Napjaink labdarúgásában már egyre kevesebb az olyan játékos, aki mindenki számára megkérdőjelezhetetlen módon köthető egy-egy egyesülethez. Most nem kizárólag a ma (is) meghatározó klubokra gondolok. Az anyagi érdek és a klubhűség fogalma gyakran már eleve egymást kizáró, lehetetlenné tevő tényezők, de azért természetesen még mindig tudunk olyan futballistákról, akik egy (esetleg több) klub színeiben írták be magukat az egyetemes labdarúgás (vagy akár csak saját klubjuk) aranykönyvébe. Ezeket a játékosokat többnyire az ellenfelek szurkolói is bizonyos tisztelettel említik, akiknek eszükbe sem jutna más csapatok legendáit bármilyen szinten is a sajátjukénak tekinteni.  Iker Casillasnak minden bizonnyal soha sem lesz szobra Barcelonában, valószínűleg Paolo Maldininek sem Rómában, és talán Lipcsei Péternek sem Angyalföldön. Józan ésszel tehát azt is gondolhatnánk, hogy Puskás Ferenc neve Kispesten, Madridon (és esetleg Athénon) kívül sehol sem kerülhetne szóba, kivéve abban az esetben, ha éppen a nemzeti stadionunknak keresünk méltó névadót.

Sokan csak egy nagyot legyintenek, amikor egy-egy klubcsapat szurkolói az évtizedekkel azelőtti játékosaik, vezetőik emlékét igyekeznek ápolni. Nyilván ezt leginkább azok teszik, akik a saját múltjukból nem igazán tudnak senkit sem felmutatni. Persze nyugodtan lehet ilyenkor a „hagyjuk már, akkor még a labda is kocka alakú volt” felkiáltással jönni, de ez egyrészt egyáltalán nem vicces (hanem már végtelenül unalmas), másrészt pedig önmagában is egy hatalmas nagy baromság. A másik „érv” egyébként az szokott lenni általában, hogy ezeket a csapatokat a maiak már legalább tizenöt-húsz gólos különbséggel küldenék haza. Ezt ugye egyrészt nem tudhatjuk, másrészt pedig még ha így is lenne: abban azért nem lenne semmi meglepő, ha kiderülne, hogy ötven-hatvan év alatt valamit a labdarúgás is fejlődött. Úgyhogy ennek nagyjából annyi értelme van, mint az okostelefont a tárcsázós készülékkel, a számítógépet pedig a szalagos számológéppel összehasonlítani. Meg aztán a sokak által favorizált Barcelonában azért a jelenlegi játékosok közül is lehet kire büszkének lenni, de akkor sem fogják soha  Kubala nevét elfelejteni, és attól tartok, hogy az Inter háza táján sem kell még a legfiatalabbaknak sem azon gondolkozniuk, hogy vajon ki is volt az a Giuseppe Meazza (ráadásul mindketten megfordultak más csapatokban is).

Egy ferencvárosi bármikor büszkén sorolhatja Sárosi dr., Mátrai, Albert és a többiek neveit. Újpesten Szusza, Göröcs és Fazekas mellett is még bőven akadnak legendák, és az MTK-nál sem csak Orth, Hidegkuti és Sándor Csikar jöhet szóba. Természetesen Kispesten sem csak Bozsik, Puskás és Tichy neve említhető meg. Angyalföldön sincs ez másképp, és azért még megnevezhetnénk néhány klubot, ahol teljes joggal emlegetik azon játékosaik neveit, akik esetleg máshol váltak igazán meghatározó és/vagy világhírű játékosokká.

Fenti egyesületeknek nem szokásuk a szomszédba menni azért, ha valakiről el kívánják nevezni a stadionjukat, az edzőpályájukat, az akadémiájukat, akármijüket. Sőt, házon belül mindegyikre találhatnak szép számmal megfelelő jelöltet. Így hát nem kell más csapatok múltjában kutakodniuk, hogy egy-egy jól hangzó névvel próbálják meg a saját kis komplexumukat valamennyivel ismertebbé tenni.

Ahol viszont nincsenek nagy formátumú játékosok, ott néha csak az arcpirító lenyúlás marad. Természetesen önmagában még semmi szégyenkeznivaló sincs azon, ha valahol nem tudnak világszerte is meghatározó legendákkal büszkélkedni. Eleve nem kötelező mindennek nevet adni, de ha mégis, akkor is némi fantáziával könnyen kitalálhatnak valamilyen semleges, de az adott csapatra vagy városra egyértelműen jellemző nevet.

Lopni persze jóval könnyebb. Egy csapatát imádó kispestinek bizony kinyílik a bicskája és felfordul a gyomra, amikor a mai füves edzőpályán (ott, ahol Bozsikéknak és Puskáséknak egykor a házuk állt) egy utánpótlásmeccsen az ellenféltől felhangzik a „Hajrá Puskás” csatakiáltás. (Természetesen azért a nyíregyházi érdekeltségű Bozsik Akadémia kapcsán sem sokkal jobb a helyzet.) Valami miatt nekünk jutott ez a gyalázat, de természetesen egyetlen fradistának sem kívánom, hogy a „Hajrá Albert!”-et, és az újpestieknek sem, hogy a „Göröcs!” csatakiáltást kelljen az ellenfeleik szájából hallaniuk. Ennek még a gondolatától is undorodom.

Megjegyzem, akár a kispesti akadémiának is lehetett volna más neve, hiszen igazán lenne kik közül válogatni. A Magyar Futballakadémia név valóban hangzatos, de nem teljesen érthető a „magyar” szó kizárólagos használata, és nem csak azért, mert külföldiek is fociznak a csapatainkban. Persze valahol ez egy zseniális húzás, hiszen „ha ti lenyúltátok Öcsi bácsi nevét, akkor mi pedig elvesszük a ti egyik kedvenc szavatokat”. Még jó, hogy a felcsúti akadémiát így már nem nevezhetik Puskás Ferenc Magyar Polgári Unortodox Sikertörténet Akadémiának…

Azzal, hogy Puskás Ferenc neve és hagyatéka hogyan és miért kerülhetett Felcsútra, nagyon sokan – és nem csak kispestiek - tisztában vagyunk. Valószínűleg nem tudunk mit tenni, de megbocsátani sem tudunk.

Hiszen nektek mégis mi közötök van hozzá? Talán élt ott valaha egyetlen percig is? Valamikor ott kezdte a rongylabdával a grundon? Ott van talán a drága szülei sírja? Talán oda vitte az első útja, amikor negyed évszázad után hazatérhetett? Esetleg arról a településről mondta volna a sajátos mosollyal az arcán, hogy „világváros”? Oda járt ki szinte minden nap, miután HAZAköltözött? Oda kötötte bármi is? Egyáltalán, járt valaha akár csak a környéken is???

A hagyaték és a név elvehető, elvihető, megvehető, kisajátítható. Megtanultuk, megtapasztaltuk.

De van valami, amit nem vehettek el. Amivel ha megfeszültök, akkor sem tudtok mit kezdeni, mert ahhoz bizony még a kétharmad is kevés:

Az emlékezet akkor is a miénk marad!!!