P. külsős szerkesztő társunk ezúttal a Dominikai Köztársaságban járt, és ha már ott volt, a foci ezúttal sem maradhatott el. Alább olvashatjátok beszámolóját, amelynek végén sporttörténelmi csemegével fogunk kedveskedni Hűséges Olvasóinknak. Ám addig is, szakítva blogunk hagyományaival nyomon követjük dominikai kalandozásait, hiszen a helyszín szépsége és különlegessége, no meg szerkesztőtársunk írói vénája feltétlenül megérdemli, hogy ne maradjon a fiókban az útinapló. Csapjunk is bele!

Tudom, hogy majdnem fél évvel ezelőtti eseményekről nem illik beszámolni. Én mégis megteszem. A lelkiismeretem így lesz tiszta, ha már az ígéreteknél tartunk.

Az úticél már elég régen vonzott, Oslóban a válogatott pótselejtezőn fogalmazódott meg bennem egy ismerőssel, végül ő egyéb okok miatt nem tudott velem tartani. Mikor eldöntöttem,  hogy a Dominikai Köztársaságba fogok utazni, akkor még nem tudtam, milyen labdarúgó-eseményen fogok részt venni. A bajnokság tavasszal kezdődik  minden évben és valamikor augusztusban fejeződik be. Próbáltam keresni, kutatni az idei kezdésről információkat, de egy korábbi CONCACAF BL meccsen kívül semmit nem találtam. Tegyük hozzá, hogy ehhez "kellett" a spanyol nyelvtudásom hiánya is. Joggal reménykedtem abban, hogy a tavalyi március 12-i kezdés körül lesz az idei nyitóforduló is, és esetleg több mérkőzés is belefér. 

Természetesen az élet másképpen hozta, amit végül nem bántam meg.  Eredménykövetési oldalakon találtam egy válogatott barátságos mérkőzést, a fővárosban, Santo Domingoban, március 22-én, este 7 órás kezdéssel, a Dominikai Köztársaság és a méltán világhírű Turks és Caicos Szigetek között.  Ez a visszautazásom előtti nap volt, szóval gondoltam, előtte felteszem a koronát az egész nyaralásra egy kis körutazással. Nézzük, mennyire sikerült!

Továbbra sem szeretem az utazási irodás szervezéseket és nem azt terveztem, hogy egy luxusszállodában töltöm majd el a kint lévő időt. Elolvastam rengeteg fórumot, blogot, beszéltem ott élő ismerőseimmel. "Hátizsákkal? Normális vagy? Meg akarsz halni?" Ilyen reakciókat kaptam. Többen mondták, hogy mennyire bátor vagyok, mert voltak ott ismerőseik és nagyon kemény hely, a szállodából is alig merték kitenni a lábukat. Az utazási irodák sem javasolják az egyéni utazást. Ezért abban az is szerepet játszhat, hogy a nagy resortok érdeke, ha csak náluk száll meg az illető és az esetleges fakultatív programokat is náluk foglalja le. Nekem ez a fajta utazás egyáltalán nem tetszik. Semmit nem látok az országból, a kultúrából, csak a plasztik környezetet, ezt akár Karakószörcsökön is megtehetném, minek kell ehhez több ezer kilométert utazni? 

Erről jut eszembe egy pár hete olvasott írás, amely szerint egy angol nyugdíjas néni elment nyaralni Spanyolországba. Mondanom sem kell, ki sem mozdult a hotelből. Utólag reklamált az utazási irodánál, hogy nem érezte jól magát, mivel a szálloda tele volt spanyolokkal és ez rettenetesen frusztrálta. A szervező cégtől kapott egy nagy kártérítést, mivel valóban nem tüntették fel, hogy a helyiek vannak többségben. Mégis mit várt? Az jobb lett volna, ha mindenhol részeg, vízfejű angolokba botlik? Hova fajult a világ! Még tetézném a dolgot, hogy az egyik legnépszerűbb magyar oldal, az Utazómajom egyenesen azt írja, hogy nem ajánlják egyéni, hátizsákos utazóknak az országot. (Talán csak fel kéne készülni?) Engem ez sem tántorított el, alapos kutatómunka után végül március 15-én megérkeztem Punta Canaba.

 Viharos történelem

Tényleg nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, egy sporttal foglalkozó blogon meg pláne. Viszont úgy érzem, hogy néhány mondatot mindenképpen írnom kell az ország múltjáról, ahhoz hogy a jelenét megértsük.

1492 decemberében érkezett Kolumbusz Kristóf a szigetre, előtte a taino nevű népcsoport élt itt 5 területen, egymástól elkülönülve. Kezdetben békésen éltek egymás mellett fehérek és őslakosok, majd a helyiek ellenálltak a hódításnak - az egyik női vezetőjüket nyilvánosan kivégezték a népe előtt, ami csak olaj volt a tűzre.  Egyébként az őslakosok mára szinte teljesen kihaltak, köszönhetően a fertőző betegségeknek, viszont más szigetekkel ellentétben mégsem tűntek el teljesen, mert a túlélők szökött rabszolgákkal házasodtak össze. Ma a mulattok (feketék és fehérek leszármazottai) vannak többségben, de megmaradt a karibi vér is, amire a dominikaiak nagyon büszkék.

A szigeten még őrzik a taino hagyományokat

Az Újvilág első állandó európai telepes városa Nueva Isabela (mai nevén Santo Domingo, a főváros) lett, amit Kolumbusz testévre, Bartolomeo alapított 1496-ban. Sokáig úgymond főhadiszállásként használták a dél-amerikai államok gyarmatosításához.  A Hispaniolának elnevezett sziget később ketté lett osztva francia és spanyol részre. Előbbiből nőtt ki a világ első fekete köztársasága, Haiti, míg utóbbi lett a Dominikai Köztársaság. A két ország a saját függetlenségének elnyerése után elég ellenséges viszonyba került, főleg a függetlenség mámorában égő Haiti agresszív külpolitikájának köszönhetően. A gyűlölt szomszédot végül sikerült legyőzni és egy meglepő húzással önként visszatértek a spanyol korona kebelébe - két évre. A spanyolokat váltották az amerikaiak. Nem ez volt az egyetlen meglepő fordulat a történelmükben: Ulysses S Grant elnök támogatása ellenére egyetlen szavazatnak köszönhetőn nem lettek az USA egyik tagállama 1870-ben. És végül nem költöztek Dominikára a déli államokból a Klu Klux Klantól rettegő feketék sem, amit egyébként ugyancsak Grant szorgalmazott. És milyen lett a folytatás? Nem túl vidám...

Puccsok, újabb amerikai megszállás, újabb puccsok, amerikaiak elleni partizánháború, vérfürdők.

Az amerikaiak távozása után fordult a kocka a dominikai-haiti viszonyban és ezúttal a spanyol ajkúak mészárolták a kreolokat - 1937-ben mintegy 35 ezer haitit mészároltak le Trujillo elnök parancsára az ún "Parsley" (petrezselyem) mészárlásban - képen lent. Ez volt a egyik legsúlyosabb etnikai konfliktusa a sokat látott térségnek.

Végül a dominikaiak a demokratizálódás rögös útjára léptek, és latin-amerikai szintű "jólétben" élik mindennapjaikat. Ellentétben szomszédaikkal, akik a világ egyik legszegényebb országává süllyedtek és még Dominika is a jólétet, biztonságot jelenti számukra. Dominikában ennek megfelelően meglehetősen ferde szemmel néznek a fekete bőrű, spanyolul nem, vagy rosszul beszélő bevándorlókra, illetve a lenti beszámoló után elképzelhetjük, hogy milyen lehet Haiti, ha Dominika a sziget fejlett és jól szervezett állama.

K(á)osz és boldogság.

A repülőtérre érkezve a délutáni órákban, szikrázó napsütés, 30 fok és magas páratartalom fogadott. Elvileg az országba való belépéshez nincs szükség vízumra, csak egy belépési adatlapot kell kitölteni. Az a tény szerintem mindent elmond, hogy mindenki máshogyan emlékezik a leírásokban. Körülbelül az lehet az igazság, hogy a turistagépek utasait kötelezően lehúzzák a be- és kilépéskor  fizetendő 10-10 amerikai dollárral. Elvileg ez tényleg nincsen érvényben, mégis senki nincs, aki ellenőrizné, vagy kekeckedne a törvény őreivel. A hivatalos fizetőeszköz a helyi peso, ők mégis jobban szeretik az USA dollárt. Mindenhol elfogadják, persze már itt sarc van rajta. Előzetesen osztottam-szoroztam, ténylegesen 20 dollárt vittem magammal, a többit pesóban. Ha minden kötél szakad, gondoltam ott van még a bankkártyám is. Számításom bejött, csak reptéri duty free boltban, visszafele használtam olcsó, minőségi rum vásárlására, minden másra ott a peso :)

Fővárosi forgatag

A legtöbben már a reptéren kénytelenek 20-30 dollárokat fizetni egy mindössze pár perces útért, pedig ennek is van egy nem reklámozott, úgymond elhallgatott alternatívája: a tömegközlekedés. Itt most ne az otthon, vagy egyéb más országokban megszokott buszokra gondoljanak az olvasók. Guagua-nak hívják a helyi közlekedés legfontosabb eszközét (ejtsd vává). Ez általában valami rozzant mikrobuszt takar, néha platós terepjárót, ahol a platón tényleg egy gombostűt nem lehet leejteni a helyhiány miatt. A sofőrön kívül még egy ember ül elöl, aki a sarcot szedi. Mindig, minden alkalommal KÖTELEZŐ előre megbeszélni a díjat, mert különben meglepetések érhetnek. El lehet képzelni a spanyoltudásom hiányában kialakult párbeszédeket és activity elemeket.

Kertvárosi idill

Bevetettem mindent, rajzolás, mutogatás, nemzetközi szavak keverése (angol-magyar-spanyol-olasz), és jelentem az értem aggódóknak, sikerrel. Az egészben az a vicces, hogy ezeknek a járgányoknak nincsen felső utashatára. Ezt már a reptérről a szállodáig tartó úton megtapasztaltam, mikoris 18-an zsúfolódtunk egy 9 fős mikróba.  Azt már nem is részletezném, hogy szakadt ülések, a melegtől büdös emberek és irdatlan kosz jellemezte a buszt.  Ez mondjuk csak a rövidebb, városokon belüli utakra volt tipikus. A hosszabb utazásokra azért a konszolidáltabb kivitelezés a jellemző. Légkondi, wifi, és kevesebb, mondjuk csak 12 ember. Egyik ilyen kirándulásomon felszállt egy rosszarcú helyi férfi egy nagy táskával. Majd hamarosan előkerültek a kések, macheték amiket árult a többi utazónak. Történt olyan is, hogy gázpalackokkal, élő csirkékkel együtt robogtam az úticélom felé.

Főnököm, kések esetleg nem-e érdeklik?

Elvileg létezik valamiféle menetrend, de ezt az esetek nagy részében nem tartják be. Amikor a vezető kénye-kedve szerint úgy dönt, akkor indul. Teljesen ad hoc jellegű az egész dolog. Senki nem siet sehová. Mindig van holnap, olyan Pató Pál uras az egész rendszer, "Hej, ráérünk arra még!". 

Cserébe viszont mindig mosolyog alapvetően mindenki, talán az állandó meleg is az oka, de boldognak tűnnek. Ezt a pozitív életszemléletet, hogy nem a pénz hajszolása a fő szempont, azért irigylem tőlük. Olyan 200-300 USA dollár a helyi átlagkereslet, nekik ez elég, nem panaszkodnak, nem nyafognak, örülnek hogy élhetnek és szemmel láthatólag élvezik is azt. Bár Amerika közel van, mégis a lakosság nagy része csak spanyolul tud kommunikálni. Az is szembetűnő, hogy nagyon kevés gyerek jár iskolába. Napközben ott kolbászoltak, játszottak az utak mellett. Néhány évet eltöltenek egy tanintézményben, sokan még írni, olvasni sem tudnak, aztán mennek dolgozni a földekre, boltokba, vagy éppen taxiznak, sok lány pedig a testéből él, de erről kicsit később bővebben. 

Néhány tanárral is volt szerencsém együtt zötykölődni. Kivétel nélkül nagyon örültek, hogy valakivel angolul tudnak beszélgetni. Ők mondták, hogy a helyi kormánynak nem is érdeke, hogy változtassanak az oktatási szokásokon. Az egyikükkel 1 órát vártam a 35 fokban árnyék nélkül, mert a tragacsunk bemondta az unalmast, és a sofőr úgy döntött, hogy ő nem javítja meg a vasat, bármi is a probléma, szálljunk le, úgyis jön másik.

Százasért' az ananászt!

A helyi lakosság telefonálási szokásai is szemet szúrtak. Mobiltelefonnal szinte mindenki rendelkezik, a felhasználási módja talán az időnként eltűnő internet miatt merőben különbözik mindentől, amit eddig láttam. A legnépszerűbb alkalmazás a whatsapp. 

A másik sajátosság az állandó zene. A sarki boltoktól, a benzinkutakon, vagy épp a guaguakon, egyszerűen mindenhol szól a bachata. Énekelnek, táncolnak, dudorásznak. Sokszor egy középiskolai osztálykiránduláson éreztem magam, annyi különbséggel, hogy itt nem tinédzserekről, hanem ismeretlen felnőtt férfiakról beszélek. Spontán alakulnak ki a bulik és folyik a rum.

A bachata egy melankólikus zenei stílus, hasonló a salsához, csak lágyabbak az ütemek. Fő témája jellemezően a szerelem és a nők, a romantika. Egy idő után azt vettem észre, hogy már én is dúdolom a nótákat és ütemre mozgatom a lábamat ülő helyzetben, pláne miután 10-edszer hallottam egy számot. Egyik kedvencem lett Teodoro Reyes- Vuelve con tu Papá című szerzeménye. Lehet ebben az is közrejátszik, hogy a papa szó jelentését ismertem. Így tettem szert tudásra Frank Reyes, Luis Vargas vagy éppen Anthony Santos munkásságból.  Miközben ezeket a sorokat írom, nosztalgiából hallgatom a nótákat, hogy visszajöjjenek az emlékek. Egyébként ajánlom mindenkinek,azt  nem állítom hogy kedvenc lesz, de háttérzenének tökéletes. A modernebb hangzás kedvelőinek, pedig az idei nyár egyik nagy dominikai slágerét javaslom.

A modern mai, vagy régebbi világhírű pop slágerek bachata verzióban is megszólaltak, ezeket is bárki megtalálhatja a világhálón.

Közlekedjünk dominikaiul!

A másik fontos közlekedési eszköz a motoconcho, vagyis a motoros taxi, jellemzően rövidebb távokra. Minden korosztályból találhatóak sofőrök, akik ebből élnek. Le lehet őket inteni a forgalomban, drosztokon, vagy ők jönnek és ajánlják magukat. A turistákat amúgy is mindenki két lábon járó bankoknak nézi, azt hiszik hogy jól meg tudnak kopasztani, csak azért mert külföldi és dúskál az anyagiakban. Ezért kell itt is észnél lenni, és szigorúan előre lebeszélni a díjszabást, különben tényleg érhet meglepetés. A nagyobb városokban külön cégek hirdetik magukat láthatósági mellényben, de olyat is tapasztaltam, hogy valakinek a hátán volt a telefonszáma és a fotója együtt. Egy motorra alapvetően két ember fér fel, de nem Dominikában! 3-4 tagú családok simán utaznak egymás hegyén-hátán. Áruszállításra is kiválóan alkalmas járgány. 

Kérjük kapaszkodjanak, a busz hamarosan indul...

Saját szememmel láttam, (gondolom teljesen biztonságos...) gázpalackot szállítani, bútort, bőröndöt, több zsák gyümölcsöt vagy éppen állatot, utassal együtt. A rendőrök nem szólnak semmit, hozzá tartozik az élethez, csak úgy, mint a dudálás, a hangzavar a motorokkal keresztül-kasul cikázás is teljesen elfogadott. Szerettem volna ellátogatni egy kevésbe zsúfolt, úgymond érintetlen tengerpartra. Sajnos a guagua már nem járt akkor délután arra, ezért az egyik helyi piacon feltettem a kérdést az ott szobrozó motorosoknak, hogy ki vinne el a megadott helyszínre, ami körülbelül 15-20 percnyire volt motorral. Rögtön mindenki hadra fogható volt, bevillantak a dollárjelek a szemekben. Egy szerintem reális összeget közöltem velük, ennyit szánok az útra, végül egymást licitálták alul. Ramon lett a kiválasztott, ár/érték arányban ő nyújtotta a legtöbbet, beszélt kicsit angolul és egy jobb motorkerékpárral rendelkezett, mint az átlag. Egyáltalán nem bántam meg, csodálatos dombokon, hegyeken, trópusi dzsungelen vágtunk keresztül, kakaófa és kókuszpálma ültetvények mellett.

A tengerpart meg egyenesen lenyűgöző volt, mindenféle közhelytől eltekintve. Káprázatos kis öböl, hegyektől határolva, 4-5 méteres hullámokkal. Itt egy kellemetlenség is ért, hátulról, váratlanul beborított egy hullám, miközben bámultam a természetet. A napszemüvegem bánta, a tenger martaléka lett.

Éden

Ramonszitó mutatott a hegyoldalon egy óriás villát, a maffia és a kokain szóból egyértelművé vált a tulajdonosa.  Visszafelé még elvitt a dzsungelbe, egy kis vízeséshez, ahol a helyi erők partiztak. A kiindulási pontra visszatérve megkérdeztem iszik-e egy sört, cserébe mert mennyire normálisan és türelmesen viselkedett. A válasz természetesen igen volt. Nem dolgozol már ma? De igen, de itt nem érdekli senkit, hogy ittas vagy. Nem szondáznak a rendőrök senkit, alkohol szondájuk is csak azért van, mert az USA-tól kapták ingyen :)

Dzsungel mélyén...

Ekkor megjelent két haverja, egy üveg jó minőségű Brugal rummal (egyébként az ára körülbelül 1000 Forint) Rögtön egy buliban találtam magam, egyre több ember lett, jöttek lányok, énekeltek, táncoltak az utcán.  Én szinte az egyetlen általam ismert spanyol nyelvű számmal, a Despacitoval léptem fel , jobbára a refrént énekelve, a többi szöveget dúdolva :)

Közlekedtem még iránytaxival a fővárosban. Itt sincs meghatározott utasszám. Le kell inteni, és elmondani hova szeretnél menni, a vezető közli a díjszabást, itt helyiek segítségét vettem igénybe, akik kiálltak nekem a legforgalmasabb, többszintű felüljáró alá és elmagyarázták a taxisnak hova is szeretnék eljutni.

A negyedik szállítóeszköz a hajó volt. Nem tudtam kikerülni, de nem is szerettem volna. A dominikaiak csak kompnak nevezik, de a komphoz annyi köze van, mint nekem a nemzeti sportjukhoz, a baseballhoz. Itt is várnom kellett az előre kihirdetett időponthoz képest kb. fél órát, de pár nap után ilyeneken már meg sem lepődtem.  Ez a komp egy körülbelül 10 méter hosszú szerkezet volt, fenti tető kialakítással. A mólótól úgy 50-100 méterre horgonyzott le. Egy kisebb motoros csónakkal lehetett megközelíteni. Ekkor még nem tudtam, hogy a motorosok a szárazföldön mire várnak. Majd láttam, hogy egy mozdítható rámpáról beemelik a csónakba, majd a csónakból a hajóba.

Motorok behajózása

Ebből volt 3 darab, külön-külön nyugisan fuvarozva a kikötő és a komp között. Áldottam is a sorsot, hogy a szellős fenti részre, helyezkedtem el és nem lentre a motorok, emberek , bőröndök, és zsákok közé. Egy középkorú, helyi nő, óriási patáliát csapott, miután elhelyezkedett mellettem, miszerint ő tengeri beteg. Üvöltözött, kiabált, majd végül úgy döntött, hogy nem utazik, leszáll. A fia is utána ugrott, az akkor már távozóban lévő csónakba, ám egyik lába már a tengerben landolt, úgy húzták fel, tényleg mint a fail műsorokban, olyan jelenetnek lehettem szemtanúja. 

A folytatásban ellátogatunk egy bordélyvárosba, egy kakasviadalra, megkóstoljuk a helyi gyümölcsöket, utána a stadion felé vesszük az irányt