Szerkesztőségünk ezúttal belekóstolt a klasszikus "groundhopper" létbe és hétvégén stadiont látogattunk saját gyönyörűségünkre. Kihasználtuk a fapados légitársaságok nyújtotta lehetőségeket és a helyszínen szurkoltuk ki a Hertha BSC első győzelmét 2017-ben. Mennyire drága egy ilyen kiruccanás? Hol érdemes jegyet venni? Milyen egy átlagos berlini drukker és milyen a hangulat az Olimpiai stadionban? És végére a legfontosabb kérdés: megérte meglátogatni Dárdai Paliékat?

A városban több hasonló plakátot is láttunk - gondolom az üzenet egyértelmű

Miért pont a Hertha BSC - Ingolstadt? Nem kérdés: Dárdai és a közelség miatt. Ráadásul ez egy magyar bajnokság.

Először is az utazás megszervezéséről: olcsó repülőjegyet nem nehéz szerezni, a Ryanairnél ki lehet fogni oda-vissza 10-12 ezer forintért - hétköznap 8 ezerért. A gép reggel tízkor indul és másnap hajnali 6:50-kor indul vissza. Magyarán egy hátizsákkal neki lehet indulni Németországnak, ha kizárólag meccsnapon kelünk útra. Ha még egy napot városnézésre szánunk, akkor is nyugodtan vihetünk kézipoggyászt, így nem kell a csomag feladásával bajlódni, majd leszállás után megvárni, míg a poggyászt kiadják. 

A Schönefeld repülőtérről az RB14-es és RB7-es számú vasút (HÉV?) 3.40 euróért gyakorlatilag Berlin egész területére elvisz minket - mi a kimondottan jó környéknek számító, a város közepén található állatkertnél szálltunk le, 40 percnyi kényelmes utazást követően - itt egyébként egyből átszállhattunk volna a stadion felé tartó szerelvényekre. A jól megszervezett tömegközlekedés amúgy Berlinre abszolút jellemző, a 3 milliós városban könnyen tudtunk mozogni a vasút/S-Bahn és gyaloglás kombinációval.

Ha meccsnapon érkezünk, akkor érdemes leszállni a gigantikus TV-tornyáról is nevezetes Alexanderplatzon és elsétálni a Brandenburgi kapu felé. Nagyjából-körülbelül két óránk van nézelődni, majd az S5-ös vonalon kábé fél óra alatt eljutunk a stadionhoz.

No, de kanyarodjunk vissza a meccsjegyekhez! A klub honlapján minden nehézség nélkül megvehetjük jó előre. A jegyárak 15 eurótól indulnak - ezek a kapu mögötti táborba, az úgynevezett Ostkurveba szólnak. A tribünökre 39 euróért juthatunk bilétához - onnan tökéletesen belátható az egyébként Puskás Ferenc Stadionhoz hasonló, magyarán nagy és még futópályával is rendelkező létesítmény. Barátaimat inkább a tábor vonzotta, én édesapámmal az utóbbi lehetőség mellett döntöttem.

Megjegyzendő, hogy az Olimpiai stadion a legritkább esetben telik meg így a helyszínen is minden gond nélkül lehet a pénztáraknál kopogtatni - egy Bayern, vagy a Dortmund ellen azért érdemes elővételben megvenni a zsugát, az Ingolstadt tényleg csak a legfanatikusabbakat vitte ki.

Milyen Berlin? Szűk két nap alatt talán nem érdemes véleményt formálni, én azért megpróbálkozom vele. Az ismert történelmi okok miatt sok patinás és több száz éves épületet ne nagyon keressünk. Szép, modern város, abszolút élhetőnek tűnik és nyugat-európai mértékkel mérve egyáltalán nem drága. Szállást már 20 eurótól lehet találni, de egy négy csillagos, városközpontban található szállodában két éjszaka is kijön 15 ezer forintból. Még a számtalan budapesti plázához szokott szemnek is megdöbbentően sok a bevásárló központ, a forgalom abszolút kezelhető és a város a méretéhez és lakosságszámához mérten is feltűnően nyugodt. Ugyanakkor a németek felrúgva minden róluk kialakult sztereotípiát nyugodtan szaladgálnak át a piros lámpán, a jobbra, kis ívben forduló autós ledudálja a szabályosan közlekedő gyalogost és helyenként a megállás és a parkolás is a mediterráneumot idézi. Koldusból is lehet látni eleget - főként helyieket! De az összkép egyértelműen pozitív. Talán azért is, mert angol nyelvtudással könnyen tudtam boldogulni mindenhol.

Aki nem szeretne sokat költeni élelemre, az talál pár euróért dönert és kebabot, valamint a Lidl-típusú boltokban gyakorlatilag magyar árakon vehetünk pékárut, felvágottat, sajtot és tejtermékeket.

Az Alexanderplatz és a Brandenburgi kapu közötti részt feltétlenül érdemes bejárni, személy szerint nem bántam meg, hogy egy nappal megtoldottam a meccslátogatást.

Mindenképpen javasolt érkezés előtt nyomtatni egy térképet a helyi közlekedés hálózatról - a városon belül mindenhol találkozhatunk térképekkel. 

Mi a fél négykor kezdődő meccsre valamivel két óra előtt indultunk el az S5-ös gyorsvasúttal. A szerelvényen már gyülekeztek a szurkolók. Meglepően csendben, ámbátor mindenféle alkohollal felszerelkezve és vígan vedeltek az úton - elviekben ez is tilos.

Velünk szemben például két középkorú hölgy foglalt helyet egy nájlonszatyornyi sörrel. Mellettünk fiatalok adogattak körbe egy vodkás üveget - ezt leszámítva mindenki Berliner sört fogyaszt. Az üres üvegekre héjaként csapnak le a szintén helyinek tűnő gyűjtögetők. 

Az állomásokon kisebb csoportokban rendőrök nézelődnek, de ahogy közeledünk az Olympiastadion megállóhoz, úgy sokasodnak a zöld egyenruhák.

Magánál a megállónál - ami amúgy egy tíz vágányos állomás - már feltűnnek a rohamrendőrök is, néhány csapásmérő eszközzel megerősítve. Pedig az ingolstadtiak nagyon kevesen érkeztek és az a néhány vendégdrukker is nyugodtan sétálhat klubszínekben a berliniek között. Magyar kollégáikkal ellentétben nem százas falanxokban ijesztgetik a huligánokat, hanem igyekeznek mindenhol ott lenni, erőiket megosztva.

Lapát, vízágyú, gránátvető és antenna is van a szép zöld masinán

Rendőrségi teherautó zárja el az utat - a háttérben vendégdrukkerek vonulnak

Szóval a stadionhoz megérkezvén a  tömeg kiözönlött a vonatból és máris ott voltunk a stadionnál. Azért a többség megállt egy talponállónál venni egy üveg Berlinert. Igen vegyes a kép, férfiak-nők vegyesen, családok, öregek kortyolgatják sörüket a nagyjából plusz két-három fokban. Feltűnnek külvárosi jampik is melegítőben, valamint az Ostkurve egyenpólójában/dzsekijében parádézó fiatalok. Még mindig meglepően csendesen zajlanak a diskurzusok, csupán kéttucat ingolstadti keltett némi meccshangulatot, ahogy a vendégszektor felé masírozott.

Ha nótázó fővárosiakkal nem is találkoztunk, de találtunk igen gazdagon felszerelt, bár nem teljesen hivatalos ajándékboltot. Akárhogyan is, de sok magyar hivatalos szurkolói kellékeket árusító üzlet elgondolkodhatna például a sál felhozatalon - 10 euróért vesztegette egyébiránt egy kedves hölgy, de sálon felül volt százféle jelvény, számtalan póló és pulóver is.

Egy sál a zsákban és irány a beléptetés. Gyors és igen-igen alapos. A mosolygó steward roppant udvarias, de a motozásnál egyetlen centiméter sem marad ki. Se vénaszkenner, se személyazonosítás, mindenki megy a dolgára.

Bent rengeteg kolbászos, hot-dogos kínálja portékáját, a stadion mindkét szintjén vannak büfék, mindegyik legalább négy ablakkal üzemel. A sör 4.50, plusz egy euró a visszaváltható műanyag pohár. Egyetlen probléma, hogy csak készpénzzel, vagy az úgynevezett stadionkártyával lehet fizetni, bankkártyával nem. Mivel a stadion hatalmas, rengeteg bejáróval, lehet enni-inni, ezért senki sem kapkodja el a bejutást. 25 perccel a kezdő sípszó előtt gyakorlatilag kong az óriási aréna, jó pár szektort meg sem nyitnak. A tábor ennek ellenére is elkezd hangolni és jó két órán keresztül folyamatosan szurkolnak - bár a táborba jegyet váltó ismerőseim szerint bentről egyáltalán nem tűnt hangosnak a kékek szurkolása, ellenben fent, talán a remek akusztikának köszönhetően kifejezetten meccshangulatban telt a kilencven perc.

Köszönhetően a szellős széksoroknak és a hátralévő szűk fél órának, még mindig van idő nézelődni. Maga a stadion tényleg az 1936-os Olimpia helyszínére épült és ha jól körülnézünk, még találunk érdekességeket. Például egy nyitott - fapados - uszodát, ugrótoronnyal a stadion közvetlen szomszédságában. Sajnos sok más egyebet a gyorsan leszálló köd miatt nem tudtam megörökíteni. A medencébe bele volt fagyva a víz, ahogy kell egy ilyen régi létesítménynél.

A kezdésre fegyelmezetten, különösebb tumultus nélkül beült a 33 ezer néző, hogy együtt énekelje a csapat indulóját - ami egy Rod Stewart átirat, nevezetesen az I am sailing című dalé. Mi tagadás, látványos, ahogy körülbelül 25 ezer ember sálját magasra tartva énekel együtt - a videón 0:53-tól.

Ha Ön szeretne részese lenni egy hamisítatlan német együtt-éneklésnek, akkor itt találja a teljes dalszöveget.

Íme a refrén: Nur nach Hause, nur nach Hause, nur nach Hause geh'n wir nicht
Nur nach Hause, nur nach Hausenur nach Hause geh'n wir nicht

Akik időben elfoglalták a helyüket és részt vettek a közös éneklésben, azok egészen biztosan nem bánták meg, mert már az első perc végén talpra is ugorhattak, amikor Kalou erőszakossága és pontos passza után Haragucsi a hálóba talált. Tombol az Ostkurve, boldogan rázza az öklét Dárdai Pali is.

Ugyanis óriási a teher a Hertha csapatán és elsősorban annak mesterén. A pocsék évkezdet - két meccs, két vereség - után az a minimum, hogy hazai környezetben felülmúlják az igen gyengécske, mindössze utolsó előtti Ingolstadtot. Ráadásul a listavezető Bayern és a Gulácsit is foglalkoztató Lipcse után igen szoros a verseny - mindössze két pont a különbség a harmadik Dortmund és a hetedik Köln között. 

Ha már nagy tét és lelkes hazai publikum: tétje éppenséggel a vendégek számára is van a találkozónak, ám a jelek szerint a szurkolóikat nem hozta lázba a fővárosi fellépés. Alig pár tucatnyian álltak a vörös-fekete zászlók mögött.

A vendégszektor

Tehát úgy tűnt, hogy Kalou és Haragucsi megadta a mérkőzés alaphangját, a Hertha pedig megkezdi a kikászálódást abból a gödörből, amelyben november óta vergődik. Ám sajnos nem így történt  a japán gyakorlatilag lelőtte a poént az elején. Nem fogom szépíteni: ez egy kifejezetten rossz meccs volt. Rengeteg labdaeladással, labdakezelési hibával, ötlettelenül előrevágott labdával, alibi-passzokkal. Az Ingolstadt az első félidő végén kétszer is egyenlíthetett volna, míg a Hertha gyakorlatilag a kapuig is alig jutott el - nem mintha erre kifejezetten törekedtek volna...

A közönség meglehetősen rezignáltan szemlélte az idő múlását és örvendezett, vagy bosszankodott a többi eredmény alakulásán. Az Ostkurve, vagyis a keleti kanyar mindenesetre töretlenül bízott a kedvencekben, mert egyszerű, de változatos szurkolással próbálta belehajszolni a feltűnően fásult - sőt, lomha - kék-fehéreket a győzelembe.

 A hármas sípszó nekik is megváltás volt. Ugyan mindenki örült a győzelemnek, és az utolsó tíz percben újra láttunk pár hazai helyzetet, de szépen lassan fogyott a türelem is és szaporodtak a játékosok irányába tett nem éppen baráti gesztusok is.

A vendégeket szépen lassan belepte a köd, csupán néhány lengedező zászló és a hébe-hóba hallatszó dob sejtette, hogy aki eljött, az odatette magát.

Megjegyzendő, hogy a lelátókon nem csak alkoholt inni, hanem dohányozni is lehet. Sörért el sem kell menni a büfébe, mozgóárusok hozzák-viszik a teli korsókat.

A mérkőzésre hivatalosan 33 ezer fizető néző látogatott ki. Hogy ez sok, vagy kevés, azt mindenki döntse el maga Nyilván az NB I-hez szokott szurkolónak rengetegen voltak, másfelől egy 3 milliós város egyetlen Bundesliga I-es csapatáról beszélünk, amely harcban áll a dobogóért. Állítólag bojkott is volt, de ezt személy szerint nem nagyon hiszem. A nézőszám inkább a hideg, a rossz bajnoki forma és a nem túl nézőcsalogató ellenfél miatt maradt el az átlagtól. De az egészen biztos, hogy két hét múlva a Bayern München ellen sokkal többen lesznek.

Ez a 33 ezer ember mindössze negyed óra alatt elhagyta a stadiont és gyorsított járatokkal elszállították a drukkereket a város bármelyik pontjára. Mi 18:10-kor már vacsoráztunk.

Megérte? A válasz: egyértelműen igen. Még akkor is, ha a színvonal csalódást okozott, de a körítés nem. Berlint érdemes felkeresni - sőt, ilyen lehetőségek mellett vétek kihagyni. Ki tudja, a melegebb idők beköszöntével talán a Hertha is jobb meccseket játszik?