1982 őszére nyúlik vissza történetünk, a Szovjetunióban történt, azon belül is Moszkvában, a Szpartak Moszkva-Haarlem UEFA Kupa mérkőzésen. Egész pontosan október 20-át írtunk.

2 rubel 50 kopejkáért lehet jegyet váltani a halálba

Európa-szerte nagyüzemben rendezték aznap a mérkőzéseket, A Fradi épp az FC Zürichet fogadta a Népstadionban, az Újpesti Dózsa pedig Madriban vendégeskedett a Bernabeuban. Ahogy a magyar csapatok, ugyanúgy a két aktuális hősünk egy fordulón már túl volt a nevezett sorozatban. Két héttel korábban a hollandok a belga Genten mentek keresztül, egy győzelemmel és egy döntetlennel, míg a moszkvai alakulat az angol Arsenalt ütötte ki, imponáló 8:2-es összesítéssel.

Képkocka az Arsenal megsemmisítéséről

Ezt a szomorú történetet nem a Heyselben, vagy a Hillsborough-ban történtek homályosították el (időben hol voltak akkor még ezek), hanem a szovjet diktatúra sajátos propagandája hallgatta el, próbálta éveken át meg nem történtté tenni, úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Pedig igenis történt, de legkorábban 1989-ben lehetett hallani az esetről, illetve a levéltárak mélyén titkosított vizsgálati jelentések akkor váltak kutathatóvá. Pedig a szovjet sporttörténelem legnagyobb nézőtéri tragédiájáról van szó... És hogy mennyire sikerült jól összekuszálni a szálakat? Olyannyira, hogy az áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert. Hivatalosan manapság 66 halottról beszélnek, de egyes források az elképesztőnek tűnő 340-es számot is megemlítik.

Az áldozatok emlékműve

Moszkvában (elvégre nem csak a város, hanem a két kontinensnyi ország messze legnépszerűbb csapatáról van szó) soha nem látott érdeklődés kisérte a mérkőzést, már amennyiben ez tükröződőtt abban, hányan jelezték előre jegyvételi szándékukat. Ezért a klub és a Sporthivatal úgy dönött, a mérkőzést magában a Lenin (Luzsnyiki) Stadionban rendezik meg, amely mindig is a központi, és a nagy érdeklődésre számító események helyszíne volt –többek közt két évvel korábban a moszkvai olimpia főbb eseményeinek, évtizedeken át válogatott labdarúgó mérkőzéseknek, Universiadék, Szpartakiádok, az 1984-es ifi EB döntője,  de még a Harlem Globetrotters 1959-es vendégszereplésének is.

Fény és pompa - a Luzsnyiki Stadion

Így előzetesen közel 82 ezer embernek nyílt lehetősége a mérkőzés megtekintésére, csakhogy a mérkőzés előestéjén még orosz léptékkel is korán köszöntött be a tél és a hideg. Havazott, jóval minusz 10 fok alatt volt a hőmérséklet október közepén, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy „csak” 16500 néző váltott jegyet a mérkőzésre. A szervezőknek annyival könnyebb volt a dolguk, így csak két szektort kellett a hótól megtisztítaniuk. Közülük a legtöbb néző – körülbelül 12 ezren lehettek – a „C” lelátót preferálta, ez lévén legközelebb a Luzsnyiki főbejáratához illetve a metróállomáshoz.

A csapatkapitányok zászlót cserélnek a mérkőzés előtt

A házigazdák a mérkőzés 16. percében már Edgar Gessz szabadrúgásából megszerezték a vezetést. Tulajdonképpen a hazaiak végig nagy mezőnyfölényben játszottak, a hollandok alig-alig tudtak kijönni a szorításból. Idejük és energiájuk nagy részét elvette a védekezés, szemmel láthatóan más céljuk nem volt, mint a tisztesnek tűnő vereség „megtartása”, az idő gyilkolása, gondolván, majd európaibb időjárási körülmények között, a visszavágón sikerülhet egy jobb eredményt elérni. Ahogy múlt az idő, a csapatok úgy törődtek mindinkább bele az 1:0-ba és ezt a nézők is észrevették. Szép lassan ezrek kezdtek szállingózni a szektorok kijárata felé, mígnem a 90. percben egy már-már minden végső elkeseredést szimbolizáló szöglet után Szegej Szvecov és a holland védelem összehoznak egy gólt.

A két gól, a második sorsdöntő

És ezzel szó szerint elindul a (ember)lavina. A szektor kijárata felé tartó nézők visszafordulnak és rohannának vissza csapatukat ünnepelni. De síkos, jeges lépcsőkön ez lehetetlen, egy ezer fő körüli homogén massza kezd el hömpölyögni lefelé, megállíthatatlanul. Senki nem ura a mozdulatainak, vagy mert csúszik a jégen, vagy mert az áradat magával ragadja. És a végeredmény...

Szvecov egy jó bő évtizeddel később azt mondta, bárcsak soha ne rúgta volna azt a gólt. És maguk a holland jétákosok, akik ott voltak a pályán, is csak évekkel később értesültek, pontosan mi is történt. Mert valamit azért ők is láttak, felfogtak az eseményekből. De a középkezdés után pár másodperccel a játékvezető lefújta a találkozót. A Haarlem játékosait a pályán belül szolgálatot teljesítő rendőrök finoman az öltözőbe  terelték, majd folyamatosan sürgetve és nyomás alatt tartva őket, a stadion mielőbbi elhagyására szólították fel. A csapatot szállító busz ablakából ők sem tapasztaltak mást, mint a feltűnően nagyszámú mentőautó villogását és szirénázását...

Másnap egyedül a Vecsernaja Moszkva napilap számolt be egy rövid kis blokkban, hogy baleset történt a stadionban a mérkőzés alatt. A nézők csak magukat okolhatják a szabályok megsértésért. De sem halottakról, sem sérültekről nem tesznek említést.

Ennyi jelent meg az eseményről

Ha csak a 66 halottal számolunk, akkor is iszonyatos: több, mint a felük 14 és 18 év közötti volt, 35 fiú és 4 lány található a nevesített áldozatok között.

Azért a szovjet hatóságok, gyorsított eljárásban, lefolytatták a maguk kis vizsgálatát. Főhibásnak végülis a szervezőket nevezték meg, mert azért fejeknek hullania kellett. Legfőbb oknak azt nevezték meg, hogy szektoronként csak egy kijáratot nyitottak meg, illetve, hogy 16 ezer nézőnek  két szektor szűkös volt, legalább négyet kellett volna megnyitniuk. Ugyanakkor enyhítő körülményként vették figyelembe a rendkívüli időjárási körülményeket (hó és mínuszok – Tanzániában lehetne rendkívülinek nevezni, Moszkvában nem), illetve a szurkolók dekadens (visszafordultak csapatukat és a gólt ünnepelni) viselkedését. Természetesen, a két felelőst (a létesítmény vezetőjét, illetve katonai parancsnokát) azonnal kizárták a pártból főbüntetésként, mellékbüntetésként 3 évre kényszermunkára ítélték őket, amit a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára meghírdetett „általános” amnesztia miatt azonnal feleztek is.

Továbbá vizsgálták a rendőrség szerepét, illetve egész pontosan a rendezvényt biztosító egység parancsnokának a tevékenységét is. Az tény volt, a „C” lelátó szektoraiból folymatosan hógolyókkal dobálták a pályánál szolgálatot teljesítő rendőrök csoportját. A parancsnok mégsem látott okot a szektoron belüli beavatkozásra. A vizsgálat kiderítette, „furcsa”, hogy az áldozatok között nincs rendőr, pedig nekik már rég a szektoron belül kellett volna a „rendet biztosítani”.

Az események kísérteties hasonlóságban állnak egy tizenegy évvel azelőtti eseménnyel. 1971 január 2-án a glasgowi Ibrox Parkban, 1:0-s Celtic vezetésnél a 90. percben egyenlít a Rangers. A kijárat felé igyekvő, szomorú drukkerek hírtelen visszafordulnak ünnepelni. Csak ott nincs hó, nincs jég. Az eredmény: 66 halott ott is.

Moszkvában az orvosi vizsgálatok (boncolás) megállapították, egytől egyig mindenki fulladásos halált szenvedett, az áldozatok túlnyomó többsége, valószínűleg a hideg elleni védekezés eszközeként, jelentős alkoholos befolyásoltság alatt állt.

Hogy az eseménynek van-e egyértelmű konklúziója? Sajnos nincs. Két hét múlva, mikor a Fradi Zürichben szerepelt, a Real Madrid pedig a Megyeri úton, ugyanaznap a Szpartak Moszkva meggyőző játékkal, fölényesen nyert 3:1-re a Haarlem otthonában. Mondhatnánk, a halottakért játszottak, de valójában ők sem tudták, két héttel korábban pontosan mi történt.

A Szpartak drukkerei azóta is emlékeznek társaikra