Az elmúlt két évtizedben bevett hülye szokásunktól eltérően ezúttal három fordulóval a vége előtt még reális esélyünk van a dobogóra való felkapaszkodásra. Utoljára az 1993/94-es szezonban fordult elő velünk ilyesmi, akkor a Bajszos Vadász csapata mögött (hol van már a váci foci...) végeztünk a második helyen. Két NB I-es tizenegyesölőnket leszámítva (Ivan 9, Szabi 8 éves volt ekkor) a mostani keretben nem nagyon találhatunk olyan játékost, akik erre akár még emlékezhetnének is. Most viszont újra eljöhet a Honvéd napja, ráadásul még a szezon vége előtt megszületett az a megállapodás, ami könnyen lehet, hogy a következő szezon legnagyobb igazolása lesz. Marco marad. Taps!

Miután Supka Attilának a sikertelennek amúgy nem nevezhető (második) kispesti regnálása során nem igazán tűnt fel, hogy a stadion területén egy akadémia is működik, nem feküdtem ki bánatomban a közeli sínekre, amikor kiderült, hogy az Európa Ligára már nem ő készíti fel a csapatot. Gábor Gáborról viszont már az első pillanatban azt állították, hogy az egyik fő szakterülete a fiatal játékosok felnőttcsapatba való beépítése, és miután már annyi mindenki kapott nálunk esélyt, ezért úgy voltam vele, hogy egy próbát akkor ő is megér. Aztán hamarosan kiderült, hogy bizony nagyot húztunk az olasszal.

Még épp hogy idecuccolt, amikor máris kapott gól nélkül vertük oda-vissza az albánokat, azt pedig reálisan senki sem várhatta el, hogy majd éppen Eto’o-ékat fogjuk kiejteni. Ez aztán nem is sikerült, de azóta sok minden változott. Többek között az, hogy vasárnap jön egy másik ETO, na őket kellene nagyon legyőzni! De az se lesz baj, ha csak egy kicsit nyerünk.

A tavaly nyár végi szokásos rakományban akadt néhány olyan fiatalember, akik finoman szólva sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Többek között Rajic, Kostic és Sunnyboy sem fog nálunk szobrot kapni, és a menetrend szerint érkező afrikai vendégmunkások közül is néhányan hagytak maguk után kívánnivalót. A mostanában érkezett külföldiek közül azonban például Tandia, King és Zivanovic egyértelmű erősítés, Ignja Tanár Úrról már nem is beszélve. Martinez is szépen kezd belelendülni, kérdés, hogy ő meddig marad.

Ezalatt szépen épülgetnek ám be a csapatba a saját neveléseink is. Baráth, Vécsei, Nagy Geri és Vernes már most is nyugodtan nevezhető stabil csapattagnak, Bobál és Filip is egyre több játéklehetőséget kap, az ajtón pedig már ott kopogtat többek között Bobál Dávid, Csábi Misu, Lőrinczy, Pantovic és Botka is.

Marconak pedig van annyi esze, hogy nem bassza rájuk az ajtót.

A Grande Mister már az eredeti szerződése aláírásakor is pontosan tudta, hogy mire vállalkozik és mit várnak tőle. Ismerte a feltételeket, és nyilván azt is megmondták neki, hogy mi nagyjából Zsolnai óta senkiért sem adtunk pénzt (na mondjuk érte is kár volt). Itt van viszont az akadémiánk, amire nyugodtan lehet támaszkodni, és miután egy hirtelen mozdulattal nem lehet mindenkit behajítani a mély vízbe, meg kell találni az egészséges egyensúlyt a külföldiek, a magyarok és az akadémisták között. Marco pedig sikeresen vette az adást.

                                           0:35-nél Marco gólt fejel, és még haja is van!

Már az a tény is önmagáért beszél, hogy ezt az embert még az önmagukat Szakmának nevező hazai megmondóemberek sem tudták kikezdeni. Pedig ez a közeg aztán nem éppen a nagyfokú befogadókészségéről híres. Köztudottan Rossi mester sincs híján a temperamentumnak, viszont nem foglalkozik állandóan a játékvezetőkkel, nem igazán szólogat be senkinek, és eredményesen végzi a munkáját. Néha ugyan odabassza a vizespalackot, amellé esetleg a zakóját is, de a szakértelmét, az alázatát és a kulturált stílusát senki sem vitathatja. Arról pedig nem is beszélve, hogy a játékosai tisztelik és szeretik őt, ez pedig szintén nem akármi a mai világban. Többüktől hallottam már, hogy „Olyan, mintha az apukám lenne!”, ennél nagyobb elismerés pedig valószínűleg nem is nagyon kell.

Láthatóan és hallhatóan ért a játékosok nyelvén, és ahhoz is ért, hogy kiből hogyan lehet a lehető legjobb és leghasznosabb csapattagot kifaragni. Képes arra, hogy a játékosokhoz igazítsa a taktikát, ne pedig egy olyan taktikát erőltessen, amihez a csapat egyszerűen eleve alkalmatlan. Sajnos korábban ilyesmire is akadt példa Kispesten...

Vasárnap egy hihetetlenül fontos meccs vár a csapatra. A győriek már bajnokként érkeznek a Bozsik Stadionba, ráadásul eltiltottakkal és sérültekkel. Arról nem is beszélve, hogy jövő héten majd megint jöhetnek, miután Elemér báékkal a Magyar Kupa döntőjében is nálunk csapnak össze. Úgyhogy igazán nem kellene megszakadniuk, de valószínű, hogy az örök mókamester Pintér a pálya szélén taposná ki a belüket, ha másfél óráig csak lézengenének a pályán.

Vasárnap minden szurkolóra szükség lesz! Most az egyszer senki se azzal foglalkozzon, hogy drágábbak lettek a jegyek, és azzal se, hogy miért lettek drágábbak a jegyek. Ne arról szóljon ez a meccs, hogy kinek mi a véleménye a vezetőségről, az ellenfélről, a saját szurkolótársairól, az MLSZ-ről, a rendőrökről, a c. a b. és a zs. betűsökről, az alacsonyakról, a kövérekről, a fülbevalósokról, a kopaszokról. Ne legyen már még több büntetés, mert azzal csak a csapatot büntetjük, ráadásul az emelt jegyárakkal pedig már egymást is. Hiába adja majd ezt a meccset is a tévé, hiába lesz viszonylag későn, másnap ünnepnap lesz, és talán ennek ellenére nem utazik mindenki vidékre a nagymamához...

Béke legyen, szurkolás, és kibaszott nagy hangulat!

Mert ennek a csapatnak szüksége van a szeretetre. És ez a csapat megérdemli a szeretetet.

Úgyhogy CSAK A KISPEST, irány a dobogó!