Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor.
Ezt a névsort fiatalembertől idősekig a foci szerelmesei még álmukból felkeltve is fújják, hiszen a későbbi korszakok eredmény(telenség)e miatt még mindig a hat évtizeddel ezelőtti időszak jelenti a magyar labdarúgás fénykorát. A fenti tizenegy játékost még a mai napig is Aranycsapat néven szokás emlegetni, hiszen ezt a gárdát egészen a berni világbajnoki döntőig verhetetlennek tartották. Pedig válogatott mérkőzést soha, egyetlen alkalommal sem játszott végig ebben az összeállításban a csapat.
Az Aranycsapat korszaka a legtöbb szakértő szerint éppen 49 hónapig, 1950. június 4.-től 1954. július 4.-ig tartott, a lengyelek elleni varsói meccstől a nyugat-németek ellen berni vb-döntőig. Harmincnégy mérkőzés, huszonnyolc győzelem, négy döntetlen, két vereség. Ebből az egyik fiaskó egy 1952-es, később hivatalos mérkőzéssé előrelépett Moszkva-Budapest összecsapás volt. A második vereség viszont már azonnal le is zárta a korszakot, de talán akkor még a leginkább pesszimisták sem gondolták volna, hogy ezzel a magyar labdarúgás második aranykora is véget ért. Jós legyen a talpán, aki megmondja, hogy mikor jön el végre a harmadik...
1950. június 4-én a Grosics - Rákóczi, Börzsei, Lantos - Bozsik, Józsa - Sándor, Kocsis, Szilágyi, Puskás, Babolcsay összeállítású magyar válogatott 5-2 arányban győzött Varsóban a házigazdák ellen, Szilágyi (3) és Puskás (2) góljaival.
1954. július 4-én a Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M. összetételben pályára lépő csapat veszítette el a németek elleni világbajnoki döntőt, a végeredményt és a gólszerzőket kívülről fújjuk.
Persze a bevezetőben említett tizenegy játékos kétségtelenül a csapat gerincét alkotta. A legtöbben elvitathatatlan tudásuk és kivételes zsenialitásuk miatt szerepelhettek a legjobbak között, de azért akadtak közöttük olyanok is, akik különböző "felsőbb érdekeknek" feleltek meg, és emiatt kaphattak helyet a nemzeti tizenegyben.
Az Aranycsapat a klasszikus összeállításban soha sem játszotta végig a kilencven percet. Igaz, néhányszor ez majdnem sikerült, és csak egyetlen változtatás módosította a legendás felállást. 1952-ben a jugoszlávok elleni olimpiai meccsen például Palotás játszott Budai helyett. Néhány hónappal később Svájc ellen Palotás ismét kezdő volt, és Hidegkuti csak az ő cseréjeként érkezett a pályára. 1953 áprilisában Ausztria ellen ez éppen fordítva történt, de akkor Lóránt helyett eleve Börzsei szerepelt a védelemben. Az olaszok elleni Európa Kupa-döntőn Palotás ismét Hidegkutit, november 15-én a svédek ellen pedig Kocsist váltotta. A legendás 6-3 alkalmával Grosics-Gellér csere történt a kapuban, 1954 április 11-én pedig (amely egy brit tudós szerint a múlt század legunalmasabb napja volt) ismét Kocsis-Palotás csere volt az osztrákok ellen. A világbajnokságon az NSZK elleni első meccsen Budai helyett Tóth II, Uruguay ellen Puskás helyett Palotás, a döntőben pedig Budai helyett Tóth Mihály játszott.
Az Aranycsapat kifejezés nem az adott tizenegyet, hanem a korszakot jelenti. A teljesség igénye nélkül nézzük, kik voltak azok a kiegészítő emberek, akiknek sokak szerint az alapcsapatban is bérelt helyük lehetett volna. Azonban hol egy sérülés, hol egy betegség, hol egy-egy személyes ellenszenv, hol pedig maga a Hatalom szólt közbe...
Az alábbi játékosok közül egyedül Sándor Károly ért el a későbbiek során jelentős válogatottság-számot. Állandó csapattag volt a svájci világbajnokság után többek között még Fenyvesi, Tichy és Mátrai is, de a csapat ezután már nem tudta megközelíteni a régi sikereket. A lenti tizennégy játékos azonban életkora alapján is beférhetett volna az "igazi" Aranycsapatba, és ki tudja, ha Sebes Gusztáv a világbajnoki döntő előtt változtatni mer, és az alábbiak közül két-három játékost (kivétel persze Tóth Mihály, aki játszott a döntőben) betesz a kezdőcsapatba, lehet, hogy eggyel több világbajnoki aranyérmünk lenne, mint amennyi most van...
Börzsei János (1921-2007), 23-szoros válogatott, KK-győztes
Sándor Károly (1928- ), 75-szörös válogatott, KK-győztes
Palotás Péter (1929-1967), 24-szeres válogatott, olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes
Kovács I Imre (1921-1996), 8-szoros válogatott, olimpiai bajnok, KK-győztes
Szusza Ferenc (1923-2006), 24-szeres válogatott
Szojka Ferenc (1931-2011), 28-szoros válogatott, világbajnoki ezüstérmes
Tóth Mihály (1926-1990), 6-szoros válogatott, világbajnoki ezüstérmes
Tóth II József (1929- ), 12-szeres válogatott, világbajnoki ezüstérmes
Csordás Lajos (1932-1968), 19-szeres válogatott, olimpiai bajnok
Gellér Sándor (1925-1996), 8-szoros válogatott, KK-győztes
Rudas Ferenc (1921- ), 23-szoros válogatott
Várhidi Pál (1931- ), 10-szeres válogatott, olimpiai bronzérmes
Dalnoki Jenő (1932-2006), 14-szeres válogatott, olimpiai bajnok
Lakat Károly (1920-1988), 13-szoros válogatott
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Patrik Huszonhat 2013.08.20. 17:38:25
Bocsánatot kérek az elfogultságomért... :(
De a cikkek és a képek, amiket láttam... Mélyen belém égtek, és nem merülnek feledésbe soha...
régi villamos 2014.07.03. 22:54:47
Én 1952- től (9évesen) kezdtem belógni a Népstadionba, a kerítésen át. Hazafelé a 67-es villamos ütközőjén mentem a Petőfi Sándor utcáig. Akkor igazi focit láttam gaerekként. '56 utn egyszer voltam kint, azóta soha. Azelőtt foci volt, azóta bunda van. Így nincs mit nézni. Ennyi.
Ajánlott bejegyzések: