen tempójú támadójáték mellett is nagyon kevés hibával játszottunk. Az egész meccsen csak egyetlen olyan játékosunk volt, aki több, mint egy technikai hibát követett el. Nagyon kevés volt a rontott passz, és a lövések is egész jó arányban ültek. Magyar csapattól pedig főleg szokatlan volt, hogy nem akadt meg a játék, mindenki fel merte vállalni a döntéseket, passzokat, lövéseket, folyamatosan ment a labda, nem láttuk a szokásos "álljunk meg, és fontoljuk meg" mentalitást. 

Persze a világ egyik legjobb védelme ellen csak a belső posztokra koncentrálva ez is csak addig volt igazán elég, amíg Niklas Landin minden lövésből gólt kapott. A dán kapuscsere után már visszaesett annyit a támadásaink hatékonysága, hogy a dán válogatott a maga javára tudta fordítani a mérkőzést. A védelmet ugyanis még Vranjesnek nem sikerült igazán összeraknia, vagy mondjuk inkább így, nem sikerült annyira, hogy ilyen kiváló képességű támadók ellen is hatékony legyen. A dánok néha egy passzal, vagy akár egy jó mozdulattal a semmiből tudtak ziccereket teremteni, amikkel szemben Mikler Roland is tehetetlen volt.

Mindezekkel együtt a második félidő elejéig bőven meccsben voltunk. Sőt, amikor a 35. percben Ligetvári a saját térfelünk közepéről betalált az üres dán kapuba, ki is egyenlítettünk (16-16). Ekkor akár pszichés fölénybe is kerülhettünk volna, mégsem ez jött, a következő tíz percben csak egy gólt lőttünk, azt is gyors középkezdés után, azaz sem felépített támadásból, sem indításból nem tudtunk gólt szerezni (indításból mondjuk szélsők nélkül különösen nehéz lenne).

Ráadásul ezalatt kaptunk hatot, ami akkor is sok lenne, ha amúgy közben mi is termeltünk volna a másik oldalon. Mindenhonnan. Jobb szélről, bal szélről, átlövésből. Az, hogy a játékunk nem fogja tudni tartani a meccs elejének sebességét, egyértelmű volt. És valahol sajnos az is sejthető, hogy a szélesebb és jobb minőségű kerettel rendelkező dán válogatott akkor aztán oda fog csapni. Tőlük, pont ebben az időszakban, harmadszor is kiszórták a világ egyik legjobb játékosát, Mikkel Hansent, és meg sem érezték, kicsit átrendezték a csapatot (pl. a szélső posztot átvariálva, ami ugye nekünk nincs is), és ment tovább a szekér. 

Ebben a tíz percben gyakorlatilag elveszítettük a mérkőzést, mert ami 22-17 után történt, annak már nem volt nagy jelentősége. 

© HRS / Sasa Pahic Szabo

Tragédia nem történt. Aki az utóbbi években akár csak felületesen is követte a magyar férfi kézilabdát, az sejthette, hogy nem mi vagyunk az Európa-bainokság esélyesei. Ebből a mérkőzésből pedig, véleményem szerint, Ljubomir Vranjes és a csapat kihozta, amit ki lehetett. Az utóbbi tizenöt év utánpótlás-nevelésének problémáit nem azokon kell leverni, akik ma Varasdon, a nagyszámú magyar közönség, előtt a pályán és amellett megpróbálták, amit meg lehetett. Ebben ennyi volt. 

A következő mérkőzést Spanyolország ellen vívjuk, hétfőn, 18:15 kezdettel. A mérkőzést az M4 Sport televízió közvetíti, akik pedig külföldről szurkolnának a csapatnak, azok az EHF TV közvetítését választhatják.