Aki a mai nap folyamán véletlenül, vagy az újgazdag klub csillogásától megszédítve a Manchester City honlapjára tévedt, nem a megszokott, színes-szélesvásznú szupersztár-szappanoperát láthatta: egy jólfésült, szögletes és barázdált arcú, kemény tekintetű úriember fekete-fehér képmásával nézhetett farkasszemet.

Az úriember Bert Trautmann, aki ma reggel, életének 89. évében, elhunyt. De hogy lett egy német kapusból, akiről Anglián kívül szinte senki nem hallott, sőt, aki még csak válogatott se volt, nemcsak a City, de az egész angol futball egyik legnagyobb legendája?

Ahhoz, hogy a történetét megértsük, messzire kell visszamennünk időben: 1941-et írunk és a 18 éves Trautmann – aki autószerelőnek tanult addig – önként jelentkezik a Luftwafféba. A keleti frontra kerül, ahol a kezdeti előrenyomulást éppen felváltja a szovjet ellentámadás elleni kétségbeesett védekezés. Az egységét a szovjetek szinte teljesen felmorzsolják, de ő megmenekül, hősiességéért Vaskeresztet és őrmesteri rangot kap.

Ezután a nyugati frontra vezénylik, de ez az egység is megsemmisül, és Trautmann úgy dönt, hogy ennyi akkor neki elég is volt a háborúskodásból, ő szépen hazamegy Brémába. Egyedül vág útnak, próbálva elkerülni mind a német, mind a szövetséges katonákat, hiszen egyiküktől sem számíthat túl sok jóra.

Végül brit hadifogságba kerül, ahol először egy meggyőződéses náciknak fenntartott fogolytáborba zárják, majd később áthelyezik a kevésbé szigorú elbírálású foglyok közé, egy álmos és jellegtelen észak-angliai kisvárosba, Ashton-in-Makerfieldbe.

Ilyen városkából szó szerint tucatnyi van a környéken. (fotó: geograph.org.uk)

Mondanunk sem kell, mint a legtöbb ilyen táborban, a szabadidejükben a foglyok fociznak. Trautmann először hátvédet játszik, egy sérülés miatt kéredzkedik át a kapuba, hogy aztán végleg ottragadjon.

1948-ban a fogolytábort felszámolják, a foglyoknak felajánlják, hogy hazaszállítják őket, de Trautmann maradni akar. Egy farmon dolgozik és közben a St. Helens Town amatőr focicsapatában játszik. (St. Helens tipikus rögbiváros, a foci sokadrangú kérdés arrafele.)

Itteni teljesítményének hamar híre megy, és a következő szezonban a Manchester City le is igazolja. A City akkoriban korántsem volt az a lélektelen sztárcsapat, ami most, leginkább a kiesés ellen küzdöttek az elsőosztályban vagy a feljutásért a másodosztályból. Mégis, a különbség egy kisvárosi amatőrcsapat, ahol szinte mindenki ismer mindenkit a lelátón, és egy patinás profi csapat között hatalmas – mindössze négy évvel a háború után a szurkolók finoman szólva sem lelkesedtek a gondolatért, hogy csapatukban egy egykori luftwaffés védjen. Manchestert ráadásul pont 1940 karácsonyán bombázták a leghevesebben a németek, ami külön olaj volt a tűzre.

Bátorságával, becsületességével és persze játéktudásával azonban hamar maga mellé állítja a szurkolókat. De nem csak a saját csapata szurkolóit, hanem szép lassan a többieket is: bár első londoni meccsük során az ellenfél szurkolói végig gúnyolják és pocskondiázzák, hősies játékának köszönhetően végül felállva tapsolja meg az egész stadion.

Az angol futball történelemkönyvébe hat évvel később írja be magát, amikor a City a Wembleyben kupadöntőt játszik, zsinórban a másodikat. Az előző évben szintén döntőig jutott a csapat, de ott elbuktak, nagy volt hát a fogadkozás, és a 75. percben 3-1-re vezettek is, amikor egy szerencsétlen ütközés során kemény rúgást kap a nyakára. Csere akkortájt még nem volt a futballban, ő meg hosszas ápolás után (ezalatt azt kell érteni, hogy vizes ronggyal törölgették az arcát) és kábán ugyan, de folytatja a meccset, további kapott gól nélkül.

(Érzékenyebb lelkű olvasóknak a következő videó nem ajánlott.)

Három nappal később derül csak ki, hogy az egyik nyakcsigolyája teljesen kettétört, további négy elmozdult, és nemcsak hoigy nem kellett volna továbbjátszania, hanem minden orvosi számítás szerint halottnak kéne lennie.

Hosszas kihagyás következik, de teljesen felépül és végül 1964-ben vonul vissza, több mint ötszáz mérkőzéssel a háta mögött, olyan nagyságok tiszteletét is kivívva, mint Lev Jasin vagy Gordon Banks. Később edzőként, Puskáshoz hasonlóan, a futball határvidékein mozog: Burmával olimpiai kvalifikációig jut, de dolgozik Tanzániában, Pakisztánban és Libériában is. 

Bátran állítható, hogy senki nem tett nála többet az angol-német kapcsolatok helyreállításáért, hiszen míg mások a tárgyalóasztalnál próbálkoztak, ő az utca emberét nyerte meg a maga szerény eszközeivel. Ennek elismeréseként üti végül 2004-ben a királynő lovaggá.

Vaskeresztes katona és a brit birodalom lovagja, külön-külön se gyakori, együtt meg... (fotó: diariosdefutbol.com)