Válogatott okosságok

A magyar jégkorong felépítése viszonylag egyszerű. Keress egy várost, állami céget, vagy vállalkozót aki hajlandó pénzt adni és vedd meg azokat a játékosokat akiket meg tudsz fizetni. Igy legtöbb esetben a meccseken forintmilliók játszanak a fillérek ellen és ez legalábbis megnehezíti a fejlődést.

A sportot szigorú és fair szabályok uralják: az 52 kilós bokszoló az 52 kilós bokszoló ellen küzd. Az üzleti életben —bár vannak szabályok— a nagy hal megeszi a kis halat. A sporthoz pénz, a pénzhez üzlet kell, így minimum meglepő, hogy a sport hazai támogatása és üzleti viszonyai a sportszerűséggel nincsenek köszönőviszonyban.

Az állam nem ad pénzt

Az NHL, mint ahogy a most véget ért sztrájk is mutatja, közel sem tökéletes. Az alapelv azonban, mármint hogy a csapatoknak profitot kell termelni, tökéletes és világos. Van egy tulajdonos, vannak a játékosok, és ennek a két csoportnak a csapat által megtermelt profitból kell megélni. Az állam nem ad pénzt, a városok nem adnak pénzt, és a vállalkozók sem jótékonykodnak. Vagy ha ezek közül bárki is ad pénzt, akkor csak azért teszi, hogy haszna legyen belőle. A város épít egy stadiont mert hosszútávon a jegyeladás, a szálloda és egyéb adóbevételekből visszakapja a pénzt. Az NHL mint szervezet megszervezi a bajnokságot és az üzleti részt is szabályozza. Megszabja ki vehet csapatot és az adott csapat hol játszhat. Nashville például él-hal a hokiért, de csak akkor tarthatja meg a csapatot (Predators), ha megvan az átlag 14 ezer néző. Ha nincs meg a nézőszám, akkor az NHL (ami a profit egy részét szétosztja a csapatok között) nem támogatja a csapatot és a tulajdonos elviheti a csapatot egy olyan városba ahol több bevételt remél.

Ahhoz, hogy valaki egyáltalán pénzt fektessen a hokiba, a minimális elvárás az esélyegyenlőség. Ki akarna a saját pénzén stadiont építeni, ha a másik csapatnak az állam épít stadiont? A fizetési sapka, a draft, a közvetítési és reklámbevételek elosztása biztosítja, hogy mindenki egyformán közel üljön a kondérhoz. Igy viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy csapat sorozatban akár csak kétszer is bajnokságot nyerjen.

Ha a profit megvan akkor már csak egy kérdés maradt: hogyan osszuk fel azt a játékosok és a tulajdonosok között? A játékosok részesedése 57 százalék volt és ezt szerették volna a tulajdonosok 52 százalékra csökkenteni. Az új szerződés azokat a csapatokat segítette volna akiknek kevesebb a bevétele. Ennek az ára a legjobb játékosok aláírási pénzének csökkentetése és a játékosok anyagi érdekeinek megnyirbálása lett volna. Hogy az olvasó tisztábban lássa a szóban forgó pénz összegét, hasonlítsa össze keresetét a nashville-i csapat kapitányának, Shea Webernek a fizetésével. Weber a sztrájk kezdete előtt írta alá a 14 éves, 110 millió dolláros szerződését. A pénz nagy része aláírási pénzt. (Összehasonlításul a fizetési sapka évi 60 millió.) Ez és a hasonló a szerződések olyan versenybe kényszerítették a tulajdonosokat amitől ők maguk is megijedtek és elkezdődött a sztrájk.

119 nap után írták alá az új szerződéseket

A sztrájkot senki sem tervezte hosszúra: Mire a levelek lehullanak, győztes katonáim hazatérnek. Elvégre a mérkőzések elmaradása napi 20 millió dollár bevétel kiesést jelentett. A harcoló felek azonban, csakúgy mint az első világháborúban, beásták magukat és a frontvonalak nem mozdultak. 119 nap után írták alá az új szerződéseket és elkezdték a szezon hátralevő meccseinek lejátszását.

Nashville-ben az elvárás a Stanley kupa megnyerése, de a Predators rögtön elveszítette az első két hazai meccsét. Jó hír, hogy minden jegy elkelt: 17000 néző, rossz hír, hogy 7 meccs következik idegenben.

Én 118 nap után új csajt, új kocsit, új kutyát, új barátot keresnék. Hogy a szurkolók miért nem pártoltak el? Talán azért, mert az esélyegyenlőség reményt ad: Majd jövőre!

PS: A szerző öt évig árult sört és kakaót a Predators hazai meccsein. A csapat olyankor köszönt néki.