Annak idején úgy tanultam, egy fogalmazás szerkesztésének alapja a bevezetés-tárgyalás-befejezés tengely. Mi most megfordítjuk a dolgot. A bevezetés politikába hajlana, ami távol áll tőlünk, a tárgyalásra van időnk és terünk, csapjunk a lecsóba, és kezdjünk a befejezéssel.

Az utolsó üdvözlés, balról: Sammer, Schmidt, Wagenhaus, Rösler, Peschke, Schössler, Wosz, Bonan, Schwanke, Stübner, Scholz

1990. szeptember 12-t mutat a naptár.

Rövid sajtóhír: a moszkvai 2+4 tárgyalásokon részvevő országok - a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, az NSZK és az NDK - külügyminiszterei szerda délben a moszkvai Oktyabrszkaja Szállóban aláírták a német újraegyesítés kérdéseit véglegesen rendező szerződést. Az aláírás ceremóniáján, amellyel egyben befejeződött a tárgyalássorozat, jelen volt Mihail Gorbacsov szovjet államfő.

A hat külügyminiszter a történelmi pillanatban, a háttérben középen Mihail Gorbacsovval

Ugyanezen este jelentős dátum az NDK labdarúgó történetében: ez volt az utolsó alkalom, amikor nemzetközi meccset  játszottak a keletnémetek. 

1990. február 2-án tartották meg az 1992-es svédországi labdarúgó Európa-bajnokság selejtezőcsoportjainak sorsolását Zürichben. Az európai 5. csoportba együtt került, erősorrendben, az NSZK, Belgium, az NDK, Wales és Luxemburg. Nem sokkal később a felek megállapodtak, mely játéknapokon mely csapatok mérik össze tudásukat. Ezek szerint még abban az évben, szeptember 12-én kezdődnek meg a küzdelmek, mégpedig a brüsszeli Constant Vanden Stockstadion-ban, mely egyébként az Anderlecht otthona, a Belgium-NDK mérkőzéssel. Az elmúlt egy évben véres és bársonyos forradalmak egész sora zajlott le a kontinensen, átírva történelmet, ledöntve világrendet, átrajzolva térképet. Mire a mérkőzésre sor került volna, a berlini fal közel egy éve nem állt már, a betontörmelékek képletesen maguk alá temették Erich Honeckert és a neve fémjelezte groteszk rezsimet. Már előre lehetett tudni, a Német Demokratikus Köztársaság (is) el fog tűnni a süllyesztőben, napjai, órái, percei meg vannak számlálva. Végül a két érdekelt fél, az UEFA-val egyetértésben, úgy döntött pár nappal a találkozó előtt, hogy a mérkőzés megrendezésre kerül, de már nem mint hivatalos, hanem mint barátságos találkozó.

Melyik fiú nem álmodott arról, hogy egyszer felhúzza hazája válogatottjának mezét, hogy képviselje országát nemzetközi szinten. Ki nem akarta hazája, vagy a nemzeti labdarúgó szövetség címerét hatalmas büszkeséggel viselni a mellén? Szeptember 12. után nem csak a mezek, a csapat és az ország maga is eltűnik. Azok a játékosok, akik nem elég jók az össz-Németország válogatotthoz, örökre elvesztik ezt az álmot. 

A válogatott szövetségi kapitánya, az akkor negyvenöt éves Eduard Geyer mindent elkövetett, hogy egy erős csapattal búcsúzzanak Belgium ellen, de a végén csak tizennégy játékos egyezett bele, hogy csatlakozzon a kerethez.

Eduard Geyer, az ambiciózus kapitány alig egy éve ült posztján 

Eduard Geyer nem csak egyik főszereplője cikkünknek, van neki erőteljes magyar vonatkozása is.

Az 1944-ben született szakember mögött igen jelentős játékos pályafutás áll. 1968 és 1975 között a drezdai Dynamoban 112 bajnoki találkozón lépett pályára és, védő létére, 12 gólt szerzett. Két bajnoki címnek és egy kupagyőzelemnek volt részese. Pályafutását követően edzőként a Dynamo utánpótlás nevelésében kapott feladatot, később pedig a legsikeresebb drezdai edző, Klaus Sammer (Matthias édesapja) jobbkeze lett. Sammer távozása után pedig ő lett az első számú edző, az első önálló évében már bajnoki címre vezette a sárga-feketéket. Rövid időn belül a szövetségi kapitány poszton találta magát.

Eduar Geyer 1975-ben a Dynamo Dresden játékosaként és 1991-ben a Siófok vezetőjeként

Az ő életébe ugyanúgy beleszólt a történelem, a két német állam egyesülése után rövid ideig a Schalke 04 játékosmegfigyelője volt, az 1991/92-es idényben a Siófoki Bányász szakmai irányítását vette át. A Siófok történelmének legjobb eredményét érte el, 4. helyen végeztek az NB I-ben. Ezt követően úgy tért haza, nagy fába vágja fejszéjét, a volt keletnémet csapatokat tervezte felvirágoztatni. A Sachsen Leipziggel negyedosztályú bajnoki címet nyert, de a vezetők meggondolták magukat, nem akartak feljebb lépni. Geyer lépett, az Energie Cottbusba. A cottbusiak igencsak nagy tervekkel álltak elő, amit nagyon rövid időn belül teljesítettek. Egyenes út a Bundesliga 1-be, de jutott nekik egy német kupadöntő is.

Geyer félistennek számított Cottbusban

Kilenc szezont töltött el a klubnál, olyan magyar játékosok fordultak meg a kezei alatt, mint Horváth Ferenc, Lőw Zsolt, Mátyus János, Mészáros Norbert, Vasile Miriuta, Szélesi Zoltán, vagy Vincze Ottó.

Az Energie Cottbus 2001 nyarán, Geyerrel, Miriutával, Sebőkkel, Mátyussal és Vinczével

Cottbus után dolgozott még Dubaiban, ismét Lipcsében, majd legvégül visszatért Drezdába, ahol 2009-ben felhagyott az edzősködéssel, egyelőre úgy tűnik, végleg.

Geyer sosem számított diplomatikus, visszafogott edzőnek. Az életben példamutatóan szerény volt, de a mérkőzések után a sajtó vadászott nyilatkozataira. Első indulatból néha napokig témát adott a német labdarúgás követőinek. Olyan elhíresült mondatok hagyták el a száját, mint "Néhány fiatal játékosnak olyan hozzáállása van a versenysporthoz, mint St. Pauli kurváinak. Azok dohányoznak, piálnak, kurválkodnak, és reggel hatkor kerülnek az ágyba", "A szurkolók nem akarnak olyan meccset, mely után néhány játékosnak nincsen szüksége dezodorra", vagy az "Aki ennyire idióta, az nem való a Bundesligába"

A Bundesliga csillagok, mint Ulf Kirsten (akkor már Bayer Leverkursen), Andreas Thom (szintén már Bayer Leverkursen) és Thomas Doll (akkor igazolt a HSV-be) értelmetlenségnek titulálták az összecsapást, és sérülésre hivatkozva lemondták a lehetőséget.

Ulf Kirsten a Dynamo Dresden mezében

Andreas Thom a Dynamo Berlinből igazolt nyugatra

Thomas Doll szintén a berlini Dynamo sztárja volt korábban

Hármójukra Geyer örök életében neheztelt, mint árulókra, különösen Dollra hegyezte ki sértettségét (Thomas Dollra a folytatásban kitérünk még kissé bővebben - a szerkesztő megjegyzése).

Más játékosok is jöttek furcsa kifogásokkal; egyikük mindig is nyugatnémetnek tartotta magát, ellenkezett volna az elveivel az NDK-t képviselni, másikuk azt mondta Geyernek, hogy nem találja az útlevelét.

Matthias Sammer, a csapatkapitány közvetlenül Stuttgartból érkezett, hogy csatlakozzon a csapathoz, és mivel nagyjából egyszerre érkezett a gépe a csapat berlini járatával, a Zaventem reptér lett a találkozó színhelye. Amikor meglátta, hogy csak a tizenhárom játékos van rajta kívül - legtöbbjük fiatal és tapasztalatlan - azonnal vissza akart utazni. Azonban nem volt több járat vissza Stuttgartba, már közelgett az éjszaka is, a középpályásnak nem volt más választása, mint beutazni Anderlechtbe a csapatával.

 Matthias Sammer szintén a Dynamo Dresden játékosa volt

Annak az esélye, hogy az NDK, megnyerje a mérkőzést, nagyon kevés volt. Még ha a legerősebb összeállításban is léphettek volna pályára, nem volt ember, aki komolyan gondolta volna, hogy a Geyer legénységnek ne okozna gondot a Vörös Ördögök legyőzése.

Valljuk be, bivalyerősnek tűnik az akkori belga válogatott, még mai fejjel visszagondolva is. A Preud'homme - Staelens, Demol, Plovie, de Wolf - Broeckaert, Scifo, van der Elst, Versavel - Vandenbergh, Ceulemans felállással kezdtek, a padon pedig nem kisebb nevek vártak bevetésre, mint Albert, de Gryse, Boffin, Wilmots. Parádés névsor még akkor is, ha Gerets, Grün, Emmers,  Clijsters, Vervoort és Nilis eltiltás, vagy sérülés miatt nem lehettek ott a találkozón.

A játékosok értékelték a lehetőséget, hogy utoljára képviseljék a még létező országot. Az utoljára szó érdekes értelmet kap az alig húsz éves Jörg Schwanke esetében, aki élete nem csak utolsó, hanem első NDK válogatottságára várhatott.

Jörg Schwanke, az SC Energie Cottbus játékosaként készülhetett a mérkőzésre

Geyert addigi kapusai is cserbenhagyták. Az 1990-es év válogatott meccsein Dirk Heyne (1. FC. Magdeburg), Ronny Teuber (Dynamo Dresden) és Perry Bräutigam (Carl Zeiss Jena) is védtek, hárman együtt több mint húsz válogatottságot számoltak. Nem csak Schwanke, hanem a két kapus, Jens Schmidt (FC Karl-Marx-Stadt) és Jens Adler (Chemie Halle) is nullkilométeres volt.

Jens Schmidt (balra) és Jens Adler (jobbra) is bevetésre várt

Stefan Böger, a csapat középpályása, aki szintén alig volt túl az ifjúsági korosztályon, de már három válogatott találkozó volt mögötte, később a Der Spiegelnek így nyilatkozott, ahogy a berlini felkészülésre és összetartásra visszaemlékezett:
- Nem voltunk egyáltalán feszültek, nem volt rajtunk teher. Csak élvezni akartuk az utolsó együtt töltött játékot a pályán.

Stefan Böger a Carl Zeiss Jena játékosaként (jobbra) épp a BFC Dynamo sztárját, Dollt előzi meg

Matthias Sammeren kívül a játékosok szinte valamennyien teljesen ismeretlenek voltak egy átlagos belga labdarúgó-szurkoló számára (Számunkra is, pedig a szerző picit többet tud a labdarúgásról, mint egy átlagos belga szurkoló - a szerkesztő megjegyzése). Kissé csalódást is keltett, mikor kiderült, a keletnémetek tulajdonképpen a B csapatukkal fognak kiállni.

Schmidt 0/0 - Peschke 4/1 , Wagenhaus 2/0, Schössler 17/0, Schwanke 0/0 - Stübner 46/1, Sammer 22/4, Bonan 1/0; Scholz 6/0 - Wosz 6/0, Rösler 4/0.

Csereként pályára lépett Adler 0/0 a 90. percben Schmidt helyett, Böger 2/0 a 25. percben Stübner helyett és Kracht 2/0 a 85. percben Scholz helyett.

A nevek mellett a válogatottságok és a rúgott gólok száma a mérkőzést megelőzően.

Az addigi válogatott mezben lejátszott mérkőzések száma abban a tekintetben is érdekes, hogy a Kirsten-Thom-Doll trió összesen 129 mérkőzést játszott az NDK színeiben...

Még a belga televíziós közvetítés készítői sem voltak tisztában azzal, valójában ki kicsoda az ellenfél játékosai közül, a kezdő tizenegy arcképes bemutatása során több név és arc is fel lett cserélve a mérkőzés előtt.

A televíziós közvetítés összefoglalója

Böger egyébként az első 25 percben a kispadon volt kénytelen helyet foglalni, mert Geyer választása az ő posztján a jóval nagyobb nemzetközi tapasztalattal rendelkező Jörg Stübnerre esett. Stübner egyébként kulcsfeladatot kapott a szövetségi kapitánytól, az életveszélyes belga állócsillagot, Enzo Scifot kellett semlegesítenie.

Stübner, a drezdaiak szürke eminenciása, a beceneve is Staubsauger (Porszívó) volt, takarított, amerre csak látott 

Scifonak rögtön az elején volt egy méretes kapufája, de onnantól gyakorlatilag a kék-fehérek irányították a mérkőzést. Stübner sérülés miatti korai kiválása sem javította a házigazdák esélyeit, Böger rutinos öreg rókákat meghazudtoló módon vette át elődje feladatkörét, gyakorlatilag az Auxerre belga támadó középpályása mintha a pályán sem lett volna a hátralévő 75 percben. Böger takarított a középpályán, szétfutotta az ellenfelet, csírájában fojtott el mindenféle vörös mezes kezdeményezést.

Sammer később azt mondta, csak saját magában és csak a saját szerencséjében bízhatott aznap este. Geyer sztárjátékosa kiváló teljesítménnyel fejezte be az NDK válogatottjában pályafutását, szerzett két gólt, igazi vezéregyéniség volt a jól megérdemelt 2:0-ás győzelemben.

Schwanke évekkel később úgy definiálta a pályán történteket, hogy nem is inkább a csapatszellem diadala volt ez, hanem mindenkit az egyéni dac fűtött. Mindenki a lehetőséget látta, hogy még utoljára játsszanak együtt egy jót, és hát természetesen arra, hogy megmutathassa magát a Bundesliga csapatok megfigyelőinek.

Csak 12.000 néző látta az NDK búcsúját a labdarúgás nemzetközi színterén. A játékosok elégedettek voltak a teljesítményükkel.

A két kapitány (Sammer és Ceulemans) vezetésével kivonulnak a csapatok

Stefan Böger: 
-Először fenemód büszkék voltunk magunkra, jóleső elégedettség töltött el bennünket. De aztán elcsendesedett az öltöző. Hosszú beszélgetés kezdődött a jövőről, bizonytalanság lett rajtunk úrrá. Nem tudtuk, mit hoz a holnap, mi lesz velünk az egyesülés után, mi lesz az egykori országunk labdarúgásával. Nagyon sokára mentünk csak zuhanyozni, addig talán ilyen sokáig soha nem voltunk együtt egy öltözőben.

Az egyik játékos, aki biztos megértette annak a nagyságát, milyen történelmi pillanatnak lehetnek részesei, az a cserekapus, Jens Adler volt, akit a 90. percben cserélt be Geyer. Miután úgy hangzott el a találkozó végét jelző hármas jelzés Blankenstein holland játékvezető sípjából, hogy Adler nem érinthette meg a labdát egyszer sem, az öltözőben csak csendben ült végig és vigasztalhatatlanul sírt. 

Egy idő után a csapat visszatért a szállodába, megvacsoráztak, utána hajnalig söröztek. Nem ünnepeltek, csak halk keretek között folytatták az öltözőben megkezdett beszélgetést a jövőről. Senki sem tudta, hogy mi fog történni miután Németország újraegyesül.

A politikai események már önmagukban óriási változásokat hoztak egyes játékosok és a nemzeti csapat életében az elmúlt időszakban. Geyer odáig ment, hogy azt mondta, a leomlott berlini fal befolyásolta a játékosokat, mégpedig olyan mértékben, hogy nem tudtak fejben ott lenni az Ausztria elleni sorsdöntő világbajnoki selejtezőn tavaly ősszel. Ha csak egy döntetlent érnek el Bécsben, a Szovjetunió mögött csoport másodikként ők utaznak az olaszországi labdarúgó VB-re. Ausztria nyert 3:0-ra, Toni Polster egymaga nullára írta az NDK válogatottját. Már akkor voltak, akik nem tértek haza, és ez volt az a pont, amikor kivételes tehetségek is tömegével elkezdték illegálisan elhagyni hazájukat az NSZK felé, hogy új életet kezdjenek a Bundesligában. Ebben az időszakban rendelkeztek a keletnémetek az egyik legerősebb generációval. Sokak szerint ha az 1989-es csapat tovább játszott volna még néhány évig, akkor minden bizonnyal nemzetközi szinten is elérhettek volna valamit.

Azon az estén tizennégy játékosnak volt söre, de ebből tizenhárom nem tudta, mit tartogat a jövő számára. És tizenketten el is jutottak végül a hőn áhított földi paradicsomba, a Bundesligába, helyesebben bármelyik egykori NSZK-beli első osztályú csapatba. A tizenharmadik is, Jörg Stübner is eljutott a Bundesligába, igaz, ő úgy, hogy maradt Drezdában, és mindössze öt elsőosztályú mérkőzés jutott neki. Ő volt az egyetlen, aki nem tudta feldolgozni az idők szavát, a bizonytalanság pedig megette a lelkét. Az addig példásan sportszerű életmódot képviselő Porszívó pillanatok alatt lecsúszott, további élete az alkohol- és gyógyszerfüggőségről szólt. Egyszerűen nem tudta kezelni, hogy mi történik abban az időben.

Ha Németország újraegyesítése soha nem történik meg, lehetett volna egy családom, gyermekeim és lehettem volna edző. - mondta Stübner 2004-ben a Bildnek.

Első és egyben utolsó Bundesliga-szezonja után már csak az amatőr Regionális Ligában talált magának csapatot, rövid időt eltöltött a Sachsen Leipzig csapatánál, végül 1994-ben, alig huszonnyolc évesen, a hatodosztályú FC Neubrandenburgban ért véget dicstelenül pályafutása, és ott is csak egy mérkőzésig jutott.

Stübner sorsa számtalan kérdést vetne még fel, ha alapvetően nem egy sportblog volnánk, cikkünk pedig nem csak az NDK labdarúgásának történelméről szólna...

A fentebb már megpedzett "mi lett volna, ha" kérdést sem érdemes feszegetni, sehová nem jutnánk vele. Az tény, a 2002-es labdarúgó VB-n a német keretben nyolc olyan labdarúgó szerepelt, akik az egykori NDK területén születtek, illetve egykori keletnémet csapat volt a nevelőegyesületük.

A keletnémet TV kommentátora, Uwe Grandel elcsukló hangon így zárta a közvetítést: "Az egyik legfigyelemreméltóbb eredmény ez az NDK labdarúgásának történetében. A válogatott 293. mérkőzése a keserűséget képviselte a nemzeti tizenegy életében."

A folytatásához remek felvezetés Herr Grandel zárszava, nézzük át az NDK labdarúgó válogatottjának rövid történetét.

Címer a mezen

A keletnémet labdarúgó szövetség, a Deutscher Fußball Verband der DDR (DFV) 1949-ben alakult meg. A II. világháborút követően a keleti országrész csapatai különféle önszerveződő, leginkább regionális ligákban már elkezdték a nemhivatalos bajnokságokat (Ezeket soha nem is jegyezték sehol sem - a szerkesztő megjegyzése), de mivel maga a Német Demokratikus Köztársaság is csak abban az évben, október 7-én jött létre hivatalosan, így a háború végétől az addig a napig lezajlott bármilyen labdarúgó esemény nem is tekinthető az NDK labdarúgása részének.

Az önszerveződés egyik része volt, hogy alakultak tartományi válogatottak, Szászországban sem volt ez másként. A szász válogatott játékosedzője bizonyos Helmut Schön volt.

Helmut Schön 1946-ban a szász válogatott játékosedzőjeként

Drezdai születésű volt, 1932 és 1944 között a Dresdner SC labdarúgója volt. Tagja volt az 1943-as és 1944-es bajnok-, illetve az 1941-es és 1942-es kupagyőztes csapatnak. 1937 és 1941 között 16 alkalommal szerepelt a német válogatottban és 17 gólt szerzett. A második világháborút követően a szovjet megszállás alatt lévő Szászországban kezdte sportvezetői szakmai pályafutását. Edzőcsere keretében dolgozott 1946-ban és 1947-ben Hamburgban. Ez idő alatt alkalmanként a FC St. Pauli csapatában szerepelt. 1950-ben végleg Nyugat-Németországban maradt. Akkori szóhasználattal disszidált. A többi meg már történelem.

A DFV 1951 februárjában kérte felvételét a FIFA-ba (UEFA akkor még bő három évig formálisan sem létezett), és mivel az NSZK ezt folyamatosan megvétózta, csak az év végén nyert felvételt, akkor is csak ideiglenes tagként. A véglegesítést a következő év júliusa hozta csak meg. Innentől kezdve került be a szövetség, illetve kerülhetett be az NDK labdarúgó válogatottja a nemzetközi vérkeringésbe.

Történelmük alapkövét 1952. szeptember 21-én Varsóban rakták le. Az első hivatalos nemzetek közötti mérkőzésükön 35.000 néző előtt Lengyelországtól szenvedtek 3:0-ás vereséget. A mérkőzésnek magyar vonatkozása is van: Harangozó Sándor volt a játékvezető.

Támadásban a házigazda lengyelek az NDK első válogatott mérkőzésén

Az utolsót pedig Brüsszelben játszották...

Harmincnyolc év, 293 mérkőzés. 138 győzelem, 69 győzelem, 86 vereség, 501 rúgott és 386 kapott gól. Történelmük legnagyobb arányú győzelme 12:1, 1964 januárjában Ceylon (a későbbi Sri Lanka) szigetén. A legnagyobb arányú vereség(ek)et mi, magyarok, csak irigykedve nézhetjük. Három alkalommal szenvedtek 4:1-es vereséget (Cardiff, Wales, 1957., Lipcse, Csehszlovákia, szintén 1957., és Koppenhága, Dánia, 1985.), nem mondhatjuk, hogy az NDK válogatottjának hívei túlzottan ismerhetnék a méretes zakó fogalmát.

A magyar válogatott 17 alkalommal találkozott ellenfélként főhőseinkkel,az összesített mérleg a mi javunkra kedvez. 7 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség, 30 rúgott, 17 kapott gól a mi szemszögünkből. Az NDK legnagyobb arányú győzelme 1980-ban 2:0 Halléban, a legnagyobb arányú veresége 1979-ben 0:3 a Népstadionban.

Az NDK-nak összesen tizennégy szövetségi kapitánya volt. A rekorder Georg Buschner, aki 1970 és 1981 között 113 mérkőzésen vezette a keletnémet válogatottat.

Georg Buschner 1974-ben az NSZK-beli foci VB alatt

Az NDK szövetségi kapitányainál mindenképp meg kell két nevet említenünk. Gyarmati János a Szeged FC és a Ferencváros egykori válogatott fedezete 1955 és 1957 között 10, Sós Károly 1961 és 1967 között 43 mérkőzésen volt az NDK szövetségi kapitánya.

Gyarmati János 1955-ben (balra) és Sós Károly 1967-ben (jobbra)

Az 1909-ben született Sós előbb a Vasas, később a Ferencváros labdarúgója volt, majd a harmincas években játszott még francia és svájci csapatokban is. Játékos pályafutása után edzősködött többek közt a Gammában, az Újpestben, Szombathelyen, a Ferencvárosban, Dorogon és Salgótarjánban. 1956-ban a válogatott pályaedzője, majd 1957-ben Baróti Lajossal és Lakat Károllyal a válogató bizottság tagja volt. Négy mérkőzésen keresztül hárman dolgoztak együtt mint szövetségi kapitányok. 1968-ban hazahívták, és Illovszky Rudolf után elvállalta a szövetségi kapitányi munkát. Feladata az volt, hogy a csapat sikeresen kiharcolja a továbbjutást a mexikói labdarúgó-világbajnokságra. Nevéhez fűződik az  1969. december 3-i marseille-i csehszlovákok elleni 4:1-es vereség, melynek következményeként a magyar labdarúgó válogatott története során először nem kvalifikálta magát egy világbajnokságra. Sós megbízatása ezzel véget ért. Az MLSZ elnökségének, illetve 1979 és az 1991-ben bekövetkezett halála között az MLSZ Tanácsadó Testületének a tagja volt. 

Az NDK labdarúgó válogatottjának abszolút rekordere Joachim Streich. Ő volt a legtöbbször válogatott (102) és ő rúgta a válogatott történetében a legtöbb gólt (55). 

Joachim Streich 1951-ben született, tizennyolc évesen került a Hansa Rostock felnőtt keretéhez. Hat idény alatt 141 bajnoki találkozón 58 gólt szerzett. 1975-ben igazolt az 1. FC Magdeburghoz. Tíz szezon alatt 237 bajnokin 171 találatig jutott. Így NDK labdarúgásának történelmében neki van a legtöbb bajnoki mérkőzése (378), és ő rúgta a legtöbb gólt (229) is.

Streich a Magdeburg mezében

Négyszer volt keletnémet gólkirály, 1979-ben és 1983-ban ő volt az Év Labdarúgója. Az egy meccsen rúgott legtöbb gól rekordja is az ő nevéhez fűződik, 1977-ben a Magdeburg 10:2-re verte a BSG Chemie Böhlent, Streich hatszor volt eredményes. Olimpiai bronzérmes, az 1974-es labdarúgó VB-n 4 mérkőzésen 2 gólt szerzett. 1985 és 1997 között edzője volt a Magdeburgnak, az Eintracht Braunschweignek és az FSV Zwickaunak is.

Nevéhez fűződik még egy érdekesség, ő rúgta az NDK labdarúgó válogatottjának 250. gólját is, 1974-ben Csehszlovákia ellen.

Streich harcban a csehszlovák védőkkel

Az NDK semelyik labdarúgó EB-re nem jutott ki, cserébe az olimpiákon igen eredményesek voltak. 1964-ben (Sós Károly volt a szövetségi kapitány) és 1972-ben a bronzig jutottak, 1980-ban az ezüstig, míg 1976-ban Montrealban a döntőben a lengyeleket 3:1-re legyőzve lettek aranyérmesek.

Keletnémet öröm a lefújás után a montreali Olimpiai Stadionban

Világbajnokságra egyszer jutottak el, de ott játszották történelmük leghíresebb, legismertebb és legemlékezetesebb mérkőzését. A selejtezőkben a románokkal, a finnekkel és az albánokkal kerültek egy csoportba. A két erősebb kelet-európai csapat különösebb gond nélkül verte tönkre gyengébb ellenfeleit, a ki-ki meccseken az NDK 2:0-ra nyert Magdeburgban, Bukarestben a románok verték őket 1:0-ra. Az egy pontot, amivel az NDK végzett az élen, az hozta, hogy míg a kék-fehérek oda-vissza vertek mindenkit, addig a románok Helsinkiben elhullajtottak egy pontot. A VB-n pikánsnak tűnt az NDK-NSZK párharc, erre a csoportkör utolsó fordulójában került sor. Addigra az NSZK négy pontot húzott be Ausztrália és Chile ellen, az NDK hármat. És mivel a Chile-Ausztrália párharc kora délután döntetlent hozott, a két német állam meccsén, mikor kivonultak a csapatok, már tudták, mindketten biztos továbbjutók, a hátralévő 90 perc végkimenetelétől függetlenül.

A történelmi gól

Pirruszi győzelem volt ez. A keletnémetek csoportelsőként a nehezebb ágra (Brazília, Hollandia, Argentína) kerültek a nyolc közötti következő csoportkörben, elvéreztek két vereséggel és egy döntetlennel, míg a nyugatnémetek a könnyebb ágon (Három győzelem a lengyelek, a svédek és a jugoszlávok ellen - a szerkesztő megjegyzése) mentek a négy közé és nyerték végül meg a VB-t. És hogy egy kör bezáruljon, az NSZK szövetségi kapitánya bizonyos Helmut Schön volt, az egykori drezdai disszidens, a szászok szövetségi kapitánya.

Jürgen Sparwasser a góljával nemzeti hős, még életében legenda lett. Sokan tudják idézni fejből azt a mondását, hogy "Ha egyszer meghalok, csak annyit véssetek a sírkövemre, hogy Hamburg 74, akkor is mindenki fogja tudni, hogy én nyugszom ott."

Sparwasser (balra) a KEK trófeával 1974-ben

Nagyon hamar kitűnt kortársai közül tehetségével. Az 1965-ös UEFA Ifjúsági Tornát a vezérletével nyerte meg az NDK. Neve összeforrt klubjával, a Magdeburggal, egész életében csak ott játszott. Mivel rossz helyre és rossz időben született, nem gazdagodott meg (ő sem) a sikerektől. Csak a vitrinje volt tele, a pénztárcája nem. A sikerei is később inkább hátrányt jelentettek számára, mint előnyt. Bár ugyanúgy évekig várt egy Wartburg, vagy egy új mosógép kiutalására, mint bármelyik honfitársa, a civil életben mindenki inkább csak gyanakodással fogadta, hogy, persze, ő a Sparwasser, előtte megnyílik minden ajtó. Bár játékos pályafutása végére edzői papírt szerzett, messzire menekült a futballpályáktól. A magdeburgi Pedagógiai Egyetem tanársegédje volt, nem tudott a saját maga által magára aggatott mítosz köréből kilépni. Nem csak a saját számára, a családjának is hátrányt jelentett az életben a Sparwasser név. Lánya odáig jutott, az ellehetetlenülés miatt kérvényezte a hatóságoktól többször is, hogy engedjék kitelepülni nyugatra. A nyolcvanas évek közepén a sokadik kísérlete sikerrel járt. Sparwasser is többször próbálkozott - eredménytelenül. 1988-ban a Magdeburg öregfiúk csapatát Saarbrückenbe hívták egy tornára. Felesége ugyanekkor tartózkodott munkahelyi kiküldetésben az NSZK-ban. Finoman fogalmazva a Sparwasser família megelőzte korát, ők közel két évvel a határok leomlása előtt egyesítették családjukat...

Élünk a gyanúperrel, a Stasi gépezet ekkorát nem hibázhatott. Inkább az lehet a háttérben, vagy a teljes Sparwasser család kezdett már nyűg lenni nekik, vagy pedig az, hogy NDK polgárai előtt nem engedhették meg maguknak azt a lépést, hogy a nemzet hősét csak úgy hagyják elmenni. Úgy tűnik utólag, egy jól összeszervezett dologról van szó, adva volt egy ajtó, kezükbe adták a kulcsát, rájuk bízták, kilépnek-e azon az ajtón. Persze, mindez, csak feltételezés a részünkről...

Egy másik mérkőzésüket, amiről feltétlen érdemes említést tenni, 1985 szeptemberében játszották Lipcsében, ahol VB-selejtező mérkőzésen az Európa-bajnok francia válogatottat fogadták.

Az NDK válogatottja képletesen, René Müller, a csapatkapitány valójában is elkapta a gall kakast Lipcsében

Az NDK a franciákkal, a bolgárokkal, a jugoszlávokkal és Luxemburggal került egy selejtező csoportba. A keletnémetek már egy évvel korábban, 1984 októberében nehéz helyzetbe hozták magukat, mikor a csoportban a mérleg nyelvének bizonyuló jugoszlávoktól hazai pályán 3:2-re kikaptak. Később ezt Belgrádban sikerült javítani, de a bolgárok 3 pontot vettek a jugóktól, és a Bulgária-NDK ki-ki párharc papírformaként mindkettőjüknek hazai győzelmet hozott. A bolgárok, a franciák mögött végeztek, egy ponttal megelőzve az NDK-t, így a kék-fehérek csak a televíziós közvetítéseken át láthatták a mexikói eseményeket.

Még javában folyt a számlálgatás, a francia meccsen kívül a keletnémeteknek három mérkőzésük hátravolt. A lipcsei Zentralstadionban 78 ezer néző előtt fogadták Franciaországot a következő összeállításban kezdték a találkozót: René Müller - Rohde, Kreer, Sänger, Zötzsche - Stübner, Minge, Liebers, Thom - Kirsten, Ernst. Az Európa-bajnok a Bats - Bossis, Bibard, Le Roux, Ayache - Pollain (75' Bellone), Platini, Giresse, Fernandez - Rocheteau, Toure csapattal próbálta bebiztosítani az amúgy sem kevés eséllyel kecsegtető csoportelsőséget (a pályára lépő tizenkét francia játékosból csak négyen nem voltak ott egy évvel korábban az aranyérmes csapatból).

A mérkőzés összefoglalója

Az NDK parádés játékkal, Ernst és Kreer góljaival 2:0-ra nyert. A győzelem egyik kulcsa René Müller volt, akinek aznap este akkor sem tudtak volna gólt rúgni, ha Pietro D'Elia másnap reggelig engedi a játékot. A másik kulcs Stübner Porszívó volt, aki Platinit úgy leszedte a pályáról, hogy a világhírű franciának szinte momentuma sem volt.

Boldog  játékosok a Franciaország felett aratott győzelem után balról: Kreer, Liebers, Rohde és Ernst

Az NDK a 293 hivatalos találkozóján huszonöt nemzettel találkozott.  Ezekből tizenhárommal pozitív mérleggel zártak az örök ranglistán, és csak héttel (köztük velünk) fordultak negatívba.

És végül zárásként, nyolc olyan labdarúgó van, aki az NDK válogatott meze után az egyesített Németország mezét is magára húzhatta. Ulf Kirsten 49 NDK/51 Németország, Matthias Sammer 23/51, Andreas Thom 51/10, Thomas Doll 29/18, Dariusz Wosz 7/17, Olaf Marschall 4/13, Heiko Scholz 7/1 és Dirk Schuster 4/3.

A következő részben a keletnémet labdarúgó bajnokságot és a keletnémet kupát vesszük górcső alá és az NDK klubcsapatainak  a nemzetközi kupákban elért eredményeit foglaljuk össze.