Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

Száz évvel ezelőtt a főváros és az agglomeráció kültelki pályái közül több is igen rossz hírnévnek örvendett. A rákospalotai URAK-pálya volt a leghírhedtebb, délen pedig a wekerletelepiek meccseit kerülték volna el legszívesebben a bírák és a vendégcsapatok. A WSC 1917-ben került először a figyelem középpontjába, egy bajnoki forduló három balhés meccsének egyikét rendezték Kispesten.

„A múlt vasárnap három bírót is inzultáltak. A Hungária úti pályán a TTC–Főv. T. Kör mérkőzés alatt Tunek Lajos, a Főv. T. Kör tagja rontott a pályára bottal a kezében, hogy a bírót inzultálja. Ebben sikerült megakadályozni. Az ETC–Festők mérkőzésen Lukácsi, az ETC hátvédje inzultálta a bírót. A harmadik Inzultus a Wekerletelep–Vérhalom mérkőzésen történt. Itt a wekerletelepiek egyik játékosa a bírón kívül a határbírót is inzultálta.”

1920 szeptemberében ismét három botrányos meccs egyike fűződött a WSC-hez. A szenvedő alany ezúttal is a bíró volt, aki megúszta verés nélkül, de ezt csak annak köszönhette, hogy nem is vállalta fel a konfliktust (nem tudni, hogy a rosszhírű WSC, vagy az ébredő magyarok említése tett rá nagyobb hatást, vélhetően mindkettő). A vendég Ékszerész már 3:1-re vezetett, amikor Schwarz Ernő bíró, a BAK nehézsúlyú birkózója (!) szünetet jelzett.

„[Ekkor] elébe állt több katona társaságában egy hadapródjelölt s megfenyegette, hogy ne pártoskodjék, különben a meccs után elviteti az ÉME helyiségébe, ahol alaposan ellátják a baját. Schwarcz Ernő annyira a szívére vette a gyöngéd figyelmeztetést, hogy sietve távozott a pályáról, ahol hiába várták az újra hadrendbe állt csapatok. Kétségtelen, hogy az illető hadapródjelölt visszaélt az ÉME nevével, de ez még súlyosbítja az elkövetett hibát, a bíró terrorizálásának a megkísérlését. Schwarcz bíró szökésnek is beillő távozását s a meccs félbeszakítását menti az a körülmény, hogy egyrészt nem állott módjában a fenyegetés komolyságát ellenőrizni, másrészt pedig nem akarta a terror előtt meghajolva, a sokkal jobban játszó Ékszerész-csapatot elnyomni.”

1920 őszén járunk, nem véletlen, hogy az esetnek nyilvánvalóan antiszemita háttere is volt. A másik két botrányos mérkőzésen sem folyt vér, még csak kövek sem repültek, a Sporthírlap a lelátói rigmusokat kritizálta. A BEVV–NSC mérkőzés kapcsán írt a lap az azóta lebontott, Thököly út - Mexikói út kereszteződésénél fekvő pályáról.

„Ezen a sporttelepen gúnydalok éneklése lett divattá. A mérkőzés előtt, de közben is dalárdák szólaltatnak meg ékes rigmusokat az ellenfélről, ilyenformán: »Akinek az orra görbe, Lépjen be az NSC-be«. És ez a kedves nóta még az enyhébbek közül való. Énekeltek az NSC–BEVV mérkőzésen sokkal kellemetlenebbeket is, nyilván a játékosok emelkedett hangulatának a fokozására. Az eredmény persze durva, emberre menő kíméletlen játék volt, aminek aztán már méltó kíséretül szolgált a dalárdák idegesítő kórusa.”

Az URAK ekkoriban szinte menetrendszerűen volt az egyszerre erőszakos és antiszemita botrányok főszereplője, nem volt ez másként ebben a fordulóban sem. A balhé egyik szenvedő alanya a második világháború előtti korszak legnevesebb játékvezetője, az 1934-es világbajnoki döntő partbírója, Iváncsics Mihály volt.

„A vasárnap 1:1 arányban eldöntetlenül végződött URAK–Főv. T. Kör meccsen ökölnyi kövekkel dobálták meg az URAK-pályán a Főv. T. Kör játékosait és Iváncsics Mihály bírót – játék közben. Kék és zöld daganatokkal ékesen hagyta el a barátságos sporttelepet a Főv. TK csapata, amely elég bátor, sőt vakmerő volt hatvan percig vezetni egy góllal. Tempó magyarok! – biztatták viharosan az URAK csapatát, mintha az ellenfél mindmegannyi zulukaffer lett volna. Úgy vágta, sértette, bántotta a Főv. TK derekasan küzdő csapatát ez az éles, gyöngédtelen, bántó módon alkalmazott kiáltozás, mint a szöges korbács. Jobban fájt még a kőzápornál is, mert a Főv. TK játékosai is a magyar sport katonáinak érezték magukat, semmivel sem szolgáltak tehát rá a sértő megkülönböztetésre.”

A Wekerletelepi SC azóta lebontott pályája egy 1964-es légifelvételen (forrás: www.magyarfutball.hu)

De térjünk vissza a Wekerletelephez! Két hónap telt csak el Schwarz bíró megfélemlítése után, Bratkovics József már nem úszta meg pofonok nélkül, s a WSC–UTSE meccs után menekülnie kellett.

„Az első félidőben durva játék miatt a bíró a Wekerletelep csapatából Szecseit kiállította. A második félidőben a bíró egy kornert ítélt az UTSE javára, akkor Szecsei – civilben – a pályára rohant s arculütötte a bírót, mire Bratkovics lefújta a mérkőzést. A meccs után újból inzultálták a bírót, aki egy házba menekült, s a kaput magára záratta.”

A Sportlap híradása még komolyabb botrányt sejtet, cikkük szerint a mérkőzés után 40–50 ember kövekkel és botokkal támadt a bíróra, akit a helyszínre érkező öt rendőr mentett meg. A Sportlap fordulóról megjelent beszámolója további két, játékvezetőt ért támadásról is említést tesz, így érthető a lap kommentárja az ekkor napirenden lévő bírótámadásokról:

„A futballsport hét szentségei közé tartozik a bíró sérthetetlensége. Aki ez ellen vét, az a futballnak, egyesületének, és csapatának ellensége. És erre nem mentség a klubszeretet, a fanatizmus, de nem mentség a legnagyobb harag és felindulás sem. Olyan ez mint a felségsértés a magas politikában és ha volna statáriális bíráskodás a sportban, azt kellene alkalmazni mindazokra az elvetemedett sportharamiákra, akik a bíró személyén keresztül magát a sportot támadják meg létalapjában.”

A Wekerletelep – talán vesztét érezve – váratlanul támadásba lendült. Beadványt nyújtott be az MLSZ-hez, amiben szigorú és igazságos vizsgálatot kér Bratkovics József bíró ellen, mivel az ilyen botrányok – szerintük – a bírák tudatlanságával magyarázhatóak (a Sporthírlap szerint a WSC intézője "a szövetség helyiségében nagy hangon kijelentette, hogy a klub vezetőségét szemrehányás nem érheti, ellenben a bíró megérdemelte a sorsát”). Az MLSZ azonban nem kegyelmezett a visszaeső klubnak, pályáját betiltotta, pályaválasztási jogát felfüggesztette, és arra kötelezte, hogy következő mérkőzésére „saját költségére egy legalább hat tagból álló karhatalmi kirendeltséget köteles a rend fenntartására alkalmazni”.

(A cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért Kárpáti Tamásnak tartozom köszönettel.)

Jövő héten folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének idén megjelent, Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.