Nem titkolhatom tovább: egy hangyányit már kezd a tököm tele lenni ezekkel a bundabotránnyal kapcsolatos jól adagolt gumicsontokkal. Lassan már nem múlik el úgy nap, hogy ne dobjanak bele újabb neveket a köztudatba. Ha mindent elhiszünk és minden úgy is történt, akkor rövidesen tényleg kimondhatjuk: a szertárostól a középcsatárig, a portástól a klubvezetőig, a konyhás nénitől az ifijátékosig SZINTE mindenhol, mindenki érintett a balhéban. Ennek ellenére a fejek valahogy nem igazán akarnak hullani...

„...A szerencsejátékos élősködőket éppúgy gyűlölöm – mondta nyersen -, mint a kábítószercsempészeket. Olyan ragályt terjesztenek, ami minden porcikájában bomlasztó hatású, mint a kábítószer... És ha az állam kormánya pénzt kap a szerencsejátékból, amit adónak nevez, akkor segítséget is nyújt a banditáknak, hogy üzletszerűen gengszterkedhessenek... Mindig befuthat a tipped, ha jó tanácsra hallgattál. A zsoké csak egyféleképp nyerheti meg a versenyt, de annak is számtalan módja van, ha el akarja veszíteni. Hiába állít az ember megfigyelőt a Barrier minden oszlopához, fenét sem vesz észre, ha a zsokék értik a mesterséget... Mindent összevetve csak egyféle szerencsejáték van – a rosszféle.”

Fenti sorokat Raymond Chandler 1953-ban, azaz éppen hatvan éve írott krimijében, az „Elkéstél, Terry!”-ben olvastam ma délelőtt. Ekkor már sikeresen túl voltam a reggeli lapszemlémen. Ennek során egyebek mellett most épp arról is értesülhettem, hogy egy újabb volt labdarúgónak – számomra egyébként teljesen érthetetlen módon „zenésznek” is nevezik a fiatalembert – is lehet talán valami a füle mögött. A zenéről mondjuk nekem más fogalmaim vannak, de a - többek között - a „Játssz még velem”, valamint a „Tedd meg velem” című (így most már kicsikét azért áthallásos) giccsparádé társszerzője nem fukarkodott az azonnali válasszal: „Vannak ügyvéd barátaim, majd beszélek velük, hogy teszek-e jogi lépéseket.”

Nekem aztán szerencsére tényleg nem tisztem eldönteni, hogy történt-e bármilyen törvénybe ütköző, esetleg szimplán „csak” etikátlan cselekedet, de ez már önmagában is megint olyan jó magyarosch: "Beszóltál, úgyhogy most megyünk az ügyvéd haverhoz, aztán majd pereskedünk egy jót. Ha pedig minden kétséget kizáróan nem tudod az állításodat bizonyítani (ami ilyen esetekben nem is olyan könnyű feladat - a szerk.), akkor még az is lehet, hogy a hajadat is lepereljük rólad az „aljas rágalom” miatt." (Egyébként Pistoriusnak is jó ügyvédje lehet: a hírek szerint akár még „szabadlábon” is védekezhet majd a futó. Tudom, hogy ez most morbid lesz, de azért ez a kifejezés az ő esetében különösen nagyon kemény!)

Kis túlzással már azt is mondhatom, hogy lassan már nem is igazán érdekel, hogy ki volt benne és ki nem a különböző „okosságok”-ban. A teljes igazságot úgysem tudhatjuk meg soha, bizonyos „rész-részeredményekkel” pedig esélytelen lenne megnyugtató módon pontot tenni az ügy(ek) végére. (A „jéghegy csúcsa” kifejezést direkt nem írom, mert könnyen elképzelhető, hogy a csúcson lévők nevei soha sem kerülnek nyilvánosságra.)

Arról már a múltkor is megemlékeztem, hogy manapság már nem totózókról meg tippmixezőkről beszélünk, sőt, már azok az idők is régen elmúltak, amikor bizonyos környező országok lottózóiban láttak néhányan „ismerős arcokat” sertepertélni. Felmész a netre, keresel egy fogadóportált, csinálsz egy számlát a vidéki keresztanyád nevére, aztán hajrá. Gyakorlatilag követhetetlen és lenyomozhatatlan.

Én nem mondom azt (nem is mondhatom), hogy bárki, bármikor bundázott volna. Kálmán bácsihoz hasonlóan én sem szeretnék bíróságról bíróságra járni. Ráadásul semmiféle bizonyíték sincs a kezemben.

De baromira unom már, hogy ítéletek ugyan (még?) nem születnek, de a különböző mendemondák szerint a sportvilág jelentős része vastagon benne van a dologban. Persze mindenki rohadtul ártatlannak és tisztességesnek vallja magát, és azonnal ügyvédhez szalad. Lassan már ott tartunk, hogy nem a "gyanúsakat", hanem azokat kellene külön kiemelni, akik „tiszták”.

Kérdés, hogy melyik lista lenne a rövidebb...