Összegyűjtöttük - természetesen a teljesség igénye nélkül - a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2024-ben távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Július

Thor Spydevold (1944)

Az egykori norvég védőjátékos 1961/62-ben a Greaker, 1963 és 1965 között a Sarpsborg, 1966 és 1970 között a Fredrikstad labdarúgója volt. 1971 és 1974 között a Sarpsborg csapatában játszott, ott fejezte be az aktív játékot. A Fredrikstad együttesével 1966-ban norvég kupagyőztes volt. 1968 és 1972 között 28 alkalommal szerepelt a norvég válogatottban és egy gólt szerzett. 1970 őszén és 1971 őszén EB-selejtező találkozókon szerepelt a magyar labdarúgó-válogatott ellen. Mindkét alkalommal nyertünk, előbb Oslóban 3:1-re, majd Budapesten 4:0-ra, mindkét találkozót végigjátszotta. Játékos pályafutása után a Greaker Sport Association edzője volt, nyugdíjba vonulásáig utánpótlás edzőként és középiskolai testnevelőtanárként is dolgozott. A norvégiai Fredrikstadban hunyt el július 1-én, hetvenkilenc évesen.

1968.július 18-án debütált az A-válogatottban Izland vendégeként, a meccset Norvégia nyerte 4:0-ra. Einar Jorum szövetségi kapitánnyal (balra) és a mezzel, majd amiben játszani fog

Comunardo Niccolai (1946)

Az egykori olasz hátvéd a Montecatini korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. 1963/64-ben a Torres labdarúgója volt. 1964 és 1976 között a Cagliari meghatározó játékosa volt. Tagja volt az 1969/70-es bajnokcsapatnak. Máig rekord (és valószínűleg fennmarad az örökkévalóságnak), az általa vezérelt védelem mindössze tizenegy gólt kapott a bajnokságban. 1967-ben kölcsönben az amerikai Chicago Mustangs csapatában szerepelt. 1976 és 1978 között egy-egy idényt játszott a Perugia, majd a Prato együttesében. 1978-ban fejezte be az aktív labdarúgást. 1970-ben három alkalommal szerepelt az olasz válogatottban. 1970-ben a mexikói világbajnokságon ezüstérmet szerzett a csapattal, a svédek elleni 1:0-ás tolucai mérkőzésen játszott. Pályafutása befejezése után 1980/81-ben a Savoia vezetőedzője volt. 1993/94-ben az olasz női válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett. Pistoiában hunyt el július 2-án, hetvenhét évesen.

A Cagliari védőjeként

Raúl Dos Santos (1967)

Az egykori uruguayi csatár 1987 és 1990 között a Basánez, 1991/92-ben a Defensor Sporting labdarúgója volt. 1992 és 1996 között Spanyolországban játszott. 1992 és 1994 között az Albacete, 1994 és 1996 között a Villareal csapatában szerepelt. 1996-ban a Defensor Sportinghoz tért vissza. 1997-ben a bolíviai Club Bolívar, 1998-ban a Progreso játékosa volt. 1999-ben a Cerro csapatában fejezte be az aktív játékot. 1992/93-ban két alkalommal szerepelt az uruguayi válogatottban. Hasnyálmirigyrákban hunyt el július 4-én, ötvenhét évesen.

„El Loco” a Villarreal játékosaként

Serge Ducosté (1944)

Az egykori haiti hátvéd egész pályafutása alatt az Aigle Noir csapatában játszott, 1970-ben bajnok lett. Első mérkőzését a haiti válogatottban egy Trinidad és Tobago ellen 4:0 arányban megnyert VB-selejtező alkalmával játszotta 1968. november 23-án. Tagja volt az 1973-as CONCACAF-bajnokságon győztes csapatnak. Részt vett az 1974-es világbajnokságon, ahol pályára lépett az Argentína elleni csoportmérkőzésen. Összesen 14-szer szerepelt a nemzeti csapatban. Július 5-én hunyt el nyolcvanéves korában.

A haiti válogatott mezében

Ahmed Refaat (1993)

Az egykori egyiptomi csatár az ENPPI akadémiájáról érkezve került a felnőtt csapathoz, ahol 2013 és 2016 között szerepelt. Ekkor igazolta le a legnagyobb és legnépszerűbb klub, négy idényt töltött, ebből az utolsó kettőt kölcsönben az ENPPI-nél, illetve az Al-Ittihadnál. Utána egy-egy szezont játszott a Al Masry, a Modern Future és Abu Dhabiban, az Al Wahda csapatainál. A Zamalekkel egyiptomi szuperkupát, a Modern Future csapatával Ligakupa győztes volt. Az egyiptomi legfelsőbb osztályban tíz szezon alatt közel 200 bajnoki találkozón szerepelt és negyvennégy gólt szerzett. Többszörös ifjúsági válogatott volt, majd tagja volt a 2013-as Afrikai U-20-as bajnokság győztes csapatának, és játszott a 2021-es FIFA Arab Kupán. Az A-válogatottban 2017 és 2022 között 7 találkozón két gól fűződött a nevéhez. Kairóban hunyt el július 6-án szívroham következtében, harmincegy évesen.

A Modern Future játékosaként

Willi Koslowski (1937)

Az egykori nyugatnémet csatár Gelsenkirchen legnagyobb külvárosában, Buerben született és ott is nőtt fel. Azon a telepen, ahol később a Parkstadion épült. A Schalke volt az élete, bizonyos értelemben, születésétől fogva… A BV Buer 07 csapatában kezdte a labdarúgást, majd a Schalke 04 korosztályos csapatában folytatta, ahol 1955-ben mutatkozott be az első csapatban. Az 1957/58-as idényben bajnoki címet nyert az együttessel. Mikor 3:0-ra legyőzték az Uwe Seeler vezérelte Hamburgot, és ezzel eldőlt a bajnoki cím sorsa, valószínűleg nem is álmodtak róla, hogy ez lesz a királykékek haláláig utolsó bajnoki címe. A találkozón Koslowski két gólpasszt adott. A Bundesliga 1963-as rajtját is Gelsenkirchenben élte meg. A Bundesliga debütáló játéknapján, 1963. augusztus 24-én a VfB Stuttgart elleni 2:0-s hazai győzelemmel végződött találkozó 37. percében ő szerezte a Schalke első gólját. A Schalkéban 205 bajnoki mérkőzésen 65 gólt szerzett. 1965-ben a Rot-Weiß Essen csapatához szerződött. Két idény után az Eintracht Gelsenkirchen labdarúgója lett, ahol négy szezonon át játszott. 1971-ben az Eintracht Duisburg játékosa volt. 1974-ben a Concordia Bochum labdarúgójaként vonult vissza az aktív labdarúgástól. Annyira ragaszkodott szülőhelyéhez, sosem akart messzebb menni. Minden csapata egy ötven kilométer átmérőjű körön belül van. Kétszeres U18-as és U23-as válogatott volt, utóbbiban két gól szerzett. 1958-ban egy alkalommal szerepelt a B-válogatottban. 1962-ben három alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban és egy gólt szerzett. Részt vett az 1962-es chilei világbajnokságon a csapattal. Egy csoportmérkőzésen, a Svájc elleni 2:1-es győzelemmel végződött találkozón a chilei világbajnokságon is szerepelt. A visszavonult labdarúgó edzőként sokáig a Schalke amatőrcsapatát irányította, de három edző mögött is volt. 1987-ben az FC Schalke 04-nél kapott állandó adminisztrátori állást, az irodában segédkezett, és többek között a postai küldemények feldolgozását és a sajtóirodát támogatta. 1993-ban megkapta az „Arany Schalke Becsületgyűrű”-t, 2014-ben bekerült a klub „becsületkabinetébe”. Július 11-én hunyt el, nyolcvanhét évesen.

Az FC Schalke csatáraként (jobbról) a Borussia Mönchengladbach ellen 1962-ben

Ilija Valov (1961)

Az egykori bolgár hálóőr 1980 és 1988 között az Botev Vraca csapatában játszott. 1988-tól 1990-ig a CSZKA Szófia kapuját őrizte. 1990-ben rövid ideig a Lokomotiv Szófiát erősítette. Még abban az évben Németországba szerződött az FC Berlin együtteséhez, ahol egy évet töltött. 1991 és 1992 között az osztrák Austria Wien játékosa volt. 1992-ben kis időre hazatért a Dobrudzsa Dobrics csapatához. 1992-ben Törökországba szerződött a Karsıyakához, ahol két szezont töltött. 1995-ben a Denizlisporban fejezte be a pályafutását. 1983 és 1990 között 31 alkalommal szerepelt a bolgár válogatottban, részt vett az 1986-os világbajnokságon. 1999 és 2002 között a Botev Vraca vezetőedzője volt. 2002 és 2004 között a Cserno More, 2006 és 2007 között a CSZKA Szófia csapatánál dolgozott kapusedzőként. A bulgáriai Vracában hunyt el július 13-án, hatvankét évesen.

A bolgár válogatott kapusaként

Szíjártó László (1958)

Az egykori győri védőjátékos tizenhárom évesen kezdte a labdarúgást a Szanyi Dózsa csapatában, ahol pár mérkőzés után már a felnőttek között találta magát. Nem véletlen, hogy két évvel később a Rába ETO le is igazolta. Húsz évesen mutatkozott be az NB I-ben. 1979 és 1986 között 104 bajnoki mérkőzésen szerepelt győri színekben és egy gólt szerzett. Egyetlen gólja viszont létfontosságú volt... 1982 áprilisában, az NB I. 32. fordulójában gyakorlatilag a bajnoki címről döntő Üllői úti találkozón talált be a Ferencváros ellen Zsiborás Gábor hálójába. Két-két alkalommal bajnok (1981/82 és 1982/83) és ezüstérmes (1983/84 ás 1984/85), egyszer bronzérmes (1985/86) lett a csapattal. A Verebes-féle ETO-ban amolyan Jolly Joker volt, úgy is definiálhatnánk, hogy az első számú csere-, vagy kiegészítő ember. Nevével ugyan nem találkozhatunk, ha kívülről kezdjük fújni azt, hogy kovácscsonkahlagyvikmilemagyar, ennek ellenére az első bajnokcsapatban huszonkétszer, a másodikban huszonegyszer lépett pályára. Egy alkalommal lett kupagyőztes, egyszer pedig a második helyig jutott. Sokan nem tudják, de Hannich Péter és Szabó Ottó társaságában ő az ETO minden idők legeredményesebb játékosa. 1987 és 1989 között az osztrák SK Rum 1965 csapatában szerepelt. Pályafutása után edzősködött Ausztriában is, Magyarországon pedig gyerekeket tanított a labdarúgás alapjaira. Később játékvezetésre is adta a fejét, itthon területi bajnokságban, Lengyelországban pedig a másodosztályban vezethetett mérkőzéseket. Hosszú ideig a megyei III. osztályban résztvevő Levél község focistáit gardírozta, mellette aktív résztvevője volt egykori klubja öregfiúk gárdájának, mint csapatkapitány. Folyamatos labdarúgással kapcsolatos tevékenységei mellett a civil életben is helytállt, közel két évtizedet a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozott, halmozottan sérült embereknek segített. 2022-ben olvashattunk róla, mikor egy súlyos belgyógyászati betegségen esett túl, többször műteni is kellett. Győrben hunyt el a korábbi problémái következményeként, hosszan tartó súlyos betegség után július 18-án, ötvennyolc évesen.

1985 tavaszán, az NB I. 20. fordulójában a kispesti Bodonyi Bélát üldözi

Rodrigues Santos „Moacir” (1970)

Az egykori brazil középpályás egy Belo Horizonte-i amatőr klubban kezdte pályafutását, tizennyolc éves volt, mikor az Atletico Mineiro utánpótláscsapata szerződtette. 1992-ig 182 bajnoki találkozón huszonegy gólt szerzett. A Corinthianshoz került, de az első idényén belül rögtön tovább is adták az Atletico Madridnak, ahonnan újabb év elteltével a Sevilla FC vásárolta ki. 86 spanyol tétmérkőzésen hét gólt szerzett. 1996-ban visszatért Braziliába, játszott az Atlético Mineiro, a Flamengo és a Portuguesa csapataiban, majd Japánba igazolt. Ismételt hazatérte után az Uberaba csapatában fejezte be aktív pályafutását 2003-ban. Részt vett az 1989-es U20-as labdarúgó-világbajnokságon a brazil csapattal, amely a harmadik helyen végzett. 1990-ben és 1991-ben a brazil válogatottban 6 mérkőzésen szerepelt és egy gólt szerzett. Pályafutása befejezése után fiatal labdarúgókat menedzselt, mellette egy professzionális szambazenekarban játszott. Belo Horizontéban hunyt el gyomorrákban július 20-án, ötvennégy évesen.

A Sevilla játékosaként 1995 augusztusában a Kispest-Honvéd ellen egy nemzetközi tornán, ahol a spanyolok 4:0-ra nyertek

Geir Karlsen (1948)

Az egykori norvég kapus 1970 és 1973 között az Odd Grenland, 1973 és 1975 között a Rosenborg, 1973 és 1975 között a skót Dunfermline, 1975 és 1979 között a Valerengen labdarúgója volt. 1980 és 1983 között az Odd Grenland csapatában fejezte be az aktív játékot. A Rosenborg együttesével 1971-ben egy-egy norvég bajnoki címet és kupagyőzelmet ért el. 1969 és 1977 között 32 alkalommal szerepelt a norvég válogatottban. A hónap elején elhunyt Thor Spydevolddal együtt 1970 őszén és 1971 őszén EB-selejtező találkozókon szerepelt a magyar labdarúgó-válogatott ellen. Mindkét alkalommal nyertünk, előbb Oslóban 3:1-re, majd Budapesten 4:0-ra, mindkét találkozót végigjátszotta. Pályafutása befejezése után sokáig volt nevelőegyesülete és utolsó klubja, a Odd Grenland edzője. A norvégiai Skienben hunyt el július 26-án, hetvenöt évesen.

A norvég válogatott kapusaként

Augusztus

Zdenek Prokes (1953)

Az egykori csehszlovák hátvéd 1971/72-ben a České Budějovice, 1972 és 1974 között a Dukla Praha, 1974 és 1985 között a Bohemians Praha labdarúgója volt. 1985 és 1988 között a nyugatnémet 1860 München csapatában fejezte be az aktív játékot. A Bohemians csapatával egy csehszlovák bajnoki címet nyert. A Kengurukkal 1982/83-as bajnoki szezonban bejutott az UEFA kupa elődöntőjébe, ahol a későbbi győztes Anderlecht ütötte el őket a döntőbe kerüléstől. 294 bajnoki mérkőzést játszott zöld-fehér mezben, ami sok éven át klubrekord volt, 2022 februárjában döntötték meg. 1977 és 1985 között 19 alkalommal szerepelt a csehszlovák válogatottban és egy gólt szerzett. Augusztus 1-én hunyt el Prágában. Hetvenegy évesen öngyilkos lett, felakasztotta magát. Régóta küzdött pszichés és anyagi gondokkal.

1984 novemberében a Tottenham Hotspur elleni UEFA kupa találkozó előtt a prágaiak csapatkapitányaként

Tommy Cassidy (1950)

Az egykori észak-ír középpályás 1968 és 1970 között a Glentoranban játszott, melynek tagjaként észak-ír bajnoki címet szerzett. 1970-től 1980-ig a Newcastle United játékosa volt. A Szarkákkal 1974-ben FA-kupa döntőt játszott. 1980 és 1983 között a Burnleyt erősítette. 1983 és 1985 között Cipruson az APOEL együttesében játszott, 1983/84-ben ciprusi kupa- és szupergyőztes volt. 1971 és 1982 között 24 alkalommal szerepelt az észak-ír válogatottban és 1 gólt szerzett.[3] Részt vett az 1982-es világbajnokságon, ahol a Spanyolország elleni csoportmérkőzésen csereként lépett pályára. Edzői pályafutását az APOEL-nél kezdte, majd hazájába a Glentoran és több más csapat menedzsere is volt. A Glentorannal kupagyőztes volt hazájában. 2021-ben diagnosztizáltak nála az Alzheimer-kórt, augusztus 1-én hunyt el a betegsége következményeként, hetvenhárom évesen.

A Newcastle játékosaként

George Herd (1936)

Az egykori skót csatár 1956-ig az Inverness Thistle, 1956/57-ben a Queen’s Park, 1957 és 1961 között a Clyde labdarúgója volt. A Clyde csapatával 1958-ban skót kupagyőztes lett. 1961 és 1970 között az angol Sunderland játékosa volt. 1967-ben kölcsönben egy rövid ideig a kanadai Vancouver Royals Canadians együttesében szerepelt. 1970/71-ben az angol Hartlepool United csapatában fejezte be az aktív játékot. 1958 és 1960 között 5 alkalommal szerepelt a skót válogatottban és egy gólt szerzett. Azt pedig pont nekünk rúgta 1960 júniusában a Népstadionban a két nemzet 3:3-ra végződött barátságos találkozóján. Edzőként 1980-tól 2010-ig alacsonyabb osztályú skót csapatoknál dolgozott. 2011-ben bekerült a Clyde FC Hírességek Csarnokába. Augusztus 5-én hunyt el, nyolcvannyolc éves korában

A budapesti magyar-skót barátságos találkozón jobboldali támadás végén a II. félidő 19. percében Herdhez került a labda. Dalnoki későn nyúlt be s lába csak érintette a Herd által kapuba rúgott labdát. Ez volt a skótok 2. gólja

Ebedli Ferenc (1952)

Az egykori védő az idősebbik testvér, öccsével, Zoltánnal a Ferencvárosban kezdte a labdarúgást. A sorkatonai szolgálatot a Kossuth KFSE csapatában töltötte, 1971 és 1974 között 63 találkozón tizenegy gólt szerzett. A Ferencvárosba visszakerülve a tartalékcsapat keretéhez tartozott, a nagycsapattal jellemzően előkészületi mérkőzéseken játszott. A csapat KEK-menetelésekor 1974 őszén Cardiffban tétmeccsen is pályára léphetett, a 4:1-es idegenbeli győzelemkor Dalnoki Jenő a kezdőbe jelölte őt. 1975-ben az akkor másodosztályú Volánba igazolt, ahol 1983-ig 205 (első- és másodosztályú) bajnoki találkozón nyolc gólt szerzett. Utána még két idényt játszott az NB II-es 22. sz. Volánban, ahol 53 mérkőzésen egy gólig jutott. 1989-ben a Volán csapatánál kezdte az edző karrierjét még a másodosztályban. A következő idényre sikerült az élvonalba jutás, de idény közben tulajdonosváltás miatt a csapat megvált tőle. Debrecenben folytatta pályafutását, ahol részese volt a későbbi sikeres csapat megalapozásának, olyan labdarúgókkal, mint Sándor Tamás, Dombi Tibor, Pető Zoltán, Madar Csaba. 1993-tól az ESMTK következett, majd 1997-ben a Tatabánya először, amikor a helyi labdarúgás újra élesztése elkezdődött. Rövid kitérő következett Ercsibe, majd egy idény Dunaújvárosban, ahol Varga Zoltánnal dolgozott együtt. Ismét Ercsi volt a következő állomás, de 2000 nyarán a Ferencváros hívta az utánpótlás vezetésére. 2001 márciusában elfogadta a Tatabánya újbóli felkérését, de egy év múlva innen is távozott. 2004-től Diósgyőrött volt klubigazgató. Kiskőrösön hunyt el augusztus 5-én, hetvenegy éves korában.

1981 őszén a Volán csapatkapitányaként a Megyeri úton az újpesti Fekete Lászlóval párban

Chato González (1944)

Az egykori spanyol középpályás a Real Madrid neveltje. 1963 és 1966 között a Madrid B-csapatában, a Castillában szerepelt, onnan került kölcsönbe 1965-ben egy évre a másodosztályú Rayo Vallecano együttesébe. 1966. szeptember 18-án debütált a Madridban a La Ligában a Pontevedra CF elleni 1:0-s idegenbeli győzelem során. A blancók színeiben azonban csak ritkán szerepelt, de tagja volt annak a csapatnak, amely zsinórban három bajnoki címet nyert. 1971-ben a Xerez CD-hez igazolt a második ligába, majd 1973-ban a klubtól vonult vissza. 1965 és 1968 között 17-szeres spanyol utánpótlás-válogaott volt. Edzői pályafutását a Rayonál kezdte 1978-ban, három szezont töltött ott el. Ezt követően 2002-ig irányította az RSD Alcalát a Real Ávila CF-et, a CP Cacerenót, a Real Murciát (háromszor is), a Getafe CF-et és a Córdoba CF-et. Augusztus 8-án hunyt el Madridban, nyolcvan évesen.

1996-ban a Córdoba edzőjeként

Jorge Rodríguez (1968)

Az egykori mexikói középpályás 1988 és 1995 között a Deportivo Toluca játékosa volt, melynek színeiben 1989-ben mexikói kupát nyert. 1995 és 1988 között a Santos Laguna csapatában játszott. 2001 és 2004 között a Pachuca együttesében szerepelt, ahol két bajnoki címet szerzett és 2002-ben megnyerte a CONCACAF-bajnokok kupáját. 1991 és 1996 között 40 alkalommal szerepelt az mexikói válogatottban és 3 gólt szerzett. Részt vett az 1994-es világbajnokságon, ahol a Bulgária elleni nyolcaddöntő büntetőpárbajában kihagyta a büntetőt. Részt vett az 1995-ös Copa Americán, illetve tagja volt az 1995-ös konföderációs kupán bronzérmes és az 1993-as CONCACAF-aranykupán aranyérmet szerző csapatnak is. Augusztus 8-án hunyt el ötvenhat évesen Evans-szindrómában (igen ritka autoimmun vérbetegség).

Az 1994-es világbajnokságon, Bulgária ellen

Ramiro Blacut (1944)

Az egykori bolíviai csatár 1959 és 1975 között bolíviai, perui és argentin csapatokban játszott, közben 1965-ben szerződtette a Bayern München. Ő volt a Bundesliga első szerződtetett dél-amerikai játékosa. Sajnálatos módon a rajt előtti utolsó edzésen súlyos sérülést szenvedett, egy idő után hazautazott rehabilitációra, de már nem tért vissza a bajorokhoz. Bolíviában két csapattal is bajnok lett. Hazája válogatottjában 1963 és 1972 között 23-szor szerepelt és három gólt szerzett. 1963-ban Copa America győztes volt, a torna legjobb játékosának választották meg. 1979 januárjában kezdte edzői pályafutását a Bolivar csapatánál, 2005-ig hazája és Ecuador számos klubcsapatánál is megfordult. A Bolivart bajnoki címig vezényelte. A nemzeti tizenegynek haláláig ő volt a rekorder szövetségi kapitánya, három ízben is állt a csapat élén. Utoljára 2006-tól hazája U20-as válogatottjának volt a szakmai vezetője hosszabb ideig. 2013-ban megkapta az Andok Kondor Rendje címet, ami az egyik legmagasabb állami kitüntetés. A bolíviai Santa Cruz de la Sierrában hunyt el augusztus 12-én, nyolcvanéves korában.

A bolíviai válogatott játékosaként

Jim McLaughlin (1940)

Az egykori észak-ír csatár 1957/58-ban a Derry City labdarúgója volt. 1958 és 1960 között az angol Birmingham City, 1960 és 1963 között a Shrewsbury Town, 1963 és 1967 között a walesi Swansea City, 1967-ben az angol Peterborough United, 1967 és 1972 között ismét a Shrewsbury Town, 1972 és 1974 között a Swansea City játékosa volt. 1974 és 1979 között az ír Dundalk csapatában fejezte be az aktív játékot. 569 tétmeccsen száznegyvenhárom gólt szerzett. A Swansea és a Dundalk együttesével egy-egy walesi- illetve írkupa-győzelmet ért el. 1961 és 1966 között 12 alkalommal szerepelt az észak-ír válogatottban és hat gólt szerzett. 1974-ben még játékosedzőként kezdte irányítani az Dundalk szalmai munkáját, majd 1979-től már csak vezetőedzőként tevékenykedett. 1983 és 1986 között az ír Shamrock Rovers, 1986 és 1991 között a Derry City, 1991 és 1993 között az ír Shelbourne vezetőedzője volt. 1993 és 1996 között az ír Drogheda United, 1997 és 1997 ismét a Dundalk szakmai munkáját irányította. Edzői pályafutása során nyolc ír bajnoki címet nyert (Dundalk 3, Shamrock 3, Derry City 1, Shelbourne 1) és hat ír kupagyőzelmet (Dundalk 3, Shamrock 2, Derry City 1) ért el. Augusztus 15-én hunyt el, nyolcvanhárom éves korában.

A Dundalk kapitányaként emeli magasba az ír kupát 1977-ben

Komora Imre (1940)

Az egykori játékos és edző a Haladásban kezdte a pályafutását 1959-ben, de 1961-ben már a Budapesti Honvéd labdarúgója volt, és itt is maradt játékospályafutása végéig, 1972-ig. A kispesti klub színeiben 278 bajnoki meccset játszott, legnagyobb sikere a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerése volt, 1964-ben, emellett négyszer lett bajnoki ezüstérmes és egyszer bronzérmes. 1970-ben a Közép-Európa Kupában elődöntős volt. 1964-ben és 1968-ban egy-egy alkalommal szerepel a magyar labdarúgó-válogatottban. Az 1964-es tokiói olimpián győztes válogatott tagja volt, ill. a spanyolországi Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett. Visszavonulása után a Honvéd labdarúgó-szakosztályának vezetője lett, majd 1978-ban szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1982-ben a Budapest Honvéd vezetőedzője lett. Irányítása alatt a csapat 1984 és 1986 között három alkalommal magyar bajnoki címet szerzett, emellett 1985-ben a Magyar Népköztársasági Kupát is megnyerte. 1986-ban rövid időre, három válogatott mérkőzésen során a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt. 1988-ig a Bp. Honvéd egyesület labdarúgásért felelős ügyvezető elnökhelyettese volt. 1989-ben a görög Olimpiakosz technikai igazgatójává nevezték ki, amely posztot 1990 nyaráig töltött be. 1995 januárjában az immár Kispest Honvéd FC-nek hívott labdarúgóklub klubigazgatója lett, emellett 1997 szeptembere és 1998 között, ill. 1999 nyarától rövid időre ismét a csapat vezetőedzőjeként tevékenykedett. 1999 szeptemberében felmentették klubigazgatói, majd vezetőedzői pozíciójából is. Magyarországon egyik első személyként kezdett el különböző labdarúgókat menedzselni, először akkori saját vejét, Détári Lajost. Ő intézte el átigazolását az Eintracht Frankfurttól az Olimpiakoszhoz. Augusztus 15-én hunyt el, nyolcvannégy éves korában.

A Honvéd játékosaként egy téli alapozáskor

Hans Eijkenbroek (1940)

Az egykori holland középpályás 1956 és 1963 között a Hermes DVS, 1963 és 1973 között a Sparta Rotterdam, 1973 és 1975 között a Willem II labdarúgója volt. A Sparta csapatával egy hollandkupa-győzelmet ért el. 339 bajnoki találkozón tizenhét gólt szerzett. 1967 és 1970 között 18 alkalommal szerepelt a holland válogatottban a német Georg Kessler szövetségi kapitánysága idején. 12 alkalommal az együttes csapatkapitánya is volt. 1967 májusában Budapesten is játszott a magyar labdarúgó-válogatott ellen EB-selejtezőn, mikor 2:1-re nyertünk. 1982/83-ban az AZ ’67, 1983/84-ben a Roda, 1987 és 1989 között ismét az AZ ’67, 1989/90-ben a Haarlem vezetőedzőjeként tevékenykedett. Később dolgozott az FC Dordrechtnél is. Augusztus 17-én hunyt el a hollandiai Dirkshornban, nyolcvannégy éves korában.

A holland válogatott csapatkapitányaként

Christoph Daum (1953)

Az egykori középpályás NDK-beli Zwickauban született Daum csak amatőr szinten futballozott, és már 33 évesen edző lett az 1. FC Kölnnél (melynek a második csapatában futballozott korábban). Németországban a legnagyobb edzői sikerét 1992-ben a VfB Stuttgarttal érte el, mellyel bajnok lett és Szuperkupát nyert, míg a Kölnnel kétszer (1989 és 1990), a Bayer Leverkusennel háromszor (1997, 1999, 2000) lett ezüstérmes a német élvonalban. Törökországban háromszor nyert bajnokságot (1995-ben a Besiktassal, 2004-ben és 2005-ben a Fenerrel) és egyszer kupát (1994, Besiktas). Volt osztrák bajnok az Austria Wiennel (2003) és belga ezüstérmes az FC Bruges-zsel (2012). Utolsó csapata a román válogatott volt, melyet 2016 júliusától 2017 szeptemberéig irányított. A meglehetősen heves vérmérsékletű edzőnek a pályafutása során volt esélye arra is, hogy német szövetségi kapitány legyen, leginkább a 2000-es Európa-bajnokság után, de alkoholproblémái és drogbotránya miatt végül nem nevezték ki. A kórt 2022 nyarán diagnosztizálák nála, végül hosszan tartó súlyos betegség után, augusztus 24-én Kölnben hunyt el, hetvenévesen tüdőrákban.

A Fenerbahce edzőjeként

Sven-Göran Eriksson (1948)

Az egykori svéd védőjátékos 1964 és 1973 között játszott a Torsby IF, az SK Sifhalla és a KB Karlskoga csapataiban 150 találkozón huszonnyolc gólt szerzett. Páratlan edzői pályafutása 1977-ben a Degerfors IF-nél kezdődött. Edzői karrierje során többek között svéd bajnokságot és UEFA-kupát nyert a - félprofi - Göteborggal, háromszoros portugál bajnok lett a Benficával, elhódította az Olasz Kupát a Romával és a Sampdoriával, valamint olasz bajnok, Olasz Kupa-győztes (kétszer), olasz Szuperkupa-győztes (kétszer), KEK- és európai Szuperkupa-győztes lett a Lazióval. Anglia, Mexikó, Elefántcsontpart és a Fülöp-szigetek válogatottját, valamint a Manchester Cityt és a Leicester Cityt is irányította, összesen tíz országban edzősködött. A Benfica edzőjeként Magyarországon is járt, 1989 őszén a BEK-sorozatban csapata 2:0-ra nyert Kispesten. 2019-ben visszavonult, az év elején pedig sajnálatos hírek érkeztek egészségügyi állapotáról: otthonától nem messze összeesett, majd a kórházi vizsgálatok során kiderült, hasnyálmirigyrákban szenved. Szülővárosában, Sunne-ben hunyt el augusztus 26-án, hetvenhat évesen.

Angol szövetségi kapitányként

Juan Izquierdo (1997)

Az egykori uruguayi középhátvád a Liverpool Montevideo ifjúsági kezdett játszott, mielőtt a Cerrohoz szerződött. 111-szer lépett pályára az uruguayi Primera Divisiónban a Cerro, a Pemarol, a Montevideo Wanderers, a Liverpool és a Nacional színeiben. 2022-ben és 2023-ban pedig az utolsó két klubban megnyerte a bajnokságot. 2021-ben rövid ideig a mexikói Liga MX- ben is játszott az Atlético San Luis színeiben. Augusztus 22-én összeesett a pályán a Sao Paulo FC elleni mérkőzés második félidejében a Copa Libertadores nyolcaddöntőjében. Már a pályán elkezdték az ellátását, végül mentővel szállították a Sao Pauló-i Albert Einstein-kórházba. Utóbb kiderült, hogy szívritmuszavar miatt ájult el, s mire a kórházba értek vele, újra kellett éleszteni. Az intenzív osztályon ápolták, ahol lélegeztetőgépen tartották. Augusztus 27-én hunyt el, huszonhét évesen.

A Nacional játékosaként élete utolsó mérkőzésén

Adolfo Calisto (1944)

Az egykori portugál védőjátékos 1960 és 1962 között a Barreirense, 1962–63-ban a Seixal, 1963 és 1966 között ismét a Barreirense, 1966 és 1975 között a Benfica, 1975/76-ban az Uniao Montemor, 1976/77-ben a Portimonense labdarúgója volt. A Benficával hat portugál bajnoki címet és három kupagyőzelmet ért el. Tagja volt az 1967/68-as idényben a BEK-döntős együttesnek. Kétszer járt hazánkban klubcsapatával, mindkettő a BEK-sorozatban volt. 1968 tavaszán a negyeddöntő páros meccsen a Vasas ellen a Népstadionban játszott a 0:0-s találkozón, majd a 3:0-s hazai győzelemmel végződött visszavágón is. 1973 októberében a lisszaboni 1:1 után pályára lépett a Megyeri úton is, ahogy csapata 2:0-s vereséget szenvedett. 1971 és 1973 között 15 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban és egy gólt szerzett. Pályafutása után 1982 és 1993 között az Alcains, majd a Benfica Castelo Branco szakmai munkáját irányította. Lisszabonban hunyt el augusztus 29-én, nyolcvanéves korában.

A Benfica mezében

Szeptember

Sergio Rivero (1963)

Az egykori bolíviai védő 1983-tól 16 (!!) szezonon keresztül szerepelt a Real Santa Cruz, a Oriente Petrolero és a Club Deportivo Guabirá csapataiban. 1991 és 1993 6-szor szerepelt hazája nemzeti válogatottjában, részt vett az 1991-es Copa America tornán is. Pályára lépett az 1994-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőin is, de a tornára már nem utazhatott ki. A halála előtti estén egy öregfiuk mérkőzésen rosszul lett és összeesett, kórházba szállították. A vizsgálatok után saját felelősségére távozott. Másnap reggel, szeptember 1-én hunyt el Santa Cruz de la Sierra-i otthonában, hatvanéves korában.

A válogatott mezében

Ron Yeats (1937)

Az egykori skót középpályás 1957 és 1961 között a Dundee United, 1961 és 1971 között az angol Liverpool labdarúgója volt. A liverpooli csapattal két bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. 1961 és 1970 között az együttes csapatkapitánya volt. 1971 és 1974 között az angol Tranmere Rovers játékos-edzőjeként tevékenykedett. 1975-ben az angol Stalybridge Celtic, 1975 és 1977 között a Barrow játékosa volt, utóbbiban edzőként is dolgozott. 1976-ban kölcsönben az amerikai Los Angeles Skyhawks csapatában szerepelt. 1977-ben az amerikai Santa Barbara Condors játékos-edzője, majd az angol Formby játékosa volt. 1977/78-ban a walesi Rhyl csapatában fejezte be az aktív játékot. A Liverpool játékosaként kétszer járt Magyarországon. 1966 tavaszán a Budapesti Honvéd ellenfeleként a KEK-negyeddöntőben (a budapesti 0:0 után egy héttel később 2:0-ra nyertek Yeatsék), majd 1967-ben a Vásárvárosok Kupája 3. fordulójában a Népstadionban a Ferencváros ellen, illetve az Anfield Road-i visszavágón is pályára lépett. Mindkét találkozót a zöld-fehérek nyerték 1:0-ra, Yetas pedig mind a négy említett találkozót végigjátszotta. 1964-ben és 1965-ben egy-egy alkalommal szerepelt a skót válogatottban. 2006-os nyugdíjba vonulásáig a Liverpool játékosmegfigyelője volt. A szurkolók a minden idők 100 legjobb Liverpool játékosának megválasztásakor a 29. helyre rangsorolták, 2013-ban a város díszpolgára lett. A városi rivális Everton drukkerei is megénekelték, a Royal Blue Mersey című dalukban utaltak rá: „Utáljuk Bill Shankly-t, és utáljuk St. Johnt, de legfőképpen a Big Ront”. Az Alzheimer-kór szövődményeinek következtében hunyt el Liverpoolban nyolcvanhat évesen szeptember 6-án.

Az 1965-ös FA Kupa győzelmet ünnepli a társak vállán

Gáspár Cecília (1984)

Az egykori védőjátékos pályafutását a Feminában kezdte, Kiss László irányításával 2002-ben, majd 2003-ban, 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban is bajnoki címet nyert. 2008-ban a cseh 1. FC Brno csapatához igazolt, majd néhány hónappal később Németországba költözött. Először a TSV Crailsheimhez szerződött, később pedig az SG Essen-Schönebeckhez. 2010 januárjában a bajor liga akkori csapatához, az ETSV Würzburghoz került, miután állást vállalt a Sporttudományi Intézetben és folytatta sporttudományi tanulmányait. Itt 2011-ben elnyerte a Német Akadémiai Csereszolgálat (DAAD) a külföldi országokból érkező, különösen jó és elkötelezett hallgatóknak felajánlott ösztöndíját. Az ETSV Würzburggal feljutott a területi bajnokságba, majd egy évvel később a 2. lett a Bundesliga 2-be. 2005 és 2011 között 28-szor játszott az A-válogatottban. 2011-ben kezdett dolgozni csoportvezetőként a würzburgi Decathlon fióknál. 2012 novemberében Stuttgartba költözött. 2014-től a Saar-vidéki Decathlon fiókvezetője lett, majd pedig a Decathlon plochingeni központjában dolgozott. A 2022–2023-as idényben ismét magyar klubban futballozott, két mérkőzést játszott az NB II-ben, az Azul Verdében. Szeptember 9-én hunyt el súlyos betegség következtében, harminckilenc évesen.

A válogatott mezében

Mészáros László (1997)

Az egykori középpályás a Debreceni VSC-nél kezdett labdarúgói karrierbe, ahol 1991-ig maradt. Onnan Hollandia felé vette az irányt, ahol több klubban is megfordult, a Swift Roermondban, a Fortuna Sittardban és a VVV Venlóban. 1998-ban visszatért Magyarországra, ahol 2001-ig Hajdúszoboszlón játszott. Emellett megfordult a német Süchtelen csapatában is. 2001-ben visszatért Hollandiába, ahol ismét a Fortuna Sittard csapatát erősítette 2005-ig. A labdarúgó 118 hivatalos mérkőzésen lépett pályára, a Fortuna Sittarddal pedig a holland élvonalat is megjárta. Szeptember 9-én hunyt el negyvenét évesen

Egy holland bajnokin a Feyennord játékosával, Shinji Onóval párban

Roberto Chale (1946)

Az egykori perui középpályás 1964/65-ben a Centro Iqueno, 1966 és 1970 között az Universitario, 1971 és 1973 között a Defensor Lima, 1974/75-ben a Sporting Cristal, 1976-ban az Atlético Chalaco, 1977/78-ban ismét az Universitario labdarúgója volt. 1978-ban az ecuadori Universidad Catolica csapatában szerepelt. 1979-ben a Deportivo Municipal játékosa volt. 1980-ban az Universitario labdarúgójaként vonult vissza. Az Universitarióval három, a Defensorral egy bajnok címet nyert. 1967 és 1973 között 48 alkalommal szerepelt a perui válogatottban és négy gólt szerzett. Tagja volt az 1970-es mexikói világbajnokságon résztvevő csapatnak. A VB-n 4 meccsen játszott és egy gólt lőtt. 1981 és 2017 között számos perui csapat vezetőedzője volt. Többek közt a Juan Aurich (1981), az Atlético Chalaco (1983/1984), a San Agustín (1985, 1987, 1989/1990, 1996), a Defensor Lima (1989, 1991), a Sport Boys (1993), a Deportivo Municipal (1994, 2003), az Universitario (1999/2001, 2015/2017) és az Alianza Lima (2005) szakmai munkáját irányította. 1985-ben a perui válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett. Szeptember 10-én hunyt el Limában ASL betegségben, hetvenhét évesen.

A perui válogatott csapatkapitányaként

Gheorghe Multescu (1951)

Az egykori román középpályás 1963-ban kezdett Steaua Bukarest korosztályos csapatában. Amikor elérkezett az idő, hogy a felnőtt csapatba kerüljön, a Steaua edzője, Kovács István fontolgatta, hogy az első csapatba kerül, de mivel Kovács 1971-ben az Ajax Amsterdamhoz távozott, a helyére lépett Gheorghe Constantin úgy döntött, hogy nem viszi fel a nagyok közé. Mivel feleslegessé vált, a petrozsényi Jiulhoz igazolt, ahol nyolc idényt töltött el. 1979-ben került vissza Bukarestbe, de már a Dinamóhoz. 1985-ben két idényre visszatért a Jiulhoz, majd 1992-ig játszott többek között az UTA Arad és a Rapid Bukarest csapataiban is. A Jiullal egyszeres, a Dinamóval kétszeres kupagyőztes volt, utóbbival háromszor román bajnok is lett. 475 bajnoki találkozón százharmincnégy gólt szerzett. A korosztályos válogatottakkal is végigjárta a szamárlétrát, többszörös ifjúsági- és utánpótlás-válogatott volt. Négy olimpiai válogatott találkozón egy gólt szerzett. 1974 és 1983 16 alkalommal szerepelt a román válogatott, ezeken három gólt szerzett. Pályafutása befejezése után több román klubcsapat edzője is volt, bajban lévő együttesek „megmentésére” specializálódott. Ekkor kapta a közönségtől a Smurdul becenevet (A SMURD a román mentőszolgálat nevének rövidítése). Összesen 13 csapatot edzett a Divizia A-ban, némelyiket több ciklusban, a Dinamónál hat periódusban volt edző, összesen 313 elsőosztályú mérkőzésen ült a kispadon. Volt a román B-válogatott szakmai vezetője. Románián kívül, Törökországban és Szaúd-Arábiában is edzősködött. Bukarestben hunyt el szeptember 15-én, hetvenkét évesen.

A Dinamo Bukarest játékosaként

Gary Shaw (1961)

Az egykori angol csatár 1977-től játszott az Aston Villa korosztályos csapatában, majd 1978-ban az első csapatban is bemutatkozott. Tagja volt az 1980/81-es idényben angol bajnoki, majd az 1981/82-es szezonban BEK-győztes együttesnek. 1983 szeptemberében egy térdsérülés szakította meg ígéretes karrierjét. Felépülése után újra szerepelt az Aston Villa csapatában egészen az 1987/88-as idényig. 1987-ben kölcsönben a Blackpool játékosa volt. 1988-ban a dán Kjobenhavns, 1988 és 1990 között az osztrák Austria Klagenfurt, 1990-ben a Walsall, majd a skót Kilmarnock, 1990/91-ben a Shrewsbury Town játékosa volt. 1991/92-ben a hongkongi Ernest Borel csapatában fejezete az aktív játékot. 1981 és 1982-ben hét alkalommal szerepelt az angol U21-es válogatottban és két gólt szerzett. Az 1982-es spanyolországi világbajnokság előtt szerepelt azon a negyven fős listán, akikből a 22-es világbajnoki keretet kiválasztották, de végül nem került be a legjobbak közé és az A-válogatottban sem szerepelt később. 1981-ben az év fiatal angol labdarúgója címet nyerte el, 1982-ben UEFA-szuperkupa győztes volt. Az Aston Villa adatelemzőjeként dolgozott. Szeptember 9-én birminghami otthonában elesett és fejsérülést szenvedett, súlyos állapotban szállították kórházba. A kómából már nem ébredt fel, 16-án hatvanhárom éves korában hunyt el.

A BEK-serleggel

Juhász István (1945)

Az egykori középpályást 1959-ben igazolt le a Ferencvárosi Torna Club. Pályafutása elején még belsőcsatárt játszott, majd hátrább került, a fedezetsorba. Varga Zoltán betörése után már egyértelmű volt, Juhász inkább - mai kifejezéssel - a középpályán szorgoskodjon. Kihagyhatatlan lett az első csapatból, a következő bő évtizedben részese volt a zöld-fehérek minden nagy sikerének. Az egyetlen mezőnyjátékos, aki három különböző európai kupasorozat döntőjében is szerepelhetett magyar klub tagjaként, részese volt az 1964/1965-ös VVK-győzelemnek, illetve az 1967/1968-as VVK-döntős és az 1974/1975-ös KEK-döntős szereplésnek (Rajta kívül kizárólag a kapus Géczi István szerepelt még mindhárom fináléban.). Ő volt az egyetlen játékos, aki játszott a hatvanas évek első felében a régi Üllői úti pálya utolsó bajnokiján, s ott volt 1974 májusában a Vasas elleni avatáson is az első csapatban. A Ferencvárossal négy bajnoki aranyat (1964, 1967, 1968, 1975/76), hat ezüstöt (1965, 1966, 1970 tavasz, 1970/71, 1972/73, 1973/74), három bronzot (1963 ősz, 1969, 1974/75) szerzett. Háromszoros MNK-győztes lett (1972, 1974, 1976). Az olimpiai válogatottban 6 alkalommal játszott. 1969. június 15-én - már a mexikói olimpia bajnokaként - mutatkozott be a nagyválogatottban, 1974. május 29-ig 23 hivatalos mérkőzésen szerepelt. Az első három mérkőzése után kegyvesztetté vált, majd Illovszky Rudolf hívta vissza a nemzeti tizenegybe, az újrakezdést 1971 nyarán a világbajnoki címvédő brazilok elleni döntetlen jelentette. Tagja volt a következő évi Európa-bajnokságon negyedik helyezett csapatnak is. Ugyanazon a mérkőzésen játszott utoljára a címeres mezben, mint Albert Flórián, csak azt akkor, 29 évesen nem sejthette. Az 1972/73-as idény végén, mint a legjobb átlagosztályzatot elért játékos, elnyerte a Népsport Kupát. Fél évvel később az MLSZ az 1973-as Év játékosának választotta.

A Képes Sport Ön tizenegye szavazásán 1973-ban a szurkolók beválasztották az év csapatába. Az év csapata: Rapp - Szűcs, Bálint, Horváth, Fábián - Kovács J., Juhász I., Somogyi - Fazekas, Bene, Zámbó.

Régi hagyomány volt, hogy a Labdarúgás című szaklap szerkesztősége minden év végén szavazásra kérte fel a vezetőedzőket és a sajtót, döntsék el, kik voltak az esztendő legjobbjai. 1975 legjobbjai: Kovács L. - Török, Nagy III., Bálint, Tóth J. - Juhász I., Pintér, Tóth A. - Fazekas, Kozma. Magyar.

1976-ban átigazolt a Medosz Erdért csapatába, majd egy év múlva visszatért a Ferencvároshoz, de már nem játékosként, hanem a népligeti sportközpont építési munkálatait felügyelte. A hetvenes évek végén az Egyesült Államokba költözött. Először a Kansas Citybe igazolt, majd Floridában telepedett le a családjával, ott kezdett el edzősködni, meg szerszámokkal kereskedni. Később San Diegóban három korosztályos ificsapatot is irányított, nyári táborokban egyszerre harminc-negyven gyereket is edzett. 1996-ban tért haza, nyugdíjasként élt Alsónémediben. Szeptember 16-án hunyt el, hetvenkilenc éves korában.

1968 őszén Varga, a Vasas kapusa szedi fel előle a labdát a Népstadionban, amikor a Fradi nyert 2:1-re

Nagy Béla (1937)

Az egykori játékvezető gyerekéveiben az akkori BSZKRT igazolt kölyökjátékosa volt. 1955-ben a Főv. Villamos Vasút BLSZ I. osztályában rúgta a labdát. Csapatuk 1957-ben bajnokságot nyert az NB. II-ben, majd 1959 és 1961 között BKV Előre SC néven bekerültek az akkori NB I/B-be. Játékos pályafutása végén, 1960-ban vizsgázott játékvezetésből, 1964-től megszerezte a Budapesti Labdarúgó-szövetség I. osztályú játékvezetői minősítését. 1967-ben tagja lett az országos keretnek, majd 1969-től az A-keret játékvezetőjévé minősítették. Az első osztályban 1971-ben debütált. Kiegyensúlyozott személyiségének köszönhetően szinte minden héten vezetőbíró volt. Foglalkoztatására jellemző, hogy az 1983/84-es bajnoki idényben 14 mérkőzést vezethetett. Pályafutásának végét, az 50. életév betöltése előtt a sportszerűsége okozta. Központi utasítás volt, ha a játékvezető észreveszi, hogy a játéktéren komolytalan játék folyik, és felszólítás után sem fejezik be, akkor be kell szüntetni a mérkőzést. Megtette… Az aktív nemzeti játékvezetéstől 1988-ban búcsúzott. Második ligás mérkőzéseinek száma: 210. Első ligás mérkőzéseinek száma: 195. 1973-ban és 1980-ban két Szabad Föld-kupa döntőt vezetett. A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) Játékvezető Bizottsága (JB) terjesztette fel nemzetközi játékvezetőnek, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1974-től tartotta nyilván bírói keretében. Több nemzetek közötti válogatott és klubmérkőzést vezetett vagy partbíróként szolgált. Nemzetközi pozíciójától 1979-ben búcsúzott. Nemzetközi játékvezetőként 35 különböző találkozón fújta a sípot. 1988-tól - 2009-ig az MLSZ Játékvezető Testület (JT) majd a JB országos ellenőre volt, a Játékvezetői Bizottság iroda adminisztrátoraként is tevékenykedett. 1984-ben Szlávik András a JB elnöke többévtizedes játékvezetői pályafutásának elismeréseként aranyjelvény kitüntetésbe részesítette. 2007-ben 70. születésnapjára a 47 éves játékvezetői tevékenységének elismeréseként az MLSZ JB-től aranygyűrűt kapott. Szeptember 17-én hunyt el, nyolcvanhét évesen.

Egy Pécsi MSC-Rába ETO találkozó előtt a nyolcvanas években a két csapatkapitánnyal, Hannich Péterrel és Toma Árpáddal

Salvatore Schillaci (1964)

Az egykori olasz csatár szülővárosában, Palermóban kezdte a labdarúgást. 1982 és 1989 között a Messina, 1989 és 1992 között a Juventus, 1992 és 1994 között az Internazionale labdarúgója volt. A Juvéval olasz- és UEFA-kupa győztes volt. Az olasz elsőosztályban 339 bajnokin kilencvennyolc gólt rúgott. 1994 és 1997 között a japán Jubilo Ivata csapatában fejezte be az aktív játékot. Csapatával egyszeres bajnok volt. Ő volt az első olasz labdarúgó, aki a japán bajnokságban szerepelt. 1990-ben és 1991-ben 16 válogatott találkozón hét gólt szerzett. Tagja volt az 1990-es világbajnokságon bronzérmet szerző csapatnak. A torna gólkirálya lett hat találattal. A házigazda olasz válogatott keretében csak ötödik számú csatárként kezdte az 1990-es hazai rendezésű világbajnokságot, de miután az első meccsen csereként beállva győztes gólt szerzett Ausztria ellen, előtérbe került. A torna évében a második helyen végzett az Aranylabda ranglistáján, csak az Inter játékosa, Lothar Matthaus előzte meg, aki Nyugat-Németországgal lett világbajnok. Szeptember 18-án hunyt el Palermóban gyomor- és vastagbélrákban, ötvenkilenc évesen.

Az 1990-es VB-n az elődöntőben, az argentinoknak lőtt gólja után

Sören Börjesson (1956)

Az egykori svéd csatár ifjúsági korában sokáig hezitált a tenisz és a labdarúgás között, végül az utóbbit választotta. 1972-ig a Hovas IF, 1973 és 1985 között az Örgryte IS, 1986/87-ben a Djurgårdens IF labdarúgója volt. 1988-ban a Billdals IK csapatában fejezte be az aktív játékot. Az 1985-as idényben bajnoki címet nyert az Örgryte csapatával és holtversenyben bajnoki gólkirály lett. A svéd elsőosztályban 355 bajnoki találkozón kilencvenkilenc gólt szerzett. 1981 és 1983 között öt alkalommal szerepelt a svéd válogatottban. 2006-ban, 2017-ben és 2020-ban a Örgryte IS vezetőedzőjeként dolgozott, mellette Göteborgban középiskolai testnevelőtanár volt. Göteborgban hunyt el szeptember 26-án, hatvannyolc éves korában.

1985 őszén az Örgryte játékosaként egy Göteborg lleni bajnokin

Jacques Teugels (1946)

Az egykori belga középpályás 1966 és 1968 között az Anderlecht, 1968 és 1971 között az Union SG, 1971 és 1977 között a Molenbeek, 1977 és 1979 között a RAA La Louvière labdarúgója volt. Az Anderlechtel és a Molenbeekkel is egy-egy belga bajnoki címet nyert. Utóbbi csapattal a Jules Pappaert Kupa (egy belga futballtrófea 1953 óta, és évente ítélik oda a belga profi liga első, második vagy harmadik osztályában szereplő klubnak, amely a leghosszabb megszakítás nélküli veretlenségi sorozattal rendelkezik) tulajdonosa is volt. 1970 és 1976 között 13 alkalommal szerepelt a belga válogatottban és egy gólt szerzett. Részt vett az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságon, ahol bronzérmes lett a csapattal. A belgiumi Schepdaalban szeptember 28-án hunyt el, hetvennyolc éves korában.

1975-ben a Molenbeek játékosaként ünnepli a bajnoki címet

Október

Denilson (1943)

Az egykori brazil középpályás 1961 és 1975 között a Madureira, a Fluminense, a Atlético Rio Negro és Vitória csapataiban 535 tétmeccsen szerepelt. A Fluminensével ötszörös bajnok volt. A „Zulu királynak” becézett játékos a mérkőzések tekintetében halálakor a hetedik volt a Flu örökranglistáján. 1966 és 1968 között 9-szer szerepelt a brazil válogatottban, ezeken egy gólt szerzett. A válogatott tagjaként részt vett az 1966-os világbajnokságon, ahol kétszer lépett pályára, Bulgária és Portugália ellen. Október 1-én Rio de Janeiroban hunyt el, nyolcvanegy éves korában. A halál pontos okát nem hozták nyilvánosságra, de azt lehetett tudni, hogy évek óta küzdött a gyilkos kórral.

A brazil válogatottban

Anatolij Konykov (1949)

Az egykori ukrán nemzetiségű szovjet hátvéd az FK Kramatorszk csapatában ismerkedett meg a labdarúgással és ebben a klubban is mutatkozott be a felnőttek között a szovjet bajnokságban 1965-ben. 1968-ban igazolt a Sahtyor Donyeckbe, ahol hat idény alatt 141 bajnoki találkozón húsz gólt szerzett. 1975-ben került a Dinamo Kijevhez, ahol 1981-ig 193 bajnokin tíz gólig jutott. Utóbbi csapattal négyszeres bajnok, egyszeres kupa-, Kupagyőztesek Európa-kupája- és UEFA Szuperkupa győztes volt. 1971 és 1978 között 47 válogatott találkozón nyolc gólt szerzett. A Szbornajával Európa-bajnoki ezüst- és olimpiai bronzérmes volt. Játszott a Ferencváros ellen 1975 májusában a KEK döntőn. A magyar válogatott ellen játszott 1972-ben (sőt, a győztes gólt is ő lőtte) a Heysel stadionban az EB-elődöntőn, 1977-ben mindkét VB-selejtezőn és 1978 őszén a 2:0-s magyar győzelemmel végződött EB-selejtezőn a Népstadionban. Aktív pályafutása befejezése után edzősködött, 1983-tól volt a Tavrija Szimferopol, a Sahtyor Donyeck és a Zenit Leningrád/Szentpétervár szakmai vezetője, 1995-ben pedig Ukrajna szövetségi kapitánya lett. Később az Ukrán Labdarúgószövetség elnöki posztját is betöltötte. Többszörös állami díjazott volt: 1969-ben a Sportmester, 1975-ben a Szovjetunió nemzetközi osztályú sportmestere, 1982-ben a Szovjetunió tiszteletbeli sportmestere kitüntetésekkel gazdagodott. A Szovjetunió 33 legjobb labdarúgójának listáján a 9. helyre szavazták be a szurkolók. Kijevben hunyt el október 4-én, hetvenöt évesen.

Az 1978 októberi 2:0-s magyar győzelemmel végződött EB-selejtezőn Szokolai László fejese után Berezsnoj látszik, aki a bal oldali kapufánál foglalt helyet és Gontarj kapus, aki ugyan hozzáért a labdához, de nem tudta megakadályozni, hogy az a hálóba jusson. Hátrább a csapatkapitány Konykov

Willi Giesemann (1937)

Az egykori nyugatnémet védőjátékos a TSV Sülfeld csapatában kezdte a labdarúgást, majd a VfL Wolfsburg korosztályos csapatában folytatta, ahol 1956-ban mutatkozott be az első csapatban. Három szezon után a Bayern Münchenhez igazolt, ahol négy idényen át játszott. 1963 és 1968 között a Hamburger SV labdarúgója volt, ahol tagja volt az 1967-es nyugatnémet kupa-döntős csapatnak. 1968-tól a HSV Barmbek-Uhlenhorst együttesében szerepelt. 1960 és 1965 között 14 alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban. Részt vett az 1962-es chilei világbajnokságon, ő volt az egyetlen Bayern-játékos, aki a csapat tagja volt. A foci mellett a HSV-nél töltött ideje alatt egy dohányboltot vezetett Barmbek-Uhlenhorstban. Aktív pályafutása befejeztével 22 évig egy lottózót vezetett, majd átvette a „Schinkenkrug” nevű éttermet a Tonndorfer Hauptstrasse-n, Hamburg Wandsbek kerületében. Október 4-én hunyt el Hamburgban, nyolcvanhét éves korában

Egy 1961-es Dánia elleni válogatott mérkőzésen (balról)

Johan Neeskens (1951)

Az egykori holland középpályás 1968-ban szülővárosában kezdte a labdarúgást, az RC Heemstede csapatában, ahol Rinus Michels figyelt fel a játékára és az Ajax csapatához szerződtette, ahol 1970 és 1974 között játszott. Tagja a három bajnokcsapatok Európa-kupáját nyerő csapatnak. 1974-ben az FC Barcelonához szerződött. A katalán csapattal 1978-ban spanyol kupa-győztes, a következő évben KEK-győztes. 1975 őszén, az UEFA-kupa 3.fordulójában a Barca színeiben játszott a Vasas ellen. Az első meccsen a hazaiak 3:1-re nyertek, ő szerezte a harmadik találatot. A visszavágó a Népstadionab már formalitás volt, 1:0-ra nyertek a katalánok. 1979 és 1984 között a New York-i Cosmos labdarúgója volt. Ezt követően már csak rövid ideig szerepelt egy-egy klubban, Hollandiában, az Egyesült Államokban és Svájcban. Az aktív labdarúgást 1991-ben a svájci FC Zug csapatánál fejezte be. 1970 és 1981 között 49 alkalommal szerepelt a holland válogatottban és tizenhét gólt szerzett. Két világbajnokságon vett részt (1974, 1978). Mindkét alkalommal tagja volt az ezüstérmes csapatnak. 1976-ban a jugoszláviai Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett a holland válogatottal. Október 6-án hunyt el Algírban, ahol egy nemzetközi edzőtanfolyam előadója volt, hetvenhárom évesen.

Egyik gólja a válogatottban: az 1974-es VB-döntőn még az ő 11-es góljával vezettek a hollandok

Dieter Burdenski (1950)

Az egykori nyugatnémet kapus annak a Herbert Burdenskinek a fia volt, aki a második világháború után tizenegyessel szerezte a nyugatnémet válogatott történelmi első gólját a Svájc elleni nemzetközi mérkőzésen 1950. november 22-én, fia születése előtt négy nappal. 1962 ben az STV Horst Emscher csapatában kezdte a labdarúgást, majd 1966-tól a Schalke 04 korosztályos csapataiban folytatta.Itt 1969-ben mutatkozott be az első csapatban. Az 1971/72-es idényben az Arminia Bielefeld játékosa volt. 1972 és 1988 között a Werder Bremen csapatánál töltötte pályafutása jelentős részét. Tagja volt az 1987/88-as idényben bajnoki aranyérmes csapatnak. Halálakor ő volt a klub rekordjátékosa 479 bajnoki meccsel, ebből 444-et a Bundesligában védett. Ő volt az első kapus, aki büntetőt hárított egy hivatalos tizenegyespárbajban az NSZK-ban (1970. december 23-án a VfL Wolfsburg elleni DFB Kupa-mérkőzésen). 1988-ban a svéd AIK együttesében védett egy bajnoki mérkőzésen. 37 évesen ő lett Svédország legidősebb első osztályú debütánsa. Az 1990/91-es idényben a holland SBV Vitesse csapatában három bajnoki mérkőzésen szerepelt, majd visszavonult az aktív labdarúgástól. 2002-ben 52 évesen egy alkalommal védett a brémai csapat második együttesében. 1971 és 1973 között hétszeres U23-as, 1972 és 1980 között kilencszeres B-válogatott volt. 1977 és 1984 között 12 alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban. 1977-ben egy Uruguay elleni barátságos mérkőzésen mutatkozott be Montevideóban. Részt vett az 1978-as argentínai világbajnokságon és az 1984-es franciaországi Európa-bajnokságon, de mérkőzésen nem szerepelt. Utolsó válogatott mérkőzése 1984. május 22-én Zürichben volt Olaszország ellen egy barátságos találkozón. 1983 szeptemberében láthattuk őt a Népstadionban, dr. Mezey György szövetségi kapitányi bemutatkozóján, az 1:1-re végződött Magyarország-NSZK barátságos mérkőzésen, mikor a második félidőre Tony Schumachert váltotta. Hosszú-hosszú évekeig a Werder kapusedzője volt. Haláláig a „Burdenski Evenets” rendezvényszervező cégét irányította. Brémában hunyt el október 9-én, hetvenhárom évesen.

Az NSZK hálóőreként

George Baldock (1993)

Az egykori Angliában született, nagymamája révén görög felmenőkkel rendelkező jobboldali védőjátékos pályafutását a Milton Keynes Dons akadémiai csapatában kezdte, 2010. május 1-jén debütált az első csapatban a Milton Keynes Donsban a League One-ban a Brighton & Hove Albion ellen. 2017-ig volt a csapat játékosa, úgy, hogy háromszor is kölcsönadták. Először a Northampton Town-nak, majd a Tamworthnek, legvégül az izlandi ÍBV-nek. 2017 nyarán szerződtette a Sheffield United, és hét évet töltött el az angol csapatnál. Összesen 219 tétmérkőzésen játszott a klub színeiben, ezeken hat gólt és 16 gólpasszt jegyzett. A nyáron már klublegendaként, ingyen távozhatott a Panathinaikoszhoz, hároméves szerződést kötve. A mostani idényben a makacs sérülései miatt csupán négy meccsen játszott, de a halála előtti vasárnap az Olympiakosz elleni rangadón kezdőként már 75 percet kapott. 2022-ben mutatkozott be a görög nemzeti csapatban, és 12-szeres válogatott volt. Az angol és a görög csapat (Baldock most nem volt kerettag a sérüléséből adódó meccshiány miatt) egyébként éppen a halála után egy nappal mérkőzött meg egymással a Nemzetek Ligájában. Görögország 2:1-re nyerte meg a meccset, ami az első győzelme volt Anglia ellen. Az Athén külvárosában lévő Glifádában hunyt el október 9-én, harmincegy évesen. A medencéjében találtak rá öt órával a halál beállta után. Szívroham végzett vele. Halála után a Panathinaikos úgy döntött, hogy szerződésének teljes hátralévő fizetését január 1-jén a feleségének utalja, hogy segítsen nekik felnevelni az egyéves gyermeküket. Ezenkívül 2025-ben jótékonysági mérkőzést is terveznek a család számára, hogy további bevételt biztosítsanak a gyermeknek.

A görög válogatott mezében

Peter Cormack (1946)

Az egykori skót középpályás 1962-ben került az első csapathoz a Hibernian akadémiájáról. 1967-ben rövidtávú kölcsönszerződés keretében a kanadai Toronto City csapatánál is szerepelt. A Hibernian csapatában 182 bajnokin lépett pályára és ezeken a mérkőzéseken hetvenöt gólt szerzett. 1970 márciusában az angol Nottingham Forest játékosa lett, 74 meccs alatt tizenöt gólig jutott. 1972 júliusában a Liverpool csapatához írt alá, négy szezon alatt 125 tétmeccsen huszengy gólt lőtt. Itt kétszeres angol bajnok, egyszeres FA-kupa-, és kétszeres angol szuperkupa-, illetve UEFA-kupa győztes volt. 1976 novemberében a Bristol City csapatába igazolt, ahol 67 bajnokin 15 gólt szerzett. 1980-ban a Hibernian és a Partick Thistle csapataiban is pályára lépett. 1966 és 1974 között 9 alkalommal szerepelt a skót válogatottban, gólt nem szerzett. Részt vett az 1974-es labdarúgó-világbajnokságon, a torna után visszavonult a válogatottságtól. 1980 decemberében kinevezték a Partick Thistle menedzserének. Az 1983/84-es szezon végén távozott a klubtól, majd 1985-től a ciprusi Anrthoszisz Famaguszta edzője lett egy szezonig. Ezt követően Botswana szövetségi kapitánya volt. Később a Cowdenbeath és a Greenock Morton kispadján is megfordult, a Hiberniannál pedig asszisztens menedzser volt. A demencia szövődményei következtében október 10-én hunyt el, hetvennyolc éves korában.

A Liverpool játékosaként

Branko Rasovics (1942)

Az egykori montenegrói nemzetiségű jugoszláv hátvéd 1962 és 1964 között a Buducsnoszt Titográd (Podgorica lánykori neve), 1964 és 1969 között a Partizan, A Partizannal bajnok lett az 1964/65-ös idényben, majd a következő szezonban tagja volt a Real Madrid elleni BEK-döntős együttesnek. A jugoszláv elsőosztályban 232 bajnoki találkozón két gólt rúgott. 1969 és 1974 között a nyugatnémet Borussia Dortmund labdarúgója volt, 109 Bundeliga találkozón játszott. Ő volt az első külföldi játékos a klub történetében, aki a Borussia Dortmundban szerepelt. Még a Buducsnoszt játékosa volt, mikor bekerült hazája ifjúsági- és utánpótlás-válogatottjába. 1964 és 1967 között tíz alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban. 1967 áprilisában barátságos meccsen szerepelt a magyar válogatott ellen is a Népstadionban, amikor Bene Ferenc szabadrúgás bombagóljával nyertünk 1:0-ra. Évtizedekig, 1978 és 2008 között, edzőként dolgozott a fekete-fehérek utánpótlásiskolájában. Fia, Vuk szintén profi labdarúgó lett, az FK Partizan korábbi játékosa és vezetőedzője volt. Belgrádban hunyt el október 11-én, nyolcvankét évesen.

A Partizan legendája

Szabó Géza (1935)

Az egykori jobbszélső 1957 és 1964 között a Salgótarjáni Petőfi, a Salgótarjáni Kohász és a Salgótarjáni Bányász labdarúgója volt. A Testnevelési Főiskolán 1970-ben szerzett labdarúgó szakedzői diplomát. A TF-en jó társaságba került, Kovács Ferenc és Mezey György. 1970 és 1974 között a Salgótarjáni Sportiskola és a Salgótarjáni Bányász edzője volt. A Bányásznál először Moór Ede mellett volt segédedző, teljesen forradalmi újítás volt, ő futtatott először labdarúgókat ólommellényben, gyakorlatilag ő volt az első magyar erőnléti edző. Meg is lett az eredménye, az 1971/72-es idény végén bronzérmesek lettek az Újpesti Dózsa és a Bp. Honvéd mögött. A vidék legjobb csapata lettek, ezt az eredményt azóta sem tudták Salgótarjánban megismételni. Mikor ő is távozott a Stécétől, utóda, Kovács Imre nem tartott igényt az eszközökre, így vitte magával az ólommellényeket Diósgyőrbe… Vele együtt akkor került a csapathoz Borostyán Mihály, Fükő Sándor és Kutasi László. 1974 és 1980 között a Diósgyőri VTK vezetőedzőjeként tevékenykedett és edzői pályafutásának legnagyobb sikereit itt érte el. 1977-ben és 1980-ban magyar kupagyőztes, 1979 bajnoki bronzérmes a csapattal. Az olimpiai válogatott ebben az időben a DVTK csapatára épült. 1981/82-ben a Salgótarjáni Bányásznál, 1983/84-ben az Ózdi Kohásznál, 1987/88-ban a Recski Ércbányásznál, 1989/90-ben ismét a Salgótarjáni Bányásznál dolgozott egy-egy idényt, mint vezetőedző. Érdemei elismeréseként Magyar Népköztársasági Sportérdem­éremmel, valamint Magyar Ezüst Érdemkereszttel is kitüntették. Salgótarjánban hunyt el október 19-én, nyolcvankilenc éves korában

1979 év elején edzést vezényel a téli alapozáskor

Abdelaziz Barrada (1989)

Az egykori francia születésű marokkói középpályás a Paris FC másodosztályú klub korosztályos csapatában ismerkedett a labdarúgás alapjaival, onnan vitte el a PSG B-csapata. Három évet töltött a Paris Saint-Germain tartalékainál, 2007-ben a klub legjobb utánpótlás-játékosának járó Arany Titi d'Or -díj elsőhelyezettje lett. 2010-ben költözött Spanyolországba és csatlakozott a Getafe csapatához. Első évében a tartalékok között játszott, majd a következő két idényében mindkét szezonban 32-32 meccsen négy-négy gólt szerzett. A 2012/13-as idényben győztes gólt szerzett az akkor még José Mourinho vezette Real Madrid ellen, amikor csapata, a Getafe 2:1-re legyőzte a királyiakat. A marokkói középpályást ezt követően Mourinho is méltatta, olyannyira, hogy a Marca szerint szerette volna a Real Madridhoz csábítani. 2014 és 2016 között az Olympique Marseille-ben szerepelt. Játszott utána Egyesült Arab Emirátusokban, Törökországban és Katarban is. 11 mérkőzésen négy gólt szerzett a marokkói utánpótlás-válogatottban, majd 2012 és 2015 között 26 válogatott találkozón ugyancsak négy gólt szerzett. Részt vett a 2012-es londoni olimpián, majd a 2013-as dél-afrikai Afrikai Nemzetek Kupáján, amelyen két gólpasszt is jegyzett. 2021 közepén jelentette be visszavonulását. Ezután egy francia sportrádió és egy katari televíziós sportcsatorna szakkommentátora is volt. Párizsban hunyt el október 24-én, harmincöt éves korában szívroham következtében.

Gólöröm a marokkói válogatottban

José Carlos de Almeida, azaz Zé Carlos (1967)

Az egykori brazil védőjátékos 1990-ben kezdte elsőosztályú pályafutását, játszott a Sao José, a Nacional, a Sao Caetano, a Portuguesa, az Uniao Sao Joao, a Sao Paulo, a Juventude, a Matonense, a Ponte Preta, a Gremio és a Joinville csapatában. 2005-ben fejezte be aktív játékos-pályafutását. Behívták a brazil válogatott keretébe az 1998-as labdarúgó-világbajnokságra, annak ellenére, hogy még soha előtte válogatott sem volt. A megsérült Flávio Conceicao helyére váratlanul behívott hátvéd kénytelen volt elhalasztani még az esküvőjét is. Egyetlen mérkőzését a Selacaoban a VB elődöntőjén játszotta Hollandia ellen, mikor Cafut eltiltották. Természetesen világbajnoki ezüstérmes volt. Haláláig 7-14 éves tehetségek képzésével foglalkozott. A brazíliai Osascóban hunyt el október 25-én, ötvenhat évesen.

A VB elődöntőjén a brazil válogatottban

Holden Trent (1999)

Az egykori amerikai kapus pályafutása nem tartalmaz sem ismert csapatot, sem különösebb díjat, vagy eredményt. Jellemzően egyetemi, vagy másodosztályú (USL League Two) csapatokban szerepelt, mikoris a 2023-as MLS (észak-amerikai labdarúgó-bajnokság) Super Drafton kiválasztotta a Philadelphia Union. Mondhatnánk, a csúcsra ért, vagy legalábbis a közelében járt és az idő már csak neki dolgozott, amikor… október 23-án otthonában váratlanul rosszul lett, kórházba került, majd két nap múlva elhunyt az észak-karolinai Greensboróban, huszonöt éves korában.

A Phliadelphia Union kapusaként 2023-ban

Dr. Gótzy Gyula (1939)

Az egykori sportorvos, az orvostudomány kandidátusa, a magyar labdarúgó-válogatottnál 1979 és 1988 között tevékenykedett, többek között Mészöly Kálmán és Mezey György stábjában is dolgozott. Az orvos haláláról a síszövetség is megemlékezett, megjegyezve, hogy a hazai sísport lelkes támogatója volt. Emellett dolgozott az öttusázóknál is, akik szintén megemlékeztek róla. A lovassport világában is letette a névjegyét, a szigetbecsei lovarda tulajdonosaként számtalan nagyszerű versenyt rendezett és mindig szívén viselt a díjugrató sportot. Egy cikluson keresztül a Díjugrató Szakbizottság elnökségének is tagja volt. „Civil” szakterülete az érsebészet volt, kutatási témái a vérkeringés áramlási paraméterének vizsgálata és a kritikus végtag Ischaemia (vérellátás csökkenése) voltak. Október 26-án hunyt el, néhány nappal a nyolcvanötödik születésnapja előtt.

A magyar labdarúgó-válogatott 1982-es hivatalos csapatképén

Tonci Gabric (1961)

Az egykori horvát nemzetiségű jugoszláv hálóőr az RNK Splitben kezdett el futballozni, két évig légióskodott is a görög PAOK színeiben (1991/93), legnagyobb sikereit azonban a Hajduk Splittel érte el, ahol 1987/88-ban, majd 1994 és 1999 között védett. A dalmátokkal 1994/95-ben bajnok és kupagyőztes lett, és szerepelhetett a Bajnokok Ligájában - erre a klub történetében mindössze egyetlen egyszer volt példa. A 1994/95-ös idényben a csoportkörben két győzelemmel, két döntetlennel és két vereséggel a második helyen zárt (a Benfica mögött, de a Steaua és az Anderlecht előtt), végül a negyeddöntőben egy hazai 0:0 után az amszterdami 3:0-s vereséggel esett ki az Ajax ellen. A Hajdukban összesen 144 bajnokin szerepelt. Az 1996/97-es idény után ő kapta a Hajducko srce (Haduk szive) -díjat (a torcidai által odaítélt cím, mellyel azt a játékost jutalmazzák, aki a szezon során a legharcosabb és legönfeláldozóbb játékot mutatta be). 1990 és 1997 között mindössze 9 alkalommal lépett pályára a nemzeti csapatban, a legtöbbször Drazen Ladic mögött a kispadon foglalt helyet, de így is ott lehetett az 1996-os Európa-bajnokságon is, de játéklehetőséghez nem jutott. Később hosszú ideig kapusedzőként dolgozott, többek között a Hajduknál, a horvát és a zambiai válogatottnál, ahová régi „kollégájával”, Aljosa Asanoviccsal ment együtt, akivel hosszabb ideig remek edzőpárost alkottak. Splitben hunyt el október 28-án, hatvanhárom évesen.

A Hajduk Split legendájaként és csapatkapitányaként

Trevor Whymark (1950)

Az egykori angol csatár 1969 és 1979 között az Ipswich Town labdarúgója volt (Előtte a Diss Town nevű amatőr csapatban játszott, miközben egy építőanyag kereskedésben irodai adminisztrátor volt, a legendás Bobby Robson szemelte őt ki). 1979-ben kölcsönben a holland Sparta Rotterdam csapatában szerepelt. Az Ipswich Town csapatával tagja volt 1978-as angol kupa- és szuper kupa győztes együttesnek. Az Ipswich csapatában 261 mérkőzésen hetvenöt gólt rúgott, halálakor ő volt a csapat minden idők hatodik legtöbb gólt szerző játékosa. 1979-ben a Derby County, 1979–80-ban a kanadai Vancouver Whitecaps, 1980 és 1984 között a Grimsby Town, 1984–85-ben a Southend United, 1985-ben a Peterborough United, majd a Colchester United játékosa volt. A Vancouver Whitecaps csapatában egyszer NASL bajnoki döntős, egyszer pedig bajnok volt. Hatszoros utánpótlás-válogatott volt, majd 1977-ben egy alkalommal szerepelt az angol válogatottban, a Luxemburg elleni idegenbeli, 2:0-ra megnyert találkozón Terry McDermott cseréjeként játszhatott 20 percet. Miután visszavonult a profi játéktól, egy évet töltött játékosmenedzserként a Diss Townnál. 1999/2000-ben a Norwich City 13 éven aluli csapatának edzője lett, majd visszatért az Ipswich Townhoz, hogy hasonló szerepet töltsön be a 12 éven aluliak csapatánál, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott. 2023 áprilisában Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála, október 31-én hunyt el, hetvenhárom évesen.

Az angol utánpótlás-válogatottban

November

John Dempsey (1946)

Az egykori angliai születésű ír hátvéd 1964 és 1969 között az angol Fulham, 1969 és 1978 között a Chelsea labdarúgója volt. A Chelsea csapatával 1970-ben angol kupagyőztes volt, majd a következő idényben KEK-győztes lett. A kupa sorsáról az első döntetlen (hosszabbítás után is 1:1) miatt megismételt találkozón a Chelsea 2:1-re nyert. Az első félidő végén ő növelte 2-re a későbbi győztes előnyét. 1976-ban kölcsönben a kanadai Serbian White Eagles játékos-edzője volt. 1978 és 1980 között az amerikai Philadelphia Fury csapatában játszott. 1983–84-ben az ír Dundalk játékos-edzőjeként tevékenykedett. 1966 és 1972 között 19 alkalommal szerepelt az ír válogatottban és egy gólt szerzett. A nemzeti csapattal hazánkban is járt - az áprilisban elhunyt Joe Kinnearral együtt -, 1969 novemberében játszott a Népstadionban azon a VB-selejtezőn, amin Halmosi, Bene, Puskás és Kocsis góljaival 4:0-ra nyertünk. A találkozó 84. percében kiállították. A negyedik gólunk előtt, amely szabadrúgásból esett, felvágta Benét a kaputól 17 méterre, majd a szabálytalanságot befújó jugoszláv Jakse játékvezetőhöz akarta vágni a labdát (legalábbis úgy tett), erre habozás nélkül villant a piroslap. Ezzel az ír labdarúgás történetében ő volt az első olyan játékos, akit VB-selejtezőn kiállítottak. A másnapi Népsport így jellemezte teljesítményét: Hosszú időn keresztül jól őrizte Benét, nemegyszer győztesen került ki a közelharcból, szünet után már akadtak kihagyásai. Méltán jutott a kiállítás sorsára. Pályafutása befejezése után alacsonyabb osztályú brit csapatokat edzett. Mellette részt vett különböző jótékonysági munkában, illetve autizmussal és tanulási nehézségekkel küzdő felnőttekkel testnevelési és sportoktatóként foglalkozott egy napközi otthonban. November 6-án váratlanul hunyt el, hetvennyolc évesen.

A Chelsea-ben a Stoke City ellen 1972-es Ligakupa-döntőben, Gordon Banks, az ellenfél kapusa felett

Maximilian Heidenreich (1967)

Az egykori nyugatnémet középhátvéd 1984 és 1999 között szerepelt a Hannover 96, az 1860 München, az Eintracht Frankfurt, Svájcban az FC Basel, majd a Freiburg és a Wolfsburg csapataiban is. Összesen 350 bajnoki találkozón huszonnégy gólt szerzett. A Freiburg játékosaként 1993/94-ben beválasztották a Bundesliga álomtizenegyébe. Nem rossz a névsor…: Illgner - Heidenreich, Buchwald, Berthold, Wohlert - Wagner, Schuster, Pflipsen, Matthäus - Yeboah, Polster. Pályafutása befejezése után utánpótlásedzőként dolgozott és feleségével az SV Blau-Weiß Wiehre „Schönbergblick” klubéttermet vezették. Waldkirchben hunyt el vastagbélrákban november 6-án, ötvenhét évesen.

A Vfl Wolfsburg játékosaként

Marco Angulo (2002)

Az egykori ecuadori középpályás az ifjúsági pályafutását a Rocafuerte csapatában kezdte, majd az Independiente akadémiájánál folytatta. 2021-ben mutatkozott be az Independiente első osztályban szereplő felnőtt keretében, csapatával bajnoki címet nyert. 2023. január 31-én hároméves szerződést kötött az észak-amerikai első osztályban érdekelt Cincinnati együttesével, de 2024-ben kölcsönbe visszakerült hazájába, az LDU Quitoba. Az ecuadori labdarúgás nagy tehetségének tartották, 2019-ben ott volt az U17-es világbajnokságon, majd szerepelt hazája utánpótlás-válogatottjában. 2022-ben debütált a felnőtt válogatottban. Először a 2022. november 12-i, Irak ellen 0:0-s döntetlennel zárult mérkőzés félidejében, Sebas Méndezt váltva lépett pályára. Eután még háromszerepelt a nemzeti csapatban. Korábban már, 2022. november 28-án közúti baleset részese volt Guayaquilban, amelyben a jármű vezetője - akinél utasként tartózkodott - életét vesztette. 2024. október 7-én újabb balesetet szenvedett, amelyben egy barátja és Roberto Cabezas, az Independiente Juniors játékosa azonnal meghalt. Ő súlyos sérüléseket szenvedett; 35 nap múlva, november 11-én, egy quitói kórházban hunyt el huszonkét évesen.

Az ecuadori válogatott játékosaként

Frank Schäffer (1952)

Az egykori nyugatnémet hátvéd a TSV Eltingen csapatában kezdte a labdarúgást. 1973/74 között az SpVgg Ludwigsburg csapatában szerepelt. 1974 és 1983 között a Borussia Mönchengladbach játékosa volt, ahol három bajnoki címet, egy ezüstérmet és két UEFA-kupa győzelmet szerzett a csapattal. Ezeken felül volt BEK és UEFA-kupa második helyezett is. 1977 szeptemberében BEK-mérkőzésen járat csapatával a Népstadionban, mikor a Borussia Mönchengladbach 3:0-ra verte a Vasast. A labdarúgás mellett, amikor csak ideje volt, zenélt is. Pályafutása után az Eddy and the News nevű rockformáció énekese volt, Németországban több lemezük is megjelent. Stuttgartban hunyt el november 15-én, hetvenkét évesen.

A Borussia Mönchengladbach játékosaként

Hugo Villaverde (1954)

Az egykori argentin középhátvéd 1973 és 1975 között a Colón, 1976 és 1989 között az Independiente labdarúgója volt. Az Independiente csapatával négy argentin bajnoki címet, egy Copa Libertadores győzelmet és egy Interkontinentális kupát szerzett. Az élvonalban 437 találkozón játszott, ebből 380-at az Independientével. 1979-ben 5 alkalommal szerepelt az argentin válogatottban és vele nem szenvedtek vereséget (2:1 Bulgária, 3:1 Skócia ellen, illetve három döntetlen az olaszokkal, a hollandokkal és az írekkel). Már úgy tűnt, végleg kiszorítja a világbajnok Luis Galvánt, de Glasgowban, a Hampden Parkban olyan súlyos térd- és bokasérülést szenvedett, hogy több mint egy évet ki kellett hagynia. Érdekesség, hogy egész pályafutása alatt egy gólt sem szerzett. November 17-én hunyt el, hetvenéves korában. Halálakor az argentin portálok az Independiente aranykorának bálványa és emblémájaként emlékeztek meg róla

Első válogatottsága előtt (2-es számmal) 1979 áprilisában Buenos Airesben a bolgárok ellen

Jan Furtok (1962)

Az egykori lengyel csatár 1976 és 1978 közöt a Górnik Katowice, majd a GKS Katowice korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. 1979 és 1988 között a GKS Katowice labdarúgója volt és tagja volt az 1986-os lengyel kupagyőztes csapatnak. 1984-ben az év felfedezettje, 1986-ban pedig lengyel gólkirály lett. 1988 és 1993 között a német Hamburger SV, 1993 és 1995 között az Eintracht Frankfurt játékosa volt. A Hamburgban 135 Bundesliga találkozón ötvenegy gólig jutott, míg a Frankfurtban kilenc találathoz 53 mérkőzés kellett. 1995 és 1998 között ismét a GKS Katowice együttesében játszott. A Katowicében összesen a két ciklusa alatt összesen 209 bajnoki találkozón nyolcvanöt gólt szerzett. 1984 és 1994 között 36 alkalommal szerepelt a lengyel válogatottban és tíz gólt szerzett. Tagja volt az 1986-os mexikói világbajnokságon részt vevő csapatnak. Pályafutása befejezése után volt a GKS Katowice edzője és elnöke is és a lengyel válogatott sportigazgatói posztjára is kinevezték. Évek óta Alzheimer-kórban szenvedett, ezt 2015-ben diagnosztizálták nála. Katowicében hunyt el november 26-án, hatvankét évesen. Még a temetése előtt Andrzej Duda lengyel elnök posztumusz a Polonia Restituta Rend tisztikeresztjével tüntette ki.

Lengyelország-San Marino 1:0 a 94-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőmérkőzése. A győztes gólt követően. Kézzel szerzett gólja megmentette Lengyelországot a megalázó gól nélküli hazai döntetlentől

Josef Jelinek (1941)

Az egykori csehszlovák csatár pályafutása jelentős részét a Dukla Prahában töltötte, ahol öt bajnoki címet és három kupagyőzelmet ünnepelt. Távozása után a Chomutov, a holland Go Ahead Eagles és a Bohemians Praha mezét is viselte. A csehszlovák bajnokságban 179 meccsen 43-szor volt eredményes. A Duklával 1965 novemberében a KEK-sorozatban játszott Prágában a Budapesti honvéd ellen, amikor a kispestiek nyertek 3:2-re. A budapesti visszavágón nem szerepelt. A Bajnokcsapatok Európa Kupájában 19 mérkőzésen szerepelt és hét gólt szerzett, a Kupagyőztesek Európa-kupájában pedig 3 mérkőzésen szerepelt. A válogatottban tíz meccsen kétszer talált be, tagja volt a chilei VB-n ezüstérmet nyerő csapatnak. Öt meccsen játszott (ellenünk is az 1:0-ra elveszített negyeddöntőn), közte a döntőben is, utána azonban már csak egyszer szerepelt a nemzeti csapatban. Ő volt a vb-döntőben pályára lépő csapat utolsó élő játékosa. 2010-ben beválasztották a Dukla Praha Hírességek Csarnokába is. Bár a labdarúgással szakított - kertészként élt teljesen civil életet - 2018-ban, mikor egy riport készült vele, még aktívan futballozott kispályán az öregfiúk között. November 29-én hunyt el Prágában, nyolcvanhárom évesen.

A Dukla Praha mezében

December

Lucjan Brychczy (1932)

Az egykori csatár, aki Lengyelország-szerte a Kici becenévre hallgatott (A "Kici" a magyar kicsi szó polonizált változata, jelentése értelemszerűen ugyanaz), 1952/53-ban a Stal Gliwice labdarúgója volt, 1954 és 1972 között a Legia Warszawa csapatában szerepelt, ahol négy-négy bajnoki címet és lengyel kupagyőzelmet ért el. Háromszor volt lengyel gólkirály. Csapatával egyszer járt Magyarországon, az Újpesti Dózsa vendégeként. Az 1968/69-es VVK-sorozatban 2:2-t értek el a Megyeri úton, de mivel korábban az Újpest Dunai II. Antal góljával Varsóban nyert 1:0-ra, a Legia kiesett. A Legiában 368 mérkőzésen száznyolcvanhárom gólt szerzett. 1954 és 1969 között 58 alkalommal szerepelt a lengyel válogatottban és 11 gólt szerzett. 1956 és 1962 között négy lengyel-magyar barátságos párharcon szerepelt. Mindegyiket végigjátszotta, de gólt nem sikerült elérnie. Tagja volt az 1960-as római olimpiai játékokon részt vevő csapatnak. Négyszer különböző periódusban volt a Legia edzője is. 2000 decemberében a Polonia Restituta Rend tisztikeresztjével tüntették ki. Varsóban hunyt el december 2-án, kilencvenévesen. A halála utáni első Legia-mérkőzés előtt, december 5-én, a LKS Lódz elleni Lengyel Kupa-mérkőzésen a Wladyslaw Król Stadionban, a Legia Warszawa játékosai az ő képével és „ZDOEGNAJ, LEGENDOEGNAJ!” („Viszlát, legenda!") transzparenssel álltak fel. Közvetlenül halála után vita kezdődött a Lengyel Hadsereg Stadionjának átnevezéséről.

Az 1969 áprilisi krakkói világbajnoki selejtezőn, Lengyelország-Luxemburg 8:1. Nagy győzelemmel zárult a 34 éves támadó (jobbra) utolsó fellépése a válogatottban

Helmut Duckadam (1959)

Az egykori bánáti német (sváb) nemzetiségű, de magyar anyanyelvű, román kapus karrierjét szülőfalujában kezdte, a regionális ligában szereplő Constructorul Arad csapatában, innen került 1978-ban az UTA Arad csapatához. 1982-ben kétszer is pályára lépett a román válogatottban, majd még ebben az évben átvezényelték a román katonacsapathoz, a Steauához. A csapattal egymást követő két szezonban is bajnoki címet ünnepelhetett, azonban legnagyobb sikere az 1986-os BEK-győzelem volt (A sorozat elején, a második körben a Bp. Honvédot búcsúztatták, az első találkozón Détári Lajos góljával a kispestiek nyertek 1:0-ra, a visszavágón a román katonacsapat diadalmaskodott 4:1, re. mindkét találkozót végigjátszotta). Május 7-én a FC Barcelona elleni döntő büntetőpárbajában a katalánok lövőinek összes lövését hárította, hiába próbálkoztak olyan klasszisok, mint José Ramón Alexanko, Ángel Pedraza, Pichi Alonso és Marcos. Ezt a bravúrt sem előtte, sem pedig azóta nem tudta végrehajtani senki hivatalos európai kupamérkőzésen. A Steaua 2:0-ra nyerte meg a szétlövést, ő pedig a „sevillai hős” becenevet kapta tettéért.

Mire az elődöntő visszavágóján megvertük az Anderlechtet három nullára (egy egy nullás elvesztett odavágó után), már jóval merészebbek voltunk.

Persze Sevillában még így is mi voltunk az esélytelenek. Mégiscsak a Barcelonáról volt szó. Nyilván azt hitték, nem tudunk az ő szintjükön játszani, és nem gondolták, hogy a hosszabbításig kihúzzuk.

Ahogy múltak a percek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz könnyű dolguk. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Akadt néhány helyzetünk is. Azt hiszem, a kilencvenedik perc körül már kezdtek aggódni. A hosszabbításban szerintem már mi voltunk a jobbak.

Ahogy tovább folyt a meccs, mi egyre magabiztosabbak lettünk, ők meg egyre idegesebbek. Nem a leglátványosabb döntő volt, az már igaz, de elképesztő erő volt bennünk, és hittünk magunkban.

Ahogy a bíró lefújta a hosszabbítást, azt gondoltam: „Eljött az én időm!”. Nem is érdekelt, tőlünk ki lő majd, minden erőmmel a feladatra összpontosítottam. Nem is néztem a mi tizenegyeseinket, csak a szurkolók reakcióját láttam.

Volt két újságírónk, akik segítettek videókat gyűjteni az ellen­feleinkről a román nagykövetségen dolgozóktól. A sors iróniája, hogy az egyetlen meccs, amit nem láttam, a Barcelona elődöntője volt a Göteborg ellen, ahol tizenegyespárbajjal nyertek. Vagyis nem tudtam, hogyan lő Ángel Pedraza, Pichi Alonso meg a többiek, de talán jobb is volt így. Biztosan azt hitték, hogy már tanulmányoztam őket, ami elbizonytalaníthatta őket.

Az elsőt volt a legnehezebb kivédeni, José Ramón Alexankóét. Jól tippeltem meg az irányt. Az a fajta lövés volt, ami a kapusok kedvence: nem túl magas, nem túl erős. Ha a másik irányba megyek, úgy tűnt volna, hogy megfontolt lövés, de jól ugrottam. Hogy szerencse lett volna? Figyelj, vetődhetsz tízből tízszer a jó irányba: ha nem vagy elég edzett vagy erős, akkor egyiket sem véded ki.

Nagy volt a nyomás, mert Urruti kivédte az első két lövésünket, de mindig is a tizenegyesek mestere voltam, ismertem már a lövők észjárását. A másodiknál megpróbáltam logikus megközelítéssel élni. Pedraza volt a következő. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam. Urruti az első lövésnél balra ugrott, a másodiknál jobbra. Én viszont megint jobbra ugrottam. Pedraza talán azt gondolta, én is egyszer ide, egyszer oda vetődök, mint Urruti. Jó formában voltam. Erős lábam volt, nagyot ugrottam, hogy biztosan meglegyen.

Marius Lacatus kapufás góljával és a kétszer két hárítással egygólos előnyben voltunk. A harmadik volt a legkönnyebb. Alonso biztosan azt gondolta, ha kétszer jobbra vetődtem, harmadjára nem merek, úgyhogy oda lőtt. Pedig harmadjára is jobbra mentem, és ezt is könnyedén elkaptam. Gabi Balint szépen begurította a sarokba a következőt, úgyhogy már két góllal vezettünk. Minden a Barcelona következő tizenegyesén múlott. Marcos volt a soron. Megérzésre mentem. Ha aprólékosan elemezzük a felvételt, látni lehet, hogyan játszottam vele. Először elhitettem vele, hogy balra készülök ugrani. Ahogy közeledett, kissé jobbra léptem, majd hirtelen balra ugrottam. Látta, hogy irányt váltok, azt hitte, mégis jobbra ugrok, és megeresztett egy gyenge lövést balra. Így elmagyarázva egyszerűnek tűnhet, de hidd el, hetvenezer néző előtt, a BEK-döntőben sokkal bonyolultabb!

Ugyanebben a szezonban a hazai kupadöntőben ő értékesítette az egyik büntetőt a szintén tizenegyes párbaj során eldöntött mérkőzésen, csapata pedig ezt a trófeát is elhódította. Még az év nyarán ritka véralvadási rendellenesség jelentkezett nála, jobb karjában trombózis keletkezett, állapota pedig rohamosan romlott (Felröppentek olyan pletykák is, hogy maga Valentin Ceausescu, a diktátor Nicolae Ceausescu fia lőtte meg egy közös vadászaton). Csak néhány hét elteltével, de még időben műtötték meg, így elkerülte az amputációt. Karrierjét szüneteltetni kellett, három év múlva ugyan visszatért a másodosztályba a Vagonul Arad csapatához, de már nem volt a régi. 1991-ben visszavonult a profi labdarúgástól. Visszavonulása után a román határőrségnél szolgált, őrnagyi rendfokozatig jutott, valamint szülővárosában futballiskolát nyitott, amely az ő nevét viseli. A határőrségtől betegség miatt kénytelen volt leszerelni. 2003-ban nyert a vízumlottón, és jogot kapott az Egyesült Államokba való törvényes emigrációhoz, és ugyanazon év őszén telepedett le első feleségével, Ildikóval és lányukkal, Brigittével az arizonai Phoenixben. Egy év után azonban visszatért Romániába. 2004-ben az "Új Generáció Pártja" (románul: Partidul Noua Generație) nevű politikai párt tagja lett, a párt alelnöke, valamint a párt Arad megyei szervezetének az elnöke volt. 2008. március 25-én Traian Băsescu román elnök a Ordinul Meritul Sportiv érdeméremmel tüntette ki, amit a kiemelkedő sportsikereket elérő román vagy Romániában játszó sportolók kaphatnak meg. 2010. augusztus 11-én őt nevezték ki a Steaua elnökének, mely pozíciót 2020. június 14-éig töltötte be. Az egykori kiváló kapus súlyos egészségügyi problémákkal küzdött évek óta: ötször műtötték a karját, protézis volt a térdében, és elmondása szerint 1986 óta 18-20 tablettát szedett naponta. Szeptemberben szívműtéten esett át, és november végén újra kórházba került, mert rosszul érezte magát. Bukarestben, a Központi Katonai Sürgősségi Egyetemi Kórházban hunyt el december 2-án, hatvanöt évesen.

És megfogta az negyedik büntetőt is!

Stefanov István (1964)

Az egykori középpályás a Csepel sajátnevelésű játékosa volt, az 1985/86-os bajnokságban mutatkozott be Gelei József irányítása alatt. A csapattal egy évre megjárta az NB II-t is, 8 idény alatt összesen 221 bajnoki találkozón ötvenegyszer volt eredményes. 1993 és 1995 között a Kispest-Honvéd játékosa volt, máig emlékezetes a Bajnokok Ligájában (az akkor még a csoportkört megelőző főtáblás szakaszban) a Manchester United elleni itthoni találkozón szerzett gólja. Első szezonjában bajnoki ezüstérmet nyert, később pedig a Magyar Kupát is elhódította a csapattal, Kispesten 44 találkozón három gólig jutott. Később játszott még a Rákosmenti TK, a BKV Előre, a Szeged FC, a Kiskundorozsma és a Soproni FAC csapataiban. 2002-ben fejezte be aktív pályafutását. A fiatalon elhunyt felesége halálát sohasem tudta kiheverni, testileg és lelkileg szószerint belerokkant az elvesztésébe. A végtelenségig legyengült teste Budapesten, december 5-én adta fel a küzdelmet, hatvanévesen.

1989-ben, az őszi nyitányon, amikor a bajnok az újonccal csapott össze (0:0 lett). A kispesti Csábi József figyeli a labdamutatványát

Balázs Zoltán (1970)

Az egykori hátvéd és védekező középpályás az 1989/90-es idényben bajnoki címet nyerő Újpestbe még nem fért be, a következő szezonban viszont már öt bajnokin szerepet kapott, és játszhatott a Napoli elleni idegenbeli BEK-meccsen is. A ballábas futballista a következő idényben már 18-szor kapott szerepet Kovács Ferenctől, tagja volt a Magyar Kupát megnyerő együttesnek is. Bene Ferenc már csak négyszer dobta be az NB I-ben az 1992/93-as idényben, de őt menesztették, és a helyére érkező Garami József már nem számított rá. A legemlékezetesebb meccse 1992 májusában Diósgyőrött volt, amikor gólpasszt adott és gólt is szerzett. A következő éveket kölcsönben a BKV Előrénél, majd Dunakeszin töltötte, 1995-ben távozott Újpestről, és az Elektromoshoz igazolt, később ismét visszakerült Dunakeszire. December 6-án váratlanul hunyt el, ötvennégy évesen.

1991 novemberében, mikor az Újpesti TE legyőzte a Haladást a Megyeri úton 3:1-re, térden állva, csapattársaival, Szlezák Zoltánnal és Szőnyi Tamással jelzik a játékvezetőnek, hogy nem értenek egyet az ítélettel. Pedig Marton Róbert nem véletlen került a földre

Nikosz Szarganisz (1954)

Az egykori görög hálóőr 1974 és 1977 között az Ilisziakosz, 1977 és 1980 között a Kasztoria, 1980 és 1985 között az Olimpiakosz, 1985 és 1990 között a Panathinaikosz labdarúgója volt. Az Olimpiakoszból a Panathinaikoszhoz való átigazolása kisebb fajta földindulással ért fel a piros-fehér szurkolók számára és 1988. május 8-án a még mindig felkorbácsolt érzelmek tüzeit sikerült benzinnel meglocsolnia, amikor tizenegyespárbajban segített megnyerni a zöld-fehéreknek azzal, hogy két Olympiakosz tizenegyest hárított, egyet pedig ő szerzett. Az Olimpiakoszhoz fűzi még őt a görög labdarúgás egyik ikonikus jelenete is. 1984-ben az OFI elleni bajnoki találkozón Georgiosz Vlasztosz, az ellenfél egyik csatára a gólvonal közeléből a kapus mozgásával ellenkező irányba lefejelte a földre a labdát (ahogy azt tanítják), Szarganisz pedig hihetetlen reflexszel és bravúrral visszaért a labdához. A korabeli görög sajtó a Pelé-Gordon Banks páros, az 1970-es világbajnokságon lezajlott mozdulatsorához hasonlította a jelenetet. Tálisz Tszirimokosz, Vlasztos ékpárja döbbenetében és elcsodálkozásában magához ölelte és megcsókolta Szarganiszt. Amúgy Tszirimokosz a gesztusért fairplay díjat kapott és ő volt az első labdarúgó hazájában, aki ilyen címet kapott. 1990 és 1992 között az Athinaikosz csapatában fejezte be az aktív labdarúgást. A Kasztoria, az Olimpiakosz és a Panathinaikosz csapatával összesen öt-öt görög bajnoki címet és kupagyőzelmet ért el. A görög bajnokságban 433 találkozón hat (!!) gólt szerzett. Haláláig ő az egyetlen labdarúgó, aki négy különböző klubbal játszott a görög kupa döntőjében, és az első, aki három különböző csapattal megnyerte azt. 1980 és 1991 között 58 alkalommal szerepelt a görög válogatottban. Válogatott pályafutása egyértelmű csúcspontját az első szereplése jelentette. Ezt 1980. október 15-én érte el, amikor megőrizte az 1:0-ás görög vezetést Koppenhágában Dánia ellen. A dán sajtó a Fantom becenevet adta neki, amely becenév a karrierje hátralévő részében végigkísérte. Két magyar vonatkozású élményünk is van vele kapcsolatosan. Védett a magyar válogatott ellen 1983 májusában a Népstadionban a 3:2-es görög győzelemmel végződött EB-selejtezőn, majd 1987 decemberében az UEFA-kupa sorozatban a Panathinaikosz-Budapesti Honvéd 5:1-es visszavágó mérkőzésen. A magyar labdarúgók közül Nyilasi Tibor, Hajszán Gyula és Fitos József talált be a hálójába. Haláláig tagja volt az Olimpiakosz öregfiúk csapatának. Az Olimpiakosz szurkolók az évtizedek alatt, ha nehezen is, de fátylat dobtak a múltra, óriási tisztelet és rajongás kísérte őt egész Görögország szerte. Athénban hunyt el rákban december 8-án, hetvenévesen. Halála előtt már napok óta kómában feküdt egy kórházban.

Koppenhágában a mérkőzés kezdete előtt a csapatkapitány, Nikosz Anasztopulosz (Istenem, ő is mennyi szomorúságot okozott nekünk azon az 1983-as májusi estén…) mellet. Másfélóra múlva már ő volt a Fantom…

Sandrino Castec (1960)

Az egykori chilei csatár 1977 és 1984 között az Universidad de Chile labdarúgója volt, ahol egy chilei kupagyőzelmet ért el. 1984/85-ban az Audax Italiano, 1986/87-ben ismét az Universidad de Chile, 1987/88-ban a mexikói Cruz Azul, 1988-ban a Cobresal, 1989-ben az Universidad de Chile játékosa volt. 1989-ben a Deportes Valdivia csapatában fejezte be az aktív játékot. Pályafutása alatt 215 bajnoki találkozón hatvannégy gólig jutott. El Bombardero Azul (A kék bombázó) becenevét az Universidad de Chilében szerzett gólerőssége miatt kapta. 1980 és 1983 között hat alkalommal szerepelt a chilei válogatottban és egy gólt szerzett. Az az egy gólja viszont emlékezetes maradt. 1980. szeptember 18-án, Chile függetlenségének napján, az Argentína elleni 2:2-es mérkőzés során ritkán látható ollózós gólt szerzett. Ubaldo Fillol egy közeli lövést bravúros reflexmozdulattal ütött ki, ő pedig a tizenegyes pont környékéről hanyatt vetődve talált a kapuba. Mendozában 35 ezer argentin drukker tapsolta őt felállva. Eredetileg benne volt a chilei 22-es keretben, amelyik az 1982-es spanyolországi világbajnokságra utazott volna, de nemsokkal a torna előtt egy bajnoki találkozón térdkalács törést szenvedett. Puente Altoban hunyt el szeptikus sokk következtében pár hónappal a kórházba kerülése után december 11-én, hatvannégy évesen.

Az Universidad de Chile volt nála a kiindulási pont és ahova mindig visszatért

Dietmar Constantini (1955)

Az egykori osztrák védekező középpályás szinte az egész pályafutását a Wacker Innsbruck csapatában töltötte, de a vége felé megfordult a Favoriten AC és a Wiener SC csapataiban. 9 szezon alatt összesen 198 osztrák bajnokit játszott. Többször szerepelt az osztrák utánpótlás-válogatottban. Pályafutása alatt láthattuk őt magyar csapatok ellen is. 1975 novemberében a Közép-európai Kupában játszott az Innsbruck-Ferencváros, egy évvel később az UEFA-kupában az Innsbruck-Videoton párharc mindkét találkozóján. Volt edző Ausztriában a Linzer ASK-nál, a Wiener SC-nél, az Austria Wiennél (ott többször is) és a Tirolnál, a Bundesligában a Mainznál, Szaúd-Arábiában az Al-Ittihadnál. Volt az osztrák U21 és a nagyválogatott szövetségi kapitánya is. A nemzeti tizenegyet kijuttatta a 2012-es Európa-bajnokságra, de ott már nem ő irányította a csapatot. Összesen huszonhatszor ült az osztrák kispadon. Edzői pályafutása során magyar játékosokkal is dolgozott együtt: Klausz Lászlóval az Admiránál, Kabát Péterrel a Kärntennél és a Paschingnál, Víg Péterrel a Linzer ASK-nál, Sáfár Szabolccsal az Austria Wiennél. Sokáig szakkommentátorként működött közre az ATVplus Volltreffer című futballműsorában, mellette futball sportiskolát és gyermekeknek ifjúsági táborokat szervezett. 2011-ben Innsbruck város Sportbecsület-érdemrend, tíz évvel később Innsbruck Érdemkeresztje-díjban részesült. December 18-án hunyt el Innsbruckban, hatvankilenc éves korában, többéves küzdelem után a demenciával.

Osztrák szövetségi kapitányként 2009-ben

George Eastham (1936)

Az egykori angol középpályás 1953 és 1956 között az Ards, 1956 és 1960 között a Newcastle United, 1960 és 1966 között az Arsenal, 1966 és 1973 között a Stoke City labdarúgója volt. Az angol élvonalban 525 bajnoki találkozón hetvennégy találatig jutott. Később játszott az észak-amerikai labdarúgó bajnokságban a Cleveland Stokersben, majd a dél-afrikai Cape Town City és a Hellenic csapataiban. 1962 és 1966 között 19 alkalommal szerepelt az angol válogatottban és két gólt szerzett. Részt vett az 1962-es és az 1966-os világbajnokságon. 1966-ban világbajnok lett a csapattal. 1965 májusában a Wembleyben játszott az Anglia-Magyarország (1:0) barátságos találkozón. Pályafutása befejezése után hosszabb ideig volt a Stoke City edzője is. 1978 januárjában menesztették. Ezután visszatért Dél-Afrikába edzőnek és ott is telepedett le. Saját sportruházati üzletet alapított, valamint a helyi fekete gyerekek futballedzőjeként dolgozott - az apartheid ellenzőjeként. Elnöke volt a dél-afrikai Arsenal-szurkolók klubjának is. Az OBE (Order of the British Empire=A Brit Birodalom Rendje) cím birtokosa volt. December 20-án hunyt el, nyolcvannyolc éves korában

Az 1965-ös angol-magyaron a vér megfagyott a magyar erekben. Zűrzavaros jelenet végén Eastham (jobbról) kicselezte Mészölyt s a kapu üres balsarkára gurított. Mátrai azonban - mint a mérkőzés során mindig - most is jókor érkezett. Fantasztikus spárgával mentett

Martin Decsev (1990)

Az egykori bolgár védőjátékos a CSZKA neveltje volt, ott is kezdte profi pályafutását 2009-ben. 2017-ig játszott a Ludogorec, a Cserno More Várna, a Vitosa és a Szlavia Szófia csapataiban. Pályafutása után utánpótlásedzőként dolgozott a CSZKA-nál, utoljára a legfiatalabbakkal, a 2015-ös születésű palántákat oktatta. Szófiában, a "30 éves Aranylabda - Hriszto Sztoicskov" elnevezésű jótékonysági gálameccsen, játék közben állt meg a szíve és a segítségére siető mentősök már nem tudták megmenteni az életét. December 21-én, harmincnégy évesen.

A CSZKA játékosaként

Alekszej Bugajev (1981)

Az egykori orosz hátvéd az 1999-től 2010-ig tartó pályafutása során több orosz klubban is megfordult, játszott többek között a Torpedo Moszkva, a Lokomotiv Moszkva, a Tom Tomszk és az FK Krasznodar csapataiban. A Lokomotiv Moszkvával orosz szuperkupa győztes volt. Az orosz élvonalban 208 találkozón hét gólt szerzett. 2004 és 2005 között 7 mérkőzésen szerepelt az orosz válogatottban. Egy Ausztria elleni gól nélküli döntetlen alkalmával mutatkozott be. Részt vett a 2004-es Európa-bajnokságon, ahol Spanyolország ellen nem kapott lehetőséget, Portugália és Görögország ellen viszont kezdőként lépett pályára és végigjátszotta mindkét mérkőzést. A 2006-os világbajnokság selejtezőiben három találkozón játszott. A Luxemburg és az Észtország elleni 4:0-ás győzelmek, valamint a Portugáliától elszenvedett 7:1-es vereség alkalmával. Utoljára egy Olaszország elleni barátságos mérkőzésen szerepelt a válogatottban 2005-ben. 2023. október 28-án 495 gramm mefedron birtoklásáért letartóztatták Krasznodarban és illegális kábítószer-terjesztés miatt vádat emelnek ellene. December 29-én, negyvenhárom éves korában életét vesztette Ukrajnában. A kábítószer-kereskedelem miatt kilenc és fél éves börtönbüntetésre ítélték, amelynek enyhítése érdekében katonai szolgálatot vállalt az orosz hadseregben.

Az orosz válogatottban

Hugo Sotil (1949)

Az egykori perui csatár 1968 és 1973 között a Deportivo Municipal, 1973 és 1977 között a spanyol Barcelona, 1977/78-ban az Alianza Lima, 1979/80-ban a kolumbiai Independiente Medellín, 1981/82-ben ismét a Deportivo Municipal labdarúgója volt. 1984-ben a Los Espartanos csapatában fejezte be az aktív labdarúgást. 1973-ban és 1974-ben Peruban az év labdarúgójának választották. A Barcelonával volt spanyol bajnok és bajnoki-, illetve kupa ezüstérmes.1970 és 1978 között 62 alkalommal szerepelt a perui válogatottban és tizennyolc gólt szerzett. Részt vett az 1970-es mexikói és az 1978-as argentínai világbajnokságon. Tagja volt az 1975-ös Copa América-győztes csapatnak. Játszott magyarok ellen is, amikor labdarúgó-válogatottunk 1977 év elején dél-amerikai turnén volt. Félidőben csereként lépett pályára és a 80. percben ő alakította 3:1-re az állást, végül a peruiak 3:2-re nyertek. A Barcelonával is játszott magyar csapat ellen. Az októberben elhunyt Johan Neeskens csapattársaként 1975 őszén, az UEFA-kupa 3.fordulójában játszott a Vasas ellen. Az első meccsen a hazaiak 3:1-re nyertek, szintén csereként léphetett pályára, de gólt ezúttal nem szerzett. 1985-ben a Los Espartanos, 1986-ban a Deportivo Junin, 1999-ben a Deportivo Municipal edzője volt. Limában hunyt el vese- és májelégtelenségben december 30-án, hetvenöt éves korában.

A Barcelona játékosaként

 Szániel János (1942)

Az egykori védőjátékos a Veszprémi Vasasban kezdte a labdarúgást. 1960 és 1961 között négyszeres ifjúsági válogatott volt. 1962-ben igazolt a bajnok Csepelhez, ahol egy idényt töltött. 1963 és 1969 között a Győri Vasas ETO labdarúgója volt. Tagja volt az 1963-as őszi idényben bajnok, az 1965 és 1967 között sorozatban háromszor magyar kupagyőztes csapatnak. Az 1964/65-ös szezonban BEK-elődöntős volt a csapattal. Az ETO-ban 57 bajnokin egy gólt szerzett.1969-ben vonult vissza. Nagyon fiatalon, 27 évesen, a második Achilles-ín-szakadása után hagyta abba aktív pályafutását. A műszaki főiskolát elvégezve dolgozott a vagongyár motorgyáregységében üzemtechnikusként, majd 1973 és 1986 között a Rába ETO ügyvezető elnöke volt. Ebben az időszakban a labdarúgócsapat két bajnoki címet, 2 ezüst- és 2 bronzérmet szerzett. 1986 és 1991 között elnöke volt az egyesületnek. 1987 és 1992 között az NB I-es Liga elnöke volt. 1983-ban a Rába ETO labdarúgóival együtt ő is Pro Urbe-díjban részesült. A győri Petz Aladár Kórházban hunyt el december 30-án, nyolcvankét éves korában.

Tüdő vitálkapacitás mérés az ifjúsági válogatott edzőtáborában, amikor még a Veszprémi Vasas játékosa volt (jobbról a második) Társai balról: dr. Árky Nándor, a Sportkórház legendás orvosa, Menczel Iván (Salgótarján), és az akkor még Dujmovként odakerülő Dunai II. Antal a Bajai Bástyából

Wolfgang de Beer (1964)

Az egykori nyugatnémet kapus (akinek a neve alapján nem meglepő módon Teddy volt a beceneve) a TV Jahn Hiesfeld korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. 1981 és 1986 között az MSV Duisburg, 1986 és 2001 között a Borussia Dortmund kapusa volt. A Borussiával két német bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Tagja volt az 1996/97-es idényben BL-győztes, majd az Interkontinentális Kupa győztes csapatnak. A Duisburgban 62, a Dortmundban 181 bajnoki találkozón állt a háló előtt. 1984-ben egy alkalommal szerepelt a nyugatnémet U21-es válogatottban. Akkor még az MSV Duisburg játékosa volt, ő volt az NSZK csapatában az egyetlen, aki a másodosztályból érkezett. 2001 és 2018 között a Borussia Dortmund kapusedzőjeként tevékenykedett. December 30-án hunyt el tragikus hirtelenséggel, hatvanévesen. Január 2-án lett volna a 61. születésnapja…

Kupagyőztesként a serleggel 1989-ben

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

Emlékeztetőül:

Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 1. félév

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85
Időkapszula: NB I. - 1985/86

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei