Rióban csak 36 óra múlva alszik ki a láng, de a magyar vonatkozású versenyek érdemi része már véget ért. Az olimpiai szereplés összességében sikeresnek tekinthető, hiszen a megszerzett 8 aranyéremmel, 3 ezüsttel és 4 bronzzal az összesített éremtáblázaton továbbra is ott vagyunk az első tizenötben. Az a tény viszont már erősen árnyalja a képet, hogy a 8 aranyéremből 6-ban két, korszakos zseninek vannak elévülhetetlen érdemei, a 15 érmünkből pedig 14 mindössze három sportágban született meg.

Az olimpia előtt és a versenyek alatt is többször jutott eszembe az 1988-as önmagam. A szöuli olimpia ugyanis az első, amelyről személyes emlékeim, élményeim lehetnek. Még most is előttem van, amint éjszakánként a kis zsebrádiómon követem az eseményeket, és arra is határozottan emlékszem, amikor az általános iskola 8-as számú tantermében, tanítási időben néztük az öttusa futószámát, valamint Sike András aranyérmét és Komáromi Tibor ezüstjét. Utóbbi sportolónk esetében még a legyőzőjének a nevére is a mai napig emlékszem – vajon honnan és ugyan miért? -, egy Mamiasvili nevű birkózó nyakába akasztották akkor az aranyérmet. Előttem van a négy, nyolc és tizenkét évvel későbbi önmagam is, amikor már hetekkel a megnyitó előtt készültem a játékokra, fejből tudtam a magyar vonatkozású versenyek időpontját, gyűjtöttem az olimpiával kapcsolatos cikkeket – hol volt még akkor az internet? -, és arra is emlékszem, amikor már egy másik iskola másik tantermében – és akkor már telefonon és fülhallgatóval – egy fontos vizsga előtti utolsó órán inkább a női kézisek meccsét hallgattam Sydneyből. Tudják, amikor az utolsó másfél-két percben fordítottunk az osztrákok ellen, talán mínusz háromról...

Azután szépen lassan elmúlt a varázs. Az athéni játékokat már nem vártam akkora lelkesedéssel, és ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy addigra már egyre jobban beleláttam az élsport világába. Olvastam, hallottam és beszéltek nekem dolgokról. A doppingról, a néha egészen sajátságos válogatási „elvekről”, valamint azt is láttam és megértettem - de elfogadni a mai napig nem tudtam - hogy szemérmetlenül el lehet csalni azokat a versenyszámokat, ahol nem szigorúan csak a másodpercek és az elért pontszámok számítanak. Ez utóbbit sportdiplomáciának nevezik, mint ahogyan azt is, amikor egyesektől utólag - akár több év múlva is - elveszik az érmeket, másoktól pedig sosem veszik el ugyanazért.

Rio de Janeiro előtt már nem számolgattam a hátralévő napokat, nem gyűjtögettem az információkat és nem latolgattam az esélyeket. A magyar vonatkozású versenyszámok időpontjait is legfeljebb egy-két napra előre néztem meg. Ezeket aztán lehetőségeim szerint most is élőben követtem végig, kétszer-háromszor még az ébresztőt is beállítottam a hajnali úszódöntők idejére, de már nem ahhoz igazítottam a programomat, hogy feltétlenül lássak mindent. Mégis, az összes aranyérmünknek élőben lehettem részese, és a párbajtőr csapat (konkrétan elaludtam rajta), valamint Márton Anita súlylökő bronza (a döntő párhuzamosan zajlott az aznapi úszódöntőkkel) kivételével az összes többi érmünk megszerzését is a történésekkel egyidejűleg láttam. Az aranyaknak örültem, az „elveszített” ezüstök miatt bosszankodtam kicsit, de már egyik esetben sem olyan vehemenciával és lelkesedéssel, mint régebben. És hát valóban, nem ezektől lesz olcsóbb a kenyér…

Ahogy a bevezetőben is említettem, az aranyérmek tekintetében sikeres olimpiát zártunk. Abban az esetben viszont, ha nem lenne egy kiemelkedő képességű világsztárunk az úszómedencében, és még egy a kajak-kenu pályán, akkor bizony nem sok örömre lehetett volna okunk az elmúlt bő két hétben.

Sírni a negyedik helyezetteknek is szabad...

Labdajátékok tekintetében például régen szerepeltünk ennyire gyengén. Már eleve csak két csapatunk jutott ki az olimpiára, pedig ezt előzetesen mindkét kézilabda-válogatottunktól is elvártuk, elvárhattuk volna. Ismerjük (?) az okokat, hogy végül miért csak a vízilabdásoknak jutott hely a Rióba tartó repülőgépeken. Azoknak a vízilabdázóknak, akik végül egyaránt az első hatban végeztek, de ez mifelénk egyáltalán nem nevezhető sikernek. A férfiak esetében tudomásul kell venni, hogy Szécsi, Kásás, Biros, Benedek, Kiss, Molnár és a többi világsztár szinte egyidejű kiválását képtelenek voltunk átmenet nélkül elbírni, hiszen ezek közül az óriások közül már egyet-kettőt is csak nehézkesen lehetett volna pótolni. Tehetséges fiatalok persze vannak, könnyen elképzelhető, hogy az idő hamarosan majd őket igazolja, de ebben most jelenleg csak ennyi volt. Néhány kulcsjátékosunk képtelen volt megtalálni önmagát, valamint az sem szerencsés párosítás, ha a rutintalanság gyávasággal párosul. A női szakág hozta az elvárhatót az elődöntőbe jutással – a spanyolok elleni meccsért kár, az ausztrálok elleni feltámadás nagyon szép volt, az USA pedig hatalmas lépésekkel jár a világ előtt - de azt azért megkérdezném az illetékesektől, hogy egy olimpiai bronzmeccsen hogyan és miért lehet ennyi, alapvető technikai és taktikai hibát elkövetni, és azért az is érdekelne, hogy az utolsó időkérésünknek igazából mi volt a célja és tartalma.

Úszóink három aranyérmet, két ezüstöt és két bronzérmet szereztek, ez csodálatos eredmény. Hosszú Katinka nélkül azonban az egyébként népes úszóválogatottunk mindössze egy ezüstöt és két bronzot tudna felmutatni, ami a magyar úszótörténelmet ismerve eléggé vérszegény szereplés lett volna. Kapás Boglárka és Kenderesi Tamás nagyon szépen szerepelt, Cseh László az önmaga számára is csalódást keltő 200-on elért eredmény után, 100 méter pillangón már vérprofi módjára javított, és egy szép ezüstéremmel koronázta meg – és zárta le? - páratlan pályafutását. A többiek viszont leginkább kényeskedéssel, picsáskodással, hisztivel és valamilyen felsőbbrendű sértettséggel kompenzálták azt a tényt, hogy a legtöbbjük - és most nem azokra gondolok, akik eleve csak tapasztalatszerzés céljából utaztak ki - jóval elmaradva az egyéni csúcsától a vert mezőnyben végzett. Feltűnően sokan nyilatkozták a versenyek után, hogy ők nem is értik, mi történhetett, hiszen a felkészülés annyira jól sikerült. Szinte biztos, hogy ezt nem is nekik kell(ene) érteniük, ennek ellenére néhányan igazán szerényebbre is vehetnék a figurát, ugyanis lenne mire. Szerencsére a világ jelenlegi két, magasan kiemelkedő női úszójából az egyik magyar, így az úszóválogatott szereplését mindenképpen nagyon jónak értékelhetjük. Arról, hogy mi van a háttérben, több-kevesebb sejtése vagy fogalma mindannyiunknak van, mindenesetre a jövő évi budapesti világbajnokságig láthatóan még bőven akad tennivaló. Többek között több gerinc, több tisztesség és a hibákkal való őszinte szembenézés sem ártana ahhoz, hogy ez a nagyszabású világverseny ne csak a jövedelmezőség szempontjából legyen sikeres. Bár látjuk, hogy ez is nagyon lényeges...

Itt még közellenség volt, most már hirtelen békülnének vele...

Vívóink két aranyéremmel, két ezüsttel és egy bronzzal zártak, ami szintén fantasztikus teljesítmény. Imre Géza miatt vérzik kicsit a szívünk, mert ez a nagyszerű sportember igazán megérdemelte volna, hogy 14:10 után a következő öt tusban legalább egy együttes találatot elérjen. Valami azonban hiányzott, és ezt nem feltétlenül lehet csak a balszerencsére fogni.

Kajakozóik és kenuzóink szereplése ugyancsak kitűnőre sikerült, elsősorban Kozák Danutának és a vele egy hajókban evezőknek köszönhetően. A férfiak közül szinte senki sem volt képes kiemelkedő teljesítményre, ebben a sportágban nem B-döntőkhöz és dobogó alatti helyezésekhez vagyunk szokva. A sportág háza tájáról érkező hírek itt sem megnyugtatóak, és ezzel akkor még finoman fogalmaztam... De hát itt is van legalább egy zsenink.

Ezeken túl az egyetlen érmünk atlétikában született, összességében ez a sportág is jól teljesített. Márton Anita hatalmas országos csúccsal állhatott dobogóra, a többiek pedig hozták a tőlük elvárható szintet, egyedül talán Baji Balázsnak lehet némi hiányérzete önmagával szemben. Pars Krisztián egy komoly műtét után még közel sem volt tökéletes állapotban, így az ő esetében a ma hajnalban elért hetedik hely nem számít kudarcnak. Mindenesetre az is megérne egy misét, hogy alig több, mint 78 és fél méteres eredménnyel hogyan lehet olimpiát nyerni, ennyivel többnyire B-kategóriás versenyeken sem lehet diadalmaskodni. Legutóbb az 1984-es – a dobószámok tekintetében aztán különösen csonka – Los Angelesben megrendezett olimpián nem kellett legalább 80 méter a győzelemhez… Úgy fogalmaznék, hogy ez is felettébb érdekes…

A fenti sportágakat leszámítva gyakorlatilag semmilyen komolyabb eredményt nem sikerült Rióban elérnünk. A tradicionális magyar sikersportágak közül birkózásban, cselgáncsban, sportlövészetben, súlyemelésben, ökölvívásban és öttusában sem sikerült dobogós helyen végeznünk. Birkózásban egyértelműen, cselgáncsban pedig talán számon kérhetünk ugyan egy-egy bronzérmet a bírókon, de még ezzel együtt sem lenne túlságosan fényes a szereplés. Úgy tűnik, a birkózóknál sem érett még be az új elnökség munkája… Ökölvívásban mindössze két versenyzőnk szerzett kvalifikációt, és ők is összesen egyetlen győztes meccset tudnak felmutatni, de az ő esetükben és az ellenfelek ismeretében nagyjából ez is volt a realitás. Sportlövőink jócskán elmaradtak az előzetes várakozásoktól és egyéni legjobbjuktól, súlyemelésben az egyetlen (!) versenyzőnk az elvárásoknak megfelelően szerepelt, az öttusát pedig mindaddig nehéz objektívan értékelni, ameddig lovaglás is szerepel a versenyszámok között. Mindenesetre tőlük is többet vártunk, de ami ennél sokkal fontosabb, ők is többet vártak saját maguktól.

Természetesen néhány olyan versenyzőnk is volt, akiknél kizárólag a tisztes helytállás lehetett a cél. Triatlonban, műugrásban, tornában, asztaliteniszben, teniszben, vitorlázásban és evezésben sem várhattunk kiugró magyar sikereket, de az ötkarikás játékokon nem is ez az egyedüli cél. Ott lehettek, megmutathatták magukat, és többségükben elégedetten távozhattak, távozhatnak az olimpiáról, egész életre szóló élményeket szerezve.

Mi azonban nem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Van néhány kiemelkedő képességű sportolónk, de már nem vagyunk sportnagyhatalom.

Persze nem is ez a leglényegesebb.

Hanem az, hogy emberek maradjunk...