Évről évre fellobban a vita így novemberben, amikor női csapataink elhullanak az EHF-kupa utolsó selejtezőkörében, hogy ugyan már, hát hogyan is lehetne a magyar a világ legerősebb bajnoksága?

A spanyol Bera Bera együttese simán nyert Dunaújvárosban (Fotó: Dunaújváros Online)

Mielőtt megpróbálnánk a kérdést megválaszolni, szögezzük le: ilyen cím, hogy a világ legerősebb bajnoksága, nem létezik, és éppen ezért nincsenek is kritériumai. Nem arról van szó, hogy ezek nem eléggé objektívek, vagy nem mérhetőek, hanem, hogy nem léteznek. Ennek megfelelően mindenki azt nevezi a világ legerősebb bajnokságának, és olyan alapon, amelyiket és ahogy csak akarja. Ha ismerősünk legközelebb azzal érvel, szerinte a belga a világ legerősebb bajnoksága, mert ott esik a legtöbb eső a meccsek idején, akkor kénytelenek leszünk (némi fejcsóválás és elnéző mosoly keretében) elfogadni az álláspontját, és legfeljebb akkor szállhatunk vele vitába, ha hitelt érdemlő adatokkal rendelkezünk az ír első osztály mérkőzéseinek idejére vonatkozó csapadékmennyiségről. 

Véleményem szerint ennél valamivel, de tényleg csak egy kicsivel komolyabb az EHF-kupában elért eredményekre hivatkozni. Mert ugye kapásból az EHF-kupában nem bajnokságok indulnak, hanem konkrét csapatok, országonként egy-négy. Magyar részről az idén négy résztvevő volt, közülük a playoff-kört három csapat érte meg, mivel egy fordulóval korábban összesorsolták a Siófokot a Váccal, onnét lehetetlen lett volna mindkét klubnak továbbjutnia. Tehát az évente megismétlődő felvetés alapját az idén három csapatunk három párharca, összesen hat mérkőzése képezte, mindezt nyolc naptári napon belül. Tényleg ezek alapján akarjuk megítélni egy bajnokság erejét? Tegyük hozzá, a három csapatunkból egy továbbjutott, a Dunaújváros és az Érd valóban kiestek. 

A magam részéről a magyar NB I-et tartom a világ legerősebb női bajnokságának. Az EHF-kupára alapozó értékelésekre vonatkozó ellenérveimet alapvetően két csoportba sorolnám.

Az első, hogy egy bajnokság nyolc, tíz, vagy akár tizennégy csapatból áll. Semmi okot nem látok arra, hogy a liga értékelését leszűkítsük kettő-négy klubra. Ki meri komolyan összehasonlítani a magyar, a dán a francia vagy a német 8-10. helyezetteket? Szakember, aki rendszeresen látja a mérkőzéseket, tudna objektív véleményt nyilvánítani, de ilyen ember valószínűleg a világon nincs. Az én rendelkezésemre álló, kétségkívül és bevallottan töredékes információk alapján én úgy látom, nincs Európában olyan bajnokság, amelyikben magasabb volna a mérkőzések színvonala, mint a magyar NB I-ben. Még a francia vagy a dán első osztály merülhetne fel (és itt azért zárójelben megjegyezhetjük, hogy francia klubból is csak egy van az EHF-kupa csoportkörében, a dánok idei teljesítménye viszont valóban tiszteletet érdemel), de általánosságban úgy tűnik, ők is valamivel le vannak maradva. Ráadásul a két magyar kieső ezúttal norvég és spanyol ellenféllel szemben maradt alul, az ottani bajnokságok színvonala pedig nagyon mélyen a magyar NB I alatt van. 

Többen felhozzák azt az ellenérvet, hogy nem a Győrt meg a Fradit kell nézni, mert ez a két klub a világon mindenütt ott volna a bajnokság elején, legrosszabb esetben is a 2-3. helyen. A Ferencváros most éppen nincs a teljesítménye csúcsán, de összességében én is azt gondolom, nincs olyan bajnokság, amelyből két csapat is biztosan jobb náluk. De milyen alapon vennénk ki ezt a két csapatot? Ők tán nem a magyar bajnokság részei? Akkor vegyük ki a franciáktól is a Metzet meg a Brestet, Dániából a bajnokságot 14 forduló után hibátlanul vezető Odensét, stb. Miért akarjuk mesterségesen eltorzítani az összehasonlítást, csak azért, hogy a magyar mezőny gyengébbnek tűnjék, mint amilyen? 

Az Érd elleni továbbjutást ünneplő norvégok (Fotó: NTB/Scanpix)

A másik, hogy ... szóval nem biztos, hogy minden nemzetközi kuparésztvevő hajlandó volna életét és vérét adni a továbbjutásért. Különösen, amióta a mostani rendszerben rendezik az EHF-kupát. 2011-ben a Fradi úgy nyerte meg a KEK-et, hogy ehhez mindösszesen öt párharcot, tíz mérkőzést kellett lejátszania. Aki az EHF-kupában a mostani fordulóból továbbjutott, annak a csoportkörben január-február folyamán kell játszania hatszor, abból háromszor külföldi utazással súlyosbítva, ha esetleg onnét is sikerülne továbbjutni, az minimum még egy párharc. Ha a Siófok el tudna jutni a döntőbe, nyolc-nyolc hazai és idegenbeli meccset kellene játszania, és a téli szünet után tényleg egy elég erőltetett menetet vállalnia. 

Érthető, ha a kevesebb játékossal, rövidebb kispaddal, esetleg sok sérülttel küzdő csapatok nem érzik úgy, hogy nekik erre mindenképpen szükségük van. Különösen is igaz ez anyagi problémákkal, fizetési nehézségekkel küzdő kluboknál. 

És itt egy kicsit az érvelés önmagába fordul vissza: pont a magyar bajnokság ereje miatt szerényebb a klubvezetők lelkesedése. Azok a csapatok, amelyek odahaza nem találkoznak komoly ellenféllel, fontosabbnak érzik, hogy legalább a nemzetközi mezőnyben játsszanak pár jó meccset, a magyar csapatok ellenben azt látják, hogy az eleve nehéz magyar mezőnyben nehezíti a helyzetüket, ha folyamatosan szerda-szombat ritmusban kell játszaniuk, a szabadnapokat edzés és regeneráció helyett utazással töltve. A szurkolók számára általában fontosabb a nemzetközi szereplés, különösen azok számára, akik szíve nem is feltétlenül egy-egy adott klubért dobog, hanem a "Hajrá, magyar kézilabda"-szemléletet képviselik. A klubvezetők ellenben szeretnek inkább a magyar bajnokságra koncentrálni, minden szempontból fontosabb ott egy jó helyezést elérni - és azt nem kockáztatni a kettős terheléssel. Paradox módon a klubok leginkább abban érdekeltek, hogy jussanak be az EHF-kupába, de onnét aztán jó gyorsan essenek is ki.

Arról nem is beszélve, hogy már most, az őszi időszakban is érződik a terhelés. Alighanem a Ferencváros és a Siófok is jobban szerepelt volna a november eleji kupafordulóban, ha előtte pár nappal nem egymás ellen játszottak volna egy vérre menő nagy csatát a bajnokságban. Nem mindegy, hogy egy ilyen meccs előtt három nappal a Fradi vagy Granollers ellen kell játszani. 

Mindazonáltal óvatosságra intenék. A dán női bajnokságot sokáig hivatalosan is úgy marketingelték, hogy Verdens bedste liga, ami pont azt jelenti, amit a dánul talán nem beszélő, de más germán nyelveket esetleg értő olvasók gondolnak. Aztán egy-két évvel ezelőtt már nekik is kellemetlen volt, és hanyagolni kezdték ezt a megjelölést. Most mi büszkék lehetünk rá, hogy (nem utolsósorban a bőkezű állami támogatásoknak köszönhetően) a mienk a legerősebb bajnokság. De egyrészt, ha ezt most sokat emlegetjük, annál kellemetlenebb lesz egyszer majd szembenézni azzal, hogy ez már nem így van. Másrészt, elnézve a válogatott vagy éppen az EHF-kupa eredményeit, tegyük fel magunknak a kérdést: jó, mienk a legerősebb bajnokság, de mire mentünk vele?