Az akadémiák nagy családjának tagjai értelemszerűen azt hangoztatják, hogy az akadémia jó dolog.  A leginkább érdekeltek ehhez gyakran még azt is hozzáteszik, hogy ezt a rendszert leginkább csak azoknak van joga kritizálni, akik már bizonyítottak ezen a területen.

Az első felvetéssel alapvetően egyetértek, a másodikkal kapcsolatosan azonban van némi fenntartásom. Abban ugyanis nem vagyok teljesen biztos, hogyha nem ízlik egy étel, akkor azt csak kizárólag akkor kritizálhatom, ha mesterszakács vagyok. Valamint azt sem hinném, hogy egy rettenetesen csúnya nőről is csak akkor alkothatok véleményt, ha én egyébként leginkább egy görög szoborra hasonlítok.

Az akadémia szerintem is jó dolog. Eleve minden kezdeményezésnek örülni kell, ami csak egy kicsiny csíráját is hordozza annak, hogy ez az ezerszer lesajnált és ezerszer elátkozott magyar labdarúgás (amely nélkül egyébként természetesen nem tudnánk élni) egyszer majd újra a régi pompájában ragyoghat. Minden olyan szerveződést támogatni kell, ahol a megfelelően felkészült és elhivatott szakemberek és a kellően elszánt tehetséges fiatalok együttműködéséből hosszú távon profitálhat ez a közös szerelmünk.

Mondom, az akadémiai képzés jó dolog.

Ha egy XXI. századi kissrác úgy dönt, hogy nem egy százhuszadik tehetségkutatóban előadott százhuszadik feldolgozástól, vagy a valamelyik beköltözős műsorban mutogatott meztelen seggétől várja a hírnevet, hanem a sport által szeretne ismertségre szert tenni, az bizony jó dolog. Az is dicséretes, amikor egyéb alternatívát talál annál, mint hogy egész álló nap a számítógép és egyéb elektronikus kütyük előtt élje az életét, valamint trendibbnél trendibb partikon hemperegjen az ostobaság és az igénytelenség feneketlen emésztőgödrében.

És ha már úgy döntött, hogy ő focista lesz, ráadásul tehetségben, szorgalomban, elkötelezettségben sem szenved hiányt, akkor az egyre színvonalasabb akadémiák ehhez ma már minden szükséges segítséget képesek megadni. Jól képzett szakemberek, megfelelő infrastruktúra, civilizált körülmények, magas szintű nyelvoktatás, szakértők által összeállított étrend, színvonalas középszintű oktatás lehet osztályrészük. Ha úgy vesszük, akkor az említett fiatalunknak gyakorlatilag tényleg nincs semmi más dolga, mint élnie a felkínált lehetőséggel.

 És igen, most jön az a bizonyos DE.

Mert a felkínált lehetőségekkel csak akkor élhetsz, ha megfelelsz a szigorú feltételeknek. Önmagában még ezzel sincs baj, hiszen a sült galamb az pontosan olyan, mint a zöld disznó és az antialkoholista finn, azaz egyszerűen nem létezik. És persze azt is tudjuk, hogy a siker az esetek döntő többségében lemondásokkal jár együtt. (És tényleg, micsoda siker lenne, ha egyesek lemondanának…)

Az említett szabályok azonban rendkívül szigorúak, és ezeknek talán csak később jelentkezik a negatív hatásuk. Hogy mire gondolok?

Egy akadémistának megmondják, hogy mikor keljen fel, továbbá azt is, hogy mikor feküdjön le, és mikor oltsa el a lámpát. Megszabják neki, hogy mikor mit csinálhat, mivel töltheti a szabadidejét, mit nézegethet az interneten és a tévében, és mindezt a nap melyik szakában, milyen feltételek esetén és meddig teheti meg. Nem mehet el akármikor akárhová (gyakran egyáltalán nem mehet sehova sem), finoman szólva sem sűrűn botlik bele az ellenkező nem képviselőibe, és még azt a bizonyos „csak egy pohár sört” sem ihatja meg. (Tudom, hogy egy „gyerek” egyáltalán ne igyon egy kortyot se, egy élsportoló pedig akkor se, ha már nem gyerek. De azért lássuk be, tudunk néhány korszakos zseniről, akik éppenséggel nem igazán voltak az alkohol és egyéb csodaszerek esküdt ellenségei, aztán mégis a sporttörténelem neves szereplői lettek.)

 Ha egy akadémista megszegi a szabályokat, akkor általában rövid úton megköszönik neki a további részvételt. Olyan esetek is vannak, amikor már második esély sincs.

Ezért hát a legtöbb akadémista szépen betartja a szabályokat. Aztán eljön egyszer a ballagás ideje, és ettől kezdve már nem lesz éjjel-nappal összezárva a társaival, hanem mindig megmondják neki, hogy legközelebb mikor kell felbukkannia a pálya környékén.

Attól tartok, hogy a legtöbb 18 éves fiatal ilyenkor nem az edzés időpontján rágódik elsősorban, hanem minél előbb és minél gyorsabban mindent  be akar pótolni, ami a kortársaitól eltérően kimaradt eddig az életéből. Hiszen most már nem áll az útjában a nevelőtanár, a portás, vagy a házirend.

És szó sincs arról, hogy ő ettől kezdve már nem akar focista lenni. Dehogynem, hiszen már évek óta erre készül. Csak talán azt gondolja, hogy neki így is sikerülni fog. Mit számít az, ha egy kicsivel tovább maradok fenn, ha egy kicsivel később érek haza, ha még ezt az utolsó pohárka italt megiszom, ha még ezt a csajt is megpróbálom befűzni?

 Erre persze azt lehet mondani, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van. Hiszen akinek komoly tervei vannak a karrierjével kapcsolatosan, annak semmiféle „elhajlás” nem juthat az eszébe, mert akkor ő egyáltalán nem profi, így hát nem is lesz belőle semmi. És mint tudjuk, tudnia kell lemondani…

 Ez persze igaz. Csak hát néha nagy úr a kísértés. És ha nincs éppen kéznél senki, aki fejben kicsit helyrepakolja, akkor általában az a csúnya kísértés lesz a győztes.

 Véleményem szerint tucatnyi tizenéves fiatalember hosszú távú összezárása és szigorú korlátozása egyszerűen egészségtelen. A bentlakásos akadémiák ideje kezd végképp lejárni, ezt a tényt külföldön már egyre inkább felismerik. Sőt, a legtöbb helyen ebben a formában soha be sem vezették, és itt olyan országokra is gondolok, amelyeknek a bajnokságait és a futballkultúráját etalonnak tekintjük. Talán nálunk is el kellene azon gondolkodni, hogy hirtelen hová tűnik a „hatalmas tehetségeink” nagy része. Mivel nem ma voltam először utánpótlás meccsen (amúgy tényleg voltam ma is), kapásból tudnék sorolni számtalan elkallódott, vagy hihetetlenül visszaesett” nagy ígéretet”.

Az a helyzet, hogy a tizenéves magyar fiataloktól sem pattan el tíz méterre a labda. Fizikailag, taktikailag és technikailag sem maradnak el a nagycsapatok hasonló korosztályú játékosaitól. Ezen a szinten az Ajax, a Real Madrid, a Milan, a Manchester City, a Panathinaikosz  és még számos európai élcsapat utánpótlásának játékosai tapasztalhatták meg, hogy egy magyar csapat ellen a siker az minden, csak nem garantált. Ugyanezen gárdák felnőtt csapatai néhány év múlva viszont többnyire péppé verik/vernék a mi klubjainkat.

 Nem lehetséges, hogy ennek a hirtelen keletkező szakadéknak ez lehet az egyik (és nem is a legjelentéktelenebb) indoka?