A tegnapi napon osztottam meg egy cikket, a női kosárlabda válogatott litvánok ellen aratott sikere után: a TAO rendszer óta, a látványsportok közül egyedül a kosárlabda indult fejlődésnek. A jégkorong inkább stagnál, a labdarúgás ugyanolyan mélyen van, mint volt, vízilabdában egyértelműen gyengébbek vagyunk, mint a 2010 előtti időszakban, kézilabdában pedig egészen brutális mértékű a zuhanás. Amíg a női kézilabda válogatottunk a 2000-es évek környékén a világ legjobbjai között volt, most örülünk, ha egyáltalán kijutunk egy-egy nemzetközi tornára. És bár a férfiaknál akkor sem volt kiemelkedően erős a válogatott, nem volt ritka egy-egy kiugróan jó szereplés, de jellemzően a csoportkör túlélése, vagy a kvalifikáció az olimpiára nem jelentett gondot. Ma ez megoldhatatlan feladatnak tűnik számukra. A röplabda pedig még túl friss a TAO rendszerben, rájuk érdemes lesz 3-4 év múlva visszatérni.

Kép: FIBA Eurobasket 2017

Visszatérve a kosárlabdára. Férfi válogatottunk 18 év után először jutott ki Európa-bajnokságra, ahol egészen remekül szerepeltek, a nők pedig jó eséllyel egymás után harmadszor fogják kvalifikálni magukat a konstinensviadalra. Ilyenre ebben az évezredben nem volt példa. Igaz a 80-as, 90-es években egyáltalán nem volt meglepő az, ha érmet szereztek a lányok az EB-ken. Mégis, mivel lett jobb a magyar kosárlabda az elmúlt években?

A kézilabda-bajnokságot sokan, és sokszor szidják - teljesen jogosan -, hogy irreálisan sok légiós játszik. Közép és kiscsapatok keretében sem ritka, hogy 8-10 külföldi veszi el a helyet a magyar fiatalok elől, ráadásul hála annak, hogy női vonalon Európa egyetlen profi bajnoksága a magyar, még egy Siófok vagy Kisvárda szintű csapat is simán tud francia, norvég, dán, brazil válogatott játékosokat fizetni. Ugyanakkor ha megnézzük a férfi kosárlabda-bajnokság első osztályát, ott is hemzsegnek a légiósok.

Ez nem újkeletű dolog, már 2011-ben is közel félszáz légiós játszott az NB I-ben

Tulajdonképpen rövidebb összeszedni, hogy melyik magyar játékos számít egyértelműen meghatározó embernek a csapatában, mint leírni az itt játszó külföldiek nevét, íme:

Vojvoda, Keller, Lóránt, Perl, Váradi, Ferencz, Benke, Szabó Zs, Horváth Á,  Ruják, Eilingsfeld, Pongó, Wittmann, Supola, Hendlein, Juhos, Molnár, Fodor, Misek. Persze vannak még, akik bőven kapnak játékperceket (Csorvási, Kovács Á., Medve, Polyák, Kovács I., Tóth N. és még sorolhatnám) de azt hiszem, hogy a  kosárlabda-fanatikusok többsége is egyetért velem, a fenti névsort látva. 14 csapatban van összesen 18-20 olyan magyar játékos, akik csapataikban húzóemberek. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy szinte mindenhol, még a kiesőjelölteknél is van 5 légiós. Viszont ne feledjük, hogy a fent megnevezett játékosok többsége épp a legjobb korban van, és a válogatottunk is rájuk, nomeg a világsztár Hanga Ádámra épül. Viszont fiatal tehetségekből nem állunk rosszul. Filipovity a bombaerős Alba Fehérvárban kap egyre több játékpercet, Németh Ákos a Körmend új reménysége, Gulyás Milán Pakson bontogatja a szárnyait, Szombathelyen ugyebár alapember Perl és Váradi, mindketten 1995-ös születésűek, abszolút a jövő emberei, de mellettük ígéretes karrier vár Durázi Krisztoferre vagy Kucsora Csabára (a szombathelyi utánpótlásképzés bombaerős), Zalaegerszegen a fent említett Benke Szilárdé a jövő, ő is 1995-ben született, ahogy Váradiék. De a hazai utánpótlás nevelés másik fellegvárán Pécsen is jóreményű fiatalok kerülnek ki a Rátgéber Akadémiáról (például az idén egyre többet játszó Demeter Attila). Az egyértelmű, hogy 20 év körüli tehetségek kopogtatnak a nagycsapatok ajtóin, kérdés, hogy közülük ki fogja tudni betörni azt. Ahhoz nem elég jónak lenni: jobbnak kell lenni, mint azok a légiósok, akik ideérkeznek.

(Sőt, a Rátgéber Akadémia meglehetősen szokatlan helyen is terjeszkedik, Szabolcs-Szatmár-Bereg leg-északkeletibb szegletében, Tarpán).

Rátgéber fiai egy 2016 decemberi rangos európai torna, a Christmas Cup előtt - fotó

Elnézve azt, hogy az elmúlt években folyamatosan egyre jobban és jobban szerepelnek a férfi csapataink (is) a nemzetközi kupákban, elég egyértelmű, hogy a top csapatainkhoz mindenképpen minőségi légiósok érkeznek, hiszen bár mindenhol van 2-3 magyar játékos, a klubok többsége inkább a külföldiekre épít. Persze kosárlabdában a realitás, hogy a második, de inkább csak a harmadik számú kupasorozatban érhetünk el szép eredményeket, ott idén is sikerült megélni a kupatavaszt két csapatunknak: a Körmend és az Alba Fehérvár is még életben van a nemzetközi kupában. Az megint más kérdés, hogy az évi 400-650 millió forintos költségvetésből dolgozó magyar csapatoknak esélyük sincs a sorozat krémjébe, azaz a Turkish Airlines Euroleague-be bejutni. Ott a legkisebb csapatok költségvetése kezdődik 20 millió eurónál, összeshasonlítva a kézilabdával: 6-7 millió euróból simán BL döntős csapatot lehet gyúrni, a'la Veszprém. Az tehát nyilvánvalóan nem realitás, hogy magyar csapatot lássunk az Euroleague-ben, de a Bajnokok Ligája főtábla (gyakorlatilag a második számú európai kupasorozat) már tavaly is összejött az Olajnak, és erre jövőre is minden esély megvan. Az pedig lassan elvárás, hogy az EC-ben jól szerepeljünk.

Azt gondolom, hogy az elmúlt években jó irányba indult el a magyar kosárlabda a női és a férfi vonalon is, válogatottjaink is egyre szebb eredményeket érnek el, kupacsapataink is kezdenek tényezővé válni Európában. Persze főleg férfi vonalon volt is honnan, és van is még hova fejlődni, de nekem úgy tűnik, hogy, ellentétben a kézilabdával, a kosárlabdában az irány jó, és ennek egyre több szép siker az eredménye. Csak így tovább!