Válogatott okosságok

Összegyűjtöttük - természetesen a teljesség igénye nélkül - a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2024-ben távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Január

Mario Boljat (1951) 

A Hajduk Split saját nevelésű hátvédje tizennyolc évesen mutatkozott be a jugoszláv élvonalban. Tíz szezon alatt négy jugoszláv bajnoki címet és öt kupagyőzelmet ért el. 207 bajnoki találkozón 6 gólt szerzett. Univerzális volt, hiszen a védelem mindkét oldalán bevethető volt és védekező középpályás poszton is otthonosan mozgott. 1979/80-ban a nyugatnémet Schalke 04 csapatában mindössze 9 bajnoki mérkőzés jutott neki, de két gólt is szerzett. Még harminc éves sem volt, amikor egy sérülés miatt befejezte aktív pályafutását. 1977 és 1978 között öt alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban. Láthattuk Magyarországon is, hiszen az 1977/78-as KEK-sorozatban a Hajduk Split a DVTK-t verte ki (2:1 és 1:2). Mindkét találkozót végigjátszotta, a kinti, a hosszabbítás utáni büntetőpárbajban meglőtte a maga gólját Veréb György hálójába. A labdarúgással szakított, előbb egy pizzériát nyitott, majd több étterme is volt a városban. Hetvenhárom évesen szülővárosában, Splitben hunyt el január 1-én.

A Hajduk aranykorszakának játékosaként

Ángel Castellanos Céspedes (1952)

A hátvéd a Sabadell és a Granada érintésével huszonhárom évesen került a Valenciába, ahol tíz szezon alatt a klub egyik legendájává nőtte ki magát. Ahogy a nekrológjában írta az egyik spanyol portál, a legkevésbé zseniális, de a legszükségesebb része volt a hetvenes-nyolcvanas évek valenciai aranycsapatának. És ez így volt igaz, szóról szóra. 270 spanyol bajnoki tíz gólig jutott. A Valenciával egy spanyolkupa-győzelmet ért el. Tagja volt az 1979/80-as idényben KEK-győztes csapatnak, de a döntőn sérülés miatt nem lépett pályára és természetesen tagja volt az UEFA Szuperkupát nyert csapatnak is. Utolsó szezonját 1986/87-ben a Granada csapatában játszotta. 1974-ben három alkalommal szerepelt a spanyol válogatottban. 2017-ben a Granada tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. Évek óta küzdött az Alzheimer-korral, január 2-án, hetvenkét éves korában hunyt el Granadában.

A Valencia játékosaként

Alberto Festa (1939)

Porto egyik kerületének, a Tiresensének a neveltje, 1960-ban csapott le rá a város legnagyobb csapata. Virgílio Mendesnek, a „genoai oroszlánnak” a pótlására szemelték ki a jobbhátvéd posztjára, aki 17 szezont töltött a klubnál. Festa gyorsan bebizonyította, hogy méltó a pozícióra. A Portóban 114 Primeira Liga mérkőzést játszott 1960 és 1968 között. Az FC Porto nagykönyvébe már azzal is aranybetűkkel írták be a nevét, hogy szerepelt abban a csapatban, amelyik 1964-ben a KEK-sorozatban 3:0-ra legyőzte a Lyont, ezzel megszerezve első győzelmét a csapatnak az európai kupaporondon. A Portóval nyert portugál kupát is. Ezt követően visszatért Tirsensebe, és egészen 1972-ig játszott, amikor harminchárom évesen visszavonult. 1963 és 1968 között 19 alkalommal lépett pályára a portugál válogatottban. Ő volt az egyetlen portói játékos, aki részt vett az 1966-os világbajnokságon (ellenünk nem lépett pályára). Sőt, a Porto történelmének első labdarúgó-világbajnokságon szereplő játékosai is volt. A portugál válogatottal bronzérmes lett, ezért megkapta az Infante D. Henrique Érdemrendet, ami az egyik legmagasabb portugál állami kitüntetés. Nyugdíjba vonulásáig a nevelő egyesületének utánpótlásában dolgozott. Január 2-án, nyolcvannégy éves korában hunyt el Portóban, hosszan tartó betegség következtében.

Az 1966-os VB-n a válogatott szálláshelyén a csapattársaival együtt húzza fel (jobbra) a portugál zászlót

Mário Zagallo (1931)

A brazil válogatottal négyszer nyert világbajnokságot: kétszer játékosként (1958, 1962), egyszer szövetségi kapitányként (1970) és egyszer másodedzőként (1994). A támadó 33-szor játszott a válogatottban, öt gólt szerzett. 1951-ben kapott profi szerződést a Flamengóban, 1958 és 1965 között pedig a Botafogót erősítette (1958-ban debütált a nemzeti csapatban). Ezt követően lett edző, és öt évvel később szövetségi kapitányként is világbajnoki címig vezette Brazíliát. Ő az egyetlen négyszeres világbajnok a labdarúgás történetében, valamint az első, aki játékosként és edzőként is vb-győztes lett. Január 5-én hunyt el kilencvenkét éves korában.

Az edzőfenomén

Franz Beckenbauer (1945)

Münchenben született, itt is kezdte labdarúgó-pályafutását, egy kisebb helyi ificsapatban, majd 14 évesen a Bayern München játékosa lett. A felnőttek között néhány hónappal tizenkilencedik születésnapja előtt mutatkozott be balszélsőként, s csak később került előbb a középpályára, majd a védelembe. Játékával forradalmasította a középső védő posztját, gyakorlatilag az első modern söprögető (libero) volt. A Bayernnél 1977-ig futballozott, négy bajnoki címet, négy Német Kupát, három Bajnokcsapatok Európa-kupáját - ráadásul egymás után 1974-től 1976-ig -, egy Kupagyőztesek Európa-kupáját és egy Interkontinentális Kupát nyert a bajorokkal, mielőtt a New York Cosmosba igazolt volna. Ekkor - 1977 nyarán - már kétszeres aranylabdás, világbajnok és Európa-bajnok volt. A Cosmosból 1980-ban még visszatért a Hamburghoz két évre, majd egy újabb New Yorkban töltött idény után 1983-ban vonult vissza. A nyugatnémet válogatottban 103 mérkőzésen lépett pályára, 14 gólt szerzett, 1966-ban vb-ezüstérmes lett, s nyolc év múlva ért fel a csúcsra, amikor a magasba emelhette a világbajnoki serleget az 1974-es torna után. Ezt később, 1990-ben szövetségi kapitányként is megtette a német válogatott élén, majd az Olympique Marseille vezetőedzője lett, amelyet 1991-ben francia bajnoki címre vezetett. A Bayernnél két időszakban dolgozott vezetőedzőként, 1994 első felében, majd 1996 májusában két hónapig, a hosszabb időszak végén bajnokságot nyert a csapattal, a rövidebb végén UEFA-kupát. A bajoroktól ezt követően sem szakadt el, 1994-től a klub vezetőségében vállalt szerepet, az elnöki posztról 2009-ben távozott. A Német Labdarúgó Szövetségnél 1998-tól volt alelnök, s a 2006-os világbajnokság szervezőbizottságának elnöke is volt. Halála előtt pár héttel döntött a Bayern München elnöksége, hogy az általa viselt 5-ös számú mezt visszavonultatja a klub. Az NSZK válogatottjában háromszor láthattuk a mieink ellen 1970-ben, 1972-ben és 1974-ben, ebből az egyik Budapesten. A Bayern Münchennel is láthattuk hazánkban, 1974-ben a Népstadionban az Újpesti Dózsa elleni BEK-elődöntőben. Január 7-én hunyt el az ausztriai Salzburgban hetvennyolc éves korában.

A BEK-ben 1974-ben az Újpesti Dózsa és Fazekas László ellen

Bogdan Sersun (1981)

Nevelőegyesülete szülővárosának, Hmelnickijnek csapata volt, profi pályafutását 1997-ben kezdte a Dnyipro játékosaként. 2002-ben a CSZKA Moszkvához igazolt, ahol 2005-ig játszott. Ezt követően a középső védő visszatért a Dnyiprohoz ahol négy szezont játszott. 2009-ben kölcsönbe a kijevi Arzenalhoz igazolt. 2012-ig játszott a fővárosi klubban. Ezt követően egy-egy szezont töltött a Krivbasz és a Volin csapatában, 2014-ben fejezte be játékoskarrierjét. Ukrajna U-20-as ifjúsági válogatottjának játékosa volt, amely 2001-ben a világbajnokság nyolcaddöntőjéig jutott, huszonötszörs utánpótlás-válogatott volt. Ukrajna válogatottjában is játszott 4 mérkőzést. A CSZKA-ban Valerij Gazzajev volt az edzője, aki később orosz szövetségi kapitány is lett. Ekkor próbálta rávenni, hogy váltson állampolgárságot, de Sersun türelemmel megvárta hazája meghívóját. Az elmúlt években a futballista szakértőként dolgozott a televízióban. Január 7-én hunyt el negyvenkét évesen, hosszantartó, súlyos betegség után egy belgiumi kórházban.

A CSZKA játékosaként

Frans Janssens (1945)

A belga csatár tizennyolc évesen kezdte profi pályafutását az FC Turnhout csapatánál, három szezon alatt 82 találkozón huszonnyolc gólt szerezett. 1966-ban igazolt az SK Lierse csapatához, ahol egészen 1981-ig (!!) szerepelt. 532 tétmeccsen 121 gólt szerzett. Egyik főszereplője volt a Lierse 1971/72-es UEFA kupa-eposzának, amikor az első körben az előző kiírás (akkor még VVK) győztese, a Leeds United ellen az első körben hazai pályán kikaptak 2:0-ra, de a visszavágón 4:0-re tudtak nyerni. A Lierse-t végül csak AC Milan tudta megállítani a negyeddöntőben. Erwin Vandenbergh az 1980-as aranycipője után azt mondta, a passzai nélkül az a csodálatos 39 gólos rekord soha nem születhetett volna meg. Profi pályafutását harminchat évesen fejezte be, után játszott még alacsonyabb osztályú csapatokban. A Lierse-szel belga kupát nyert. Többszörös ifjúsági- és utánpótlás-válogatott volt. A felnőtt válogatottban csak kétszer kapott lehetőséget. Kerettag volt az 1970-es VB-n és az 1972-es Európa-bajnokságon, de pályára nem lépett. Január 8-án, hetvennyolc éves korában érte a halál.

Kapura lő egy 1978-as Beveren elleni bajnokin

Bennie Muller (1938)

Az egykori holland középpályás Amszterdam zsidónegyedében született, édesanyját a második világháború idején a westerborki táborban tartották fogva, családjának pedig közel 200 tagja hunyt el a holokauszt során. Labdarúgó-pályafutását a helyi Ajaxban kezdte el, az MVV elleni első összecsapást pedig még 425 hivatalos tétmérkőzés követte. 341 bajnoki mérkőzésen szolgálta az amszterdamiakat, amivel az örökranglista ötödik helyén áll. Az utóbbi találkozókon harminc gólt szerzett. Csapatkapitánya is volt a klubnak, amelyet 1958 és 1970 között szolgált, ebben az időszakban pedig öt bajnoki címet és három kupagyőzelmet aratott. Ezt követően a hágai Holland Sporthoz került, így már pont nem volt tagja annak az európai szinten is legendás gárdának, amely 1971-ben, 1972-ben és 1973-ban is Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert, de így is klubikonként búcsúzott volt játékosától a holland rekordbajnok. 1960 és 1968 között 43 válogatott találkozón két gólt szerzett. Többször játszott magyarok ellen. A holland válogatottal 1961-ben két EB-selejtezőn, (Rotterdamban 3:0-ra nyertünk, Budapesten 3:3), illetve két VB-selejtezőn szerepelt (1966 őszén 2:2 Rotterdamban, Budapesten 2:1 a mi javunkra). Az Ajax-szal az 1961/62-es KEK-sorozatban az Újpesti Dózsával szemben véreztek el (2:1-re győztek Amszterdamban, 3:1-re kikaptak a Megyeri úton), illetve játszott kétszer a Tatabánya ellen a Rappan-kupában (a nyári Intertotó kupa elődje), a kinti és az itthoni találkozón is a bányászcsapat nyert 2:1-re. Gólt egyik magyarvonatkozású találkozón nem szerzett. Visszavonulása után szakított a labdarúgással, teljesen visszafogott, szerény hétköznapi életet élt, Amsterdam egyik legforgalmasabb helyén volt egy dohányboltja. Január 17-én hunyt el nyolcvanöt éves korában

Az 1961-es rotterdami EB-selejtezőn Solymosi Pixi elől rúgja el a labdát

Thomas Baldwin (1945)

A támadó középpályásként és csatárként is egyaránt bevethető játékos az angol elsőosztályban az Arsenal, a Chelsea, a Milwall és a Manchester United csapataiban 1962 és 1974 között közel 300 mérkőzésen szerepelt, góljainak száma nyolcvan felett volt. A Chelseavel FA kupát (1970) és KEK-et is nyert (a Real Madrid ellen 1971-ben). Később szerepelt az észak-amerikai labdarúgó-bajnokságban (NASL) a Seattle Sounders csapatában. Január 22-én hunyt el a rákkal folytatott hosszas küzdelem után.

A Chelsea csatáraként

Jean Petit (1949)

Szülővárosának csapatában, az FC Toulouse utánpótlás korosztályában ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival. 1969 és 1982 között az AS Monaco labdarúgója volt. Érkezésekor a csapat másodosztályú volt, nem hitte volna, hogy majd az egész élete oda fogja kötni. 428 bajnokin hetvenhat gólt szerzett. Kétszeres bajnok és egyszeres kupagyőztes volt. 1977 és 1980 között 12 alkalommal szerepelt a francia válogatott és egy gólt szerzett. A középpályán tündökölt a Monacóban, a France Football újság 1978-ban az év legjobb francia játékosának választotta. 1977 és 1980 között 12 válogatott találkozón egy gólt szerzett. Tagja volt az 1978-as argentínai világbajnokságon részt vevő csapatnak, egy csoportmérkőzésen játszott, a magyarok elleni találkozón (egyszer így mesélt a meccsről: Ennek eredményeként veretlen vagyok a világbajnokságon. Ez az én kis személyes büszkeségem). 1994-ben és 2005-ben az AS Monaco vezetőedzőjeként tevékenykedett. Január 23-án, hetvennégy évesen távozott az élők sorából.

1978-ban a magyarok ellen, Zombori Sándorral szemben

Stuart Gray (1973)

Az angol nemzetiségű hátvéd igazi labdarúgócsaládból származott. Édesapja Edwin, az 1960-as és 1970-es évek legendás Leeds United csapatának oszlopos tagja volt, később kétszer a klub menedzsere lett, nagybátyja, Frank, játszott a Leeds Unitedben, a Nottingham Forestben és a Sunderlandben, 32-szeres skót válogatott volt, unokaöccse Andy - Frank fia - játszott a Leedsben, a Nottinghamben, a Sunderlandben és a Sheffield Unitedben, szintén skót válogatott volt. Stuart alapvetően a Celtic játékosa volt, de játszott többek közt a Bournemouthban és a Readingben. Ő a skót ifjúsági- és utánpótlás válogatottságig vitte. Érdekesség, hogy Az elátkozott Leeds United (eredeti cím: The Damned United) című 2009-es filmben saját édesapját játszotta. Ötven éves korában, január 24-én hunyt el a rák egy nagyon ritka formájában, amely az epevezetékeket érinti.

A Celtic játékosaként

Február

Kurt Hamrin (1934)

Tizennyolc évesen mutatkozott be az AIK színeiben a svéd élvonalban, majd 1956-ban - már válogatott játékosként - a Juventushoz igazolt, ahonnan egy idény után a Padovához került kölcsönbe. Az itt lejátszott 30 bajnokin szerzett 20 gólja után csapott le rá 1958-ban a Fiorentina, amelynél karrierje legszebb időszakát töltötte: több mint 350 tétmeccsen 200-nál is több gólt szerzett, a csapattal kétszer nyerte meg az Olasz Kupát, egyszer pedig a Kupagyőztesek Európa-kupáját. Firenzéből 1967-ben a Milanhoz igazolt, ahol bajnoki címet és Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert, majd a Napolinál eltöltött két idény után hazatért Svédországba, ahol az IFK Stockholmban fejezte be pályafutását 38 évesen. A nemzeti csapatban 1953-tól 1965-ig 32 mérkőzésen szerepelt, és 17 gólt szerzett - első meccsén, 1953 novemberében a Népstadion első hivatalos válogatott mérkőzésén rögtön gólt ért el, ő állította be a 2:2-es végeredményt a tíz nappal később a Wembleyben az angolokat 6:3-ra legyőző magyar válogatott ellen. Legnagyobb sikere egyértelműen a hazájában rendezett 1958-as világbajnokság volt, amelyen négy gólt szerzett - közülük kettőt a mieink elleni 2:1-es győzelem során a csoportkörben -, s a csapatával döntőbe is jutott, ahol a brazil válogatott (a nemzetközi színtérre ekkor berobbanó 17 éves Pelével a soraiban) 5:2-re diadalmaskodott. Az említett két meccsen kívül még kétszer játszott a magyar válogatott ellen, mindkettő 1955-ben volt, azokhoz már nem fűződnek neki szép emlékek. Bozsikék Budapesten 4:2-re, Stockholmban 7:3-ra nyertek. Klubcsapat fellépései a mieink ellen szinte megszámlálhatatlanok. 1960 és 1967 között tizenháromszor játszott magyar csapat ellen. A KEK-ben és a Közép-európai Kupában pályára lépett a Fiorentinával és a Milannal a Vasas, az Újpesti Dózsa, a Tatabánya és a Rába ellen is. A győriek kivételével mindegyik csapatnak tudott gólt rúgni. Visszavonulása után Hamrin családjával visszaköltözött Firenzébe, az ezredforduló környékén a Milan játékosmegfigyelőjeként is dolgozott. Halálával távozott az utolsó labdarúgó is, aki pályára lépett az 1958-as vb fináléjában. Február 4-én hunyt el kilencven évesen Firenzében.

1960 júliusában a Népstadionban közel 70 ezer néző előtt a KK-sorozatban a Fiorentina az ő góljával nyert 1:0-ra az Újpesti Dózsa ellen. Borsányi életét keseríti

Giacomo Losi (1935)

Cremonában született és 14 évesen debütált a helyi Soncino csapatában. 1951-ben a Cremonese megvásárolta 500 ezer líráért. Két szezont játszott, meghódította a Serie C-t, olyannyira, hogy 1953-ban 8 millió líráért megvásárolta az AS Roma. 1955-ben debütált a Serie A-ban. Az 1955/56-os szezontól kezdő lett és pályafutása végéig az is maradt. 1969-ig játszott a Roma színeiben, összesen 386 meccset gyűjtött össze, ebből 299-et kapitányként. Francesco Totti és Daniele De Rossi után a csapat harmadik legtöbbet szerepelt játékosa. Két olasz kupát és egy VVK-t nyert a csapattal, A 2012-ben alapított AS Roma Hírességek Csarnokába jelképesen az ő nevét vették fel elsőnek. 1960 és 1962 között 11 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban, amellyel részt vett az 1962-es chilei világbajnokságon. Február 4-én hunyt el nyolcvannyolc évesen Rómában.

Az AS Roma legendája

Miguel Ángel Gonzales (1947)

1968 és 1986 között 346 tétmérkőzésen védte a Real Madrid kapuját, a klub története legjobb kapusainak egyike volt. Védhetett volna több mérkőzésen is, de a Madridnál rendszeresen kapusposzton is óriási volt a merítési lehetőség. Volt olyan, hogy egyszerre két realos kollégájával, Garcia Remonnal és Agustinnal hárman is behívót kaptak a spanyol válogatottba. Nyolc spanyol bajnoki címet, öt Király-kupát, egy spanyol Ligakupát nyert a Real Madriddal. Az UEFA-kupában kétszer (1985, 1986) jutott a csúcsra a királyiakkal - a Videoton elleni '85-ös finálé mindkét mérkőzésén (3:0 és 0:1) ő állt a kapuban, Májer Lajos neki lőtte a fehérvári győzelemmel végződő madridi visszavágó egyetlen gólját. Az 1981-es Bajnokcsapatok Európa-kupájában és az 1983-as Kupagyőztesek Európa-kupája sorozatban csapatával döntős volt (mindkét meccsen Agustin védett, ő a cserepadon ült). Az 1975/76-os idényben ő kapta meg a spanyol bajnokság legjobb kapusának járó Zamora-díjat. A spanyol válogatottban 1975 és 1978 között 18 mérkőzésen védett, az 1978-as argentínai világbajnokság mindhárom spanyol meccsén őt állította a kapuba Kubala László szövetségi kapitány. A négy évvel későbbi, hazai rendezésű VB-n is kerettag volt, de mérkőzésen nem védett. Az említett Videoton elleni párharcon kívül 1977 márciusában, Alicantéban védett a magyar válogatott ellen felkészülési mérkőzésen (1:1, a vezető gólunkat Pusztai László már a félidőben csereként beállt Arconadanak fejelte), illetve a szintén felejthetetlen Tatabánya-Real Madrid 1981-es UEFA-kupa párosítás tatabányai és madridi mérkőzésein is. Visszavonulása (1986) után sem szakadt el a madridi klubtól, egyebek mellett csapatvezető, kapusedző és igazgatósági tag is volt. A klublegenda 2022 decemberében maga jelentette be, hogy a mozgató idegsejteket elpusztító gyógyíthatatlan betegségben, amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS) szenved. Február 6-án hunyt el hetvenhat éves korában ASL-betegség következményeként.

A Real Madrid kapusaként a székesfehérvári UEFA kupa döntő lefújása után Disztl Péterrel

João Oliveira Pinto (1971)

Lisszabonban született, a Sportingban nevelkedett. A középpályás összesen 155 meccset játszott és hat gólt ért el a Primeira Ligában kilenc szezon alatt. Játszott a Vitória de Guimarães, a GD Estoril, a Gil Vicente, a Braga , és a Farense csapataiban. 2001 nyarán, már 30 felett aláírt a másodosztályú Académica de Coimbra klubjához, főszerepet vállalva, hogy a csapat egy szezont követően visszakerülhessen a legjobbak közé. Ezután az alsóbb ligákban játszott. Korosztályos (ifjúsági és utánpótlás) szinten 61-szer szerepelt a portugál válogatott, ezeken tizenkét gólt szerzett. Tagja volt annak a 20 év alatti csapatnak, amely 1991-ben megnyerte az ifjúsági FIFA-világbajnokságot, illetve szerepelt az U21-es UEFA Európa-bajnokságon, ahol Portugáli második lett. Visszavonulása után a Portugál Labdarúgó-szövetségnél dolgozott regionális igazgatóként. Február 8-án hunyt el Lisszabonban ötvenkét évesen leukémiában.

U20-as világbajnokként

Roland Grip (1941)

Az egykori védőjátékos az Östersund csapatában kezdte profi pályafutását 1962-ben, két év múlva igazolt az AIK Stockholmba, ahol hét idényen keresztül az egyik legmegbízhatóbb pontja volt a csapatnak. Utána az első osztályba frissen felkerült IK Sirius játékosa lett, nagy szerepe volt abban, hogy a csapat nem csak benmaradt a legjobbak között, hanem stabil középcsapattá vált. Profi pályafutását 1975-ben fejezte be. Előbb a Sirius játékosedzője, később edzője lett. 1988-ban szakított a labdarúgással, majd egy építkezési vállalkozást alapított, amit nyugdíjba vonulásáig sikeresen vezetett. 1968 és 1974 között 55 alkalommal szerepelt a svéd válogatottban és egy gólt szerzett. Részt vett az 1970-es és az 1974-es világbajnokságokon. A magyar válogatott ellen négyszer szerepelt, először 1969-ben a stockholmi barátságos találkozón, majd a következő évben a budapesti „visszavágón”, mindkétszer a Gripék nyertek. Majd játszott két VB-selejtezőn is, 1972-ben Stockholmban (0:0), majd a rosszemlékű „edströmös” budapesti 3:3-as találkozón is. Az 1969-es találkozó előtt a Képes Sport részletesen bemutatta az ellenfelet. Őt így jellemezték: Egy nagy teljesítményű munkagép. A defenzív osztag legkisebb képességű játékosa, mégis teljes értékű kiegészítője. Tisztában van korlátaival, eszébe sem jut csillogni-villogni, ezért végtelenül biztos. Február 9-én, nyolcvanhárom évesen hunyt el uppsalai otthonában.

Az AIK játékosaként

Dieter Pauly (1942)

A nyugatnémet illetőségű egykori játékvezető a nyolcvanas évtized Collinája, vagy ha jobban tetszik, Puhl Sándora volt, és abban a tekintetben hasonlított is rájuk, hogy kora egyik legismertebb, legelismertebb, legtekintélyesebb és legfoglalkoztatottabb játékvezetője volt. 1980. szeptember 2-án lett hazája legfelső szintű labdarúgó-bajnokságának játékvezetője. Bundesligás mérkőzéseinek száma 97. Egy nyugatnémet kupadöntőt vezetett. A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) Játékvezető Bizottsága terjesztette fel nemzetközi játékvezetőnek, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1982-től tartotta nyilván bírói keretében. Több nemzetek közötti válogatott és klubmérkőzést vezetett, vagy társának partbíróként segített. A német nemzetközi játékvezetők rangsorában, a világbajnokság-Európa-bajnokság sorrendjében többedmagával a 15. helyet foglalja el 7 találkozóval. Nemzetközi mérkőzéseinek száma: 65, ebből válogatott mérkőzéseinek száma: 12. A világbajnoki döntőhöz vezető úton Mexikóba a XIII., az 1986-os labdarúgó-világbajnokságra, illetve Olaszországba a XIV., az 1990-es labdarúgó-világbajnokságra a FIFA JB bíróként alkalmazta. Vezetett találkozókat az 1984-es és az 1988 labdarúgó-Európa-bajnokság selejtezőin és mindkét EB-n. Szintén 1988-ban Strasbourgban ő vezette a KV Mechelen-AFC Ajax KEK-döntőt is. Ő volt az első olyan játékvezető, akinek direkt búcsúmérkőzést rendeztek, 1990. augusztus 21-én, a Borussia Mönchengladbach–Ajax barátságos mérkőzés irányítása után vonult vissza. Pauly három magyar vonatkozású találkozót vezetett: 1983 őszén a Megyeri úton az Ú. Dózsa-AEK Athen KEK-mérkőzést, 1985 tavaszán Szarajevóban a Zseljeznicsar-Videoton találkozót és 1987 őszén a Magyarország-Görögország 3:0-s EB-selejtezőt a Népstadionban. Kiegyensúlyozott és kiemelkedő munkájának elismeréseként a DFB JB 1985-ben, 1988-ban és 1990-ben az Év Játékvezetőjének választotta meg. 2000-től az UEFA JB keretében nemzetközi játékvezető ellenőr lett. Saját sportvállalkozása volt, az ideje nagyrészét életvitelszerűen Thaiföldön töltötte. Február 13-án, egy nappal a nyolcvankettedik születésnapja előtt a thaiföldi Ko Szamuiban hunyt el.

Ki itt a főnök? A Toni Schumacherrel készült híres fotója Dieter Pauly játékvezetőt egész életében végigkísérte - és Európa-szerte tiszteletet vívott ki neki

A kép az NSZK-ban 1981-ben az év sajtófotója lett a sport-kategóriában. Pauly az amúgysem kicsi, 186 centis Scumacher fölé tornyosult öt centivel. Egybevágó elmesélésük szerint az alábbi párbeszéd zajlott le kettejük között az 1980/81-es szezonban az 1. FC Köln-Borussia Dortmund 2:2-es döntetlenre végződött találkozón:
- Héééé, nem akarsz már végre a sípodba fújni?
- Ha itt valaki ordíthat, az én vagyok, Toni! Menjen szépen vissza a kapujába, és vigye magával a sárgalapját!

A fotó a kép készítőjének, Dieter Wiechmannak is meghozta a világhírt. Kerek egy héttel Pauly előtt halt meg…

Jan Sörensen (1955)

A dán csatár 1976/77-ben a BK Frem, 1977 és 1983 között az FC Bruges labdarúgója volt. A Bruges csapatával két belga bajnoki címet szerzett és tagja volt az 1977/78-as idényben BEK-döntős együttesnek. Belga szuperkupa győztes volt és kétszer játszhatott belga kupadöntőt is. 1983 és 1987 között Hollandiában játszott. 1983 és 1985 között az FC Twente, 1985/86-ban a Feyenoord, 1986/87-ben az Excelsior, 1987-ben az Ajax játékosa volt. 1987 és 1989 között a portugál Portimonense csapatában fejezte be az aktív játékot. Még a belga Bruges színeiben Magyarországon is láthattuk őt, 1979 nyarán az Üllői úton, Géczi István búcsúmeccsén a Ferencváros ellen (Ez volt az a mérkőzés, amin Bálint László nem játszhatott, mert addigra formálisan már az Ajax játékosa volt. Aztán két nap alatt a belga és a holland csapat lepapírozott mindent…). 1977 és 1980 között 11 alkalommal szerepelt a dán válogatottban és három gólt szerzett. Visszavonulása után egy idényen át utolsó klubja, a portugál Portimonense vezetőedzője lett. 1991/92-ben a portugál Algarve United, 1997/98-ban az angol Walsall vezetőedzőjeként dolgozott. 2002 és 2004 között a Hvidovre IF sportigazgatója volt. Február 16-án, hosszantartó, súlyos betegség után hatvannyolc éves korában hunyt el.

1985-ben a Feyenoord játékosaként

Andreas Brehme (1960)

A hamburgi születésű Brehme a helyi HSV Barmbek utánpótlásában pallérozódott, majd itt is mutatkozott be a felnőttek között - a negyedosztályban 18 évesen. Egy saarbrückeni kitérő után 1981-ben került a Kaiserslauternhez, ahol több mint 170 meccset játszott öt év alatt, s bekerült a válogatottba is. Öt idény után 1986 nyarán igazolt a Bayernhez, ahol a mexikói világbajnokság után már vb-ezüstérmesként mutatkozott be, s lett bajnok a csapattal az első idényében. A második után aztán az olasz bajnokságba távozott, s az Inter játékosa lett, ahol pályafutása legnagyobb klubsikereit érte el: olasz bajnok lett 1989-ben, s ekkor megválasztották az olasz bajnokság és az Inter legjobb játékosának is, később az olaszokkal UEFA-kupát nyert. Az 1990-es vb-döntőn a válogatottal felért a csúcsra: a kieséses szakaszban három gólt szerzett, a harmadik a torna utolsó gólja volt. A négy évvel korábbi döntő visszavágóján az argentinok ellen ő szerezte a finálé egyetlen gólját, amikor értékesítette a németek javára megítélt büntetőt a második félidőben. A vb után bekerült a torna álomcsapatába és harmadik lett az 1990-es Aranylabda-szavazáson. A válogatottal részt vett az 1992-es Európa-bajnokságon is, ahol a dánok mögött a második helyen végzett a Nationalelffel, s itt is szerepelt a torna legjobb 11-ében. Utolsó nagy tornája a nemzeti csapattal a '94-es világbajnokság volt, ahol végül utolsó válogatott meccsét is lejátszotta, ez pedig a bolgárok ellen elvesztett negyeddöntő volt. A német válogatottban 86 mérkőzésen lépett pályára, s nyolc gólt szerzett. Az Inter után egy évet még Spanyolországban, a Real Zaragozánál is megfordult, majd visszatért első élvonalbeli csapatához, a Kaiserslauternhez, ahol még öt éven át szerepelt. Ugyan kiesett a csapattal az élvonalból 1996 nyarán, egy évvel később még aktív részese volt a visszajutásnak, s a másodosztályú bajnoki címnek, ám az élvonalbeli bajnoki cím elhódítása során már csak epizódszerepet kapott. Visszavonulása után edzőnek szegődött, az akkor még élvonalbeli Kaiserslauternt irányította 2000 és 2002 között, majd a 2004/05-ös idényben a másodosztályú Unterhaching edzője lett, végül néhány hónapig Giovanni Trapattoni segítője lett a VfB Stuttgartnál. Az utolsó heteit nehezen viselte, az év elején igen nehezen dolgozta csak fel Franz Beckenbauer halálát, a „Császár” nem csak mentora, de jó barátja is volt. Február 20-án, hatvannégy évesen szívroham végzett vele Münchenben.

Világbajnokként

Artur Jorge (1946)

A portugál csatár, bár megfordult a Portóban, a Belenensesben és az Academicában, de igazándiból a Benficában lett híres és elismert játékos. 1969 és 1975 között 130 bajnoki találkozón százöt gólt szerzett. Négyszer volt bajnok, kétszer kupagyőztes és portugál gólkirály. 1967 és 1977 között 16 válogatott találkozó egy gólt szerzett. Profi pályafutását az észak-amerikai labdarúgó-bajnokságban (NASL) a Rochester Lancers csapatában fejezte be. Edzői sikereit talán még nehezebb felsorolni. A Portóval nyert Bajnokcsapatok Európa-kupáját, és egy portugál kupát, három-három bajnoki címet és portugál szuperkupát. A Paris Saint-Germainnel bajnok és francia kupagyőztes volt. Az Al-Hilal csapatával volt szaúd-arábiai bajnok és Kupagyőztesek Ázsia-kupája győztes. A CSZKA Moszkvával orosz szuperkupát nyert. A svájci válogatottat szövetségi kapitányként irányította az 1996-os Európa-bajnokságon, de volt portugál és kameruni szövetségi kapitány is. Edzői pályafutását 2015-ben, Algériában, az MC Alger csapatánál fejezte be. Február 22-én hunyt el Lisszabonban hetvennyolc éves korában.

A Porto edzőjeként a BEK-serleggel

Rui Rodrigues (1943)

Az egykori portugál védő 1962 és 1971 között az Académica, 1971 és 1974 között a Benfica, 1974 és 1976 között a Vitória Guimarães labdarúgója volt. 1976 és 1979 között az Académica csapatában fejezte be az aktív játékot. A Benficával két portugál bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Az 1973/74-es BEK-sorozatban Lisszabonban játszott az Újpesti Dózsa elleni 1:1-es mérkőzésen. 1967 és 1976 között 12 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban és három gólt szerzett. 1979/80-ban a Leça, 1980/81-ben a Beira-Mar, 1981/82-ben az União de Coimbra, 1982-ben a Beira-Mar, 1983-ban az Oliveira do Bairro, 1985-ben az 1º de Maio vezetőedzője volt. 1995 és 1997 között a Benfica ifjúsági csapatánál dolgozott edzőként. 2000-ben a Camacha szakmai munkáját irányította. Február 23-án Lisszabonban hunyt el nyolcvanéves korában.

A Benfica játékosaként

Ulrik Le Fevre (1946)

Az egykori dán csatár 1965 és 1969 között a Vejle BK labdarúgója volt. 1969 és 1972 között a nyugatnémet Borussia Mönchengladbach csapatában szerepelt és két bajnoki címet szerzett az együttessel. 1971 novemberében a Schalkénak rúgott gólját az NSZK-ban az év góljának választották. 1972 és 1977 között a belga Club Brugge játékosa volt, ahol három belga bajnoki címet és egy kupagyőzelmet szerzett. Tagja volt az 1975/76-ös idényben UEFA-kupa-döntős csapatnak. 1977/78-ban a Vejle BK együttesében dán bajnokként fejezte be az aktív játékot. Ő volt az első dán játékos, aki három különböző országban is bajnok tudott lenni. 404 európai klubtétmeccsen kilencvenhárom gólt szerzett. 1965 és 1976 között 37 alkalommal szerepelt a dán válogatottban és hét gólt szerzett. A magyar válogatott ellen háromszor szerepelt a dánoknál. 1966 szeptemberében a Népstadionban játszott azon az EB-selejtezőn, ahol 6:0-ra nyertünk, és a következő év tavaszán a koppenhágai mérkőzésen, amikor nyertünk 2:0-ra. A harmadik találkozója, ahol gólt is szerzett 1969 júniusában, számunkra sokminden szempontból fájdalmas emlék. Albert Flórián azon a találkozón szenvedett olyan súlyos sérülést, hogy gyakorlatilag kettétört a pályafutása, illetve a váratlan 3:2-es vereségünk (a prágai 3:3 mellett) miatt jutottunk Marseillebe… Pályafutása befejezése után egy vejlei általános iskolában tanított matematikát és testnevelést, de a 90-es években egy darabig a Vejle BK spotigazgatója is volt. 2022-ben beválasztották a dán labdarúgó Hírességek Csarnokába. Hosszantartó betegség után február 24-én hunyt el hetvenhét éves korában.

Az említett 1969-es dán-magyar VB-selejtezőn a háttérből figyel Dunai III. Ede és Ole Sörensen párharcát

Stanley Bowles (1948)

Az egykori angol középpályás 1967 és 1970 között a Manchester City, 1970-ben a Bury, 1970/71-ben a Crewe Alexandra, 1971/72-ben a Carlisle United labdarúgója volt. 1972 és 1979 között a Queens Park Rangers csapatában szerepelt 255 bajnoki mérkőzésen és 70 gólt szerzett. 1979/80-ban a Nottingham Forest, 1980/81-be a Leyton Orient játékosa volt. 1981 és 1984 között a Brentford csapatában fejezte be az aktív játékot. A Cityvel volt angol bajnok, kupa- és ligakupa győztes, nyert angol szuperkupát és KEK-et. A Queens Park Rangersben az UEFA-kupában tizenegy találattal a sorozat gólkirálya volt, a Nottingham Forest csapatával Bajnokcsapatok Európa-kupáját és UEFA-szuperkupát nyert. Egy 2014-es szurkolói szavazás szerint Bowles a QPR minden idők legjobb játékosa lett, 2022-ben a csapat stadionjának az egyik szektorát róla nevezték el. A Brentford szurkolói az 1981/82-es szon végén az év játékosának választották meg. 1974 és 1977 között öt alkalommal szerepelt az angol válogatottban és egy gólt szerzett. Legendás szerencsejátékos volt, egyes becslések szerint életében mintegy 750 ezer fontot bukott… Családja 2015-ben jelentette be betegségét, február 24-én hunyt el Manchesterben, régóta küzdött az Alzheimer-kórral.

A QPR legendája

Chris Nicholl (1946)

Az egykori észak-ír védőjátékos Pályafutását 1965-ben a Burnley csapatában kezdte és 1966-ban a Witton Albionban folytatta. Az 1968–69-es idényben a Halifax Town játékosa volt. 1969 és 1972 között a Luton Townban játszott. 1972-től 1977-ig az Aston Villát erősítette, melynek tagjaként két alkalommal (1975, 1977) nyerte meg a ligakupát. 1977 és 1983 között a Southamptonban játszott. 1984-ben a Grimsby Town színeiben fejezte be a pályafutását. Klubcsapataiban 647 tétmeccsen huszonnyolc gólt szerzett. 1974 és 1983 között 51 alkalommal szerepelt az észak-ír válogatottban és 3 gólt szerzett. Részt vett az 1982-es világbajnokságon, ahol mind az öt mérkőzésen kezdőként lépett pályára. 1985 és 1991 között a Southampton vezetőedzője volt. 1994 és 1997 között a Walsall csapatát irányította. 1998 és 2000 között az észak-ír válogatottnál dolgozott segédedzőként. Február 24-én hetvenhét éves korában hunyt el Southamptonban.

Az ellenfél mezével, miután Észak-Írország történelmi győzelmet aratott a házigazda Spanyolország ellen az 1982-es világbajnokságon

Salah Larbes (1952)

Az algériai középpályás 1960 és 1970 között a CS Douanes, 1970 és 1971 között az NR Travaux Publiques csapatában játszott. 1971 és 1987 között a JS Kabylie játékosa volt, melynek színeiben megszerezte a Bajnokcsapatok Afrika-kupája serlegét (1981) és nyolc alkalommal nyerte meg az algériai bajnokságot. 1974 és 1982 között 28 alkalommal szerepelt az algériai válogatottban. Részt vett az 1980. évi nyári olimpiai játékokon, az 1980-as és az 1982-es Afrikai Nemzetek Kupáján (az előbbin döntőt játszhatott), illetve az 1982-es világbajnokságon. Egy mérkőzésen léphetett - igaz, csak csereként - pályára, mikor világszenzáció volt, hogy Algéria 2:1-re legyőzte a jóval esélyesebb, a világbajnoki cím egyik legnagyobb várományosát, az NSZK-t. Február 26-án hetvenegy éves korában, hosszantartó, súlyos betegség után hunyt el az algériai Tizi Ouzou egyik kórházában.

Az 1982-es VB hivatalos tablófotóján

Március

Kees Rijvers (1926)

Futballistakarrierje (1944-1963) során a NAC Breda, a Feyenoord, valamint a francia Saint-Étienne és Stade Francais csapataiban játszott, míg a holland válogatottban 33-szor lépett pályára. Azért „csak” 33-szor, mert akkoriban Hollandiában még nem volt profizmus, és aki külföldön profinak állt, az nem kaphatott meghívót a válogatottba; Rijvers például 1950 és 1957 között nem lépett pályára az Oranjéban, noha Faas Wilkesszel és Abe Lenstrával hármasban alkotott csatársorukat „aranytrióként” emlegeti az utókor. 1957-ben a Saint-Étienne játékosaként Franciaországban az év labdarúgójává választották. Rijvers neve szerepel ama 24 labdarúgó között, aki szavazatot kapott az Aranylabda első átadásakor - az akkoriban a Saint-Étienne-ben futballozó holland támadóra egy voks érkezett -, és 2020 márciusa, a spanyol Marcelino Campanal halála óta már csak ő volt életben az első listára felkerülő kiválóságok közül. Azt a bizonyos 1956-os Aranylabda-szavazást az angol Stanley Matthews nyerte meg (47 pont), Puskás Ferenc (32) a negyedik, Bozsik József (15) a hatodik, Kocsis Sándor (6) a nyolcadik helyen végzett. Edzőként a Twentét, a PSV-t és a belga Beringent irányította; az eindhovenieket három bajnoki címre és két kupagyőzelemre vezette, és az ő időszakára esett az 1978-as UEFA-kupa-diadal is. A holland válogatottat 1981 és 1984 között vezette szövetségi kapitányként, és bár világversenyre nem sikerült kijuttatnia a csapatot, őt tartják a későbbi Európa-bajnok oranje megalapozójának - egyebek mellett azért, mert a keze alatt mutatkozott be a nemzeti csapatban az új generáció sok-sok klasszisa, köztük a négy pillér, Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard és Ronald Koeman. Érdekesség, hogy 1984 őszén a magyar válogatott 2:1-es rotterdami győzelme vetett véget kapitányi időszakának.

Mindig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel viszonyult a magyar labdarúgáshoz. 1953 novemberében sikerült jegyet szereznie egy barátjával a Wembleybe. „Így kerültem Hidegkuti Nándor bűvöletébe. Soha nem láttam még ehhez hasonlót. Olyan középcsatár volt, aki folyamatosan visszalépett, hogy onnan játsszon, és teret teremtsen Kocsis Sándornak és Puskás Ferencnek, akik belső játékosként a legnagyobb veszélyt jelentették. Ez valami hatalmas dolog volt abban az időben.”

Felesége mindig és mindenhová elkísérte. „1954-ben együtt voltunk a svájci világbajnokságon. Ott láttuk a magyar csapat összes meccsét. Ez óriási hatással volt rám, mert Hollandiának így kellett volna játszania Abe Lenstrával, Faas Wilkesszel és jómagam. Abe mint Puskás, Faas mint Kocsis és én mint a kettő között dolgozó Hidegkuti.”

A holland legenda, Rinus Michels nevét viselő edzői életműdíjat ő kapta meg elsőként 2004-ben; az akkor még életben lévő névadó - nem mellesleg kapitányként utódja - ragaszkodott hozzá, hogy kortársa, Rijvers legyen az első díjazott. 2019-ben az FC Twente tiszteletbeli tagjává nevezték ki, 2023-ban a KNVB szövetségi lovagjává nevezték ki, a holland futball iránti széleskörű szolgálatai miatt. Germ Hofma 2018. október 14-i halála után ő volt a holland csapat legidősebb élő, korábbi válogatott játékosa. Március 4-én hunyt el Bredában kilencvenhét éves korában.

Ruud Gullittal és Marco van Bastennel 1983-ban

Minervino Pietra (1954)

A viszonylag alacsony (172 centiméter) portugál jobbhátvéd 1971 és 1976 között a Belenenses, 1976 és 1987 között a Benfica játékosa volt. Tizenhat szezon alatt 323 bajnoki találkozó huszonnyolc gólt szerzett. A Benficával négy bajnoki címet és öt portugál kupát nyert, emellett kétszeres portugál szuperkupát is a vitrinjébe tehetett. Az 1982/83-as UEFA-kupa kiírásban döntőt játszott csapatával. 1973 és 1983 között 28 válogatott találkozón szerepelt, ezeken egy gólt szerzett. Utolsó válogatott találkozóján kvalifikálta magát Portugália a finnek legyőzésével az 1984-es franciaországi EB-re, de ott már nem vették számításba. 1983 áprilisában játszott ellenünk is a két nemzet barátságos találkozóján. Pályafutása befejezése után klubmenedzserkén kezdett dolgozni, egymás után a Boavista, a Belenenses, a Benfica, az FC Alverca, az FC Barreirense és a GD Estoril csapatainál, az utóbbi kettőnél edző is volt. Közel egy évtized után 2007-ben visszatért a Benficához, két évig ellenfél megfigyelőként tevékenykedett, majd két évvel később csatlakozott Jorge Jesus edzői stábjához, és másodedző minőségében több szezonon keresztül is a csapatnál maradt, egészen 2022-ig. Március 7-én, hetvenéves korában hunyt el.

A Benfica játékosaként 

Georgi Popov (1944)

Az egykori bolgár csatár a Botev Plovdiv csapatában kezdte labdarúgó karrierjét, ahol tizenöt (!!) szezonon keresztül szerepelt. 308 bajnoki találkozón nyolcvanhárom gólt szerzett. A Plovdivval volt bajnok és nyert bolgár kupát. A különböző európai kupatalálkozókon 12 mérkőzésen három gólt szerzett. 1963 és 1970 között 22-szer szerepelt a bolgár válogatottban, részt vett az 1970-es világbajnokságon. 1968 tavaszán, a selejtezőkre készülő bolgár válogatott Szófiában a mi B-válogatottunkat fogadta és 3:2-re nyert. Bár gólt nem szerzett, a Népsport másnapi tudósításában az írta, a bolgárok legjobbja Popov volt. Később többször is volt a Plovdiv edzője. Még életében megkapta „A sport tisztelt mestere” címet. Bulgáriában ez a legmagasabb állami kitüntetés, amit sporttevékenység miatt adható. Március 9-én, hetvenkilenc éves korában, hol máshol, Plovdivban érte a halál.

Tumbi - ahogy a szurkolók hívták - a Botev Plovdiv játékosaként

Marosi László (1944)

A kispesti nevelésű egykori védő 1957-ben mutatkozott be a Budapesti Honvédban. Utolsó mérkőzését az 1970/71-es bajnokság zárófordulójában játszotta. A kettő között 240 bajnokin lépett pályára, tizenhét gólt szerzett - mindegyiket szabadrúgásból. A kispestiekkel volt kupagyőztes, háromszor bajnoki ezüst- és egyszer bronzérmes. A válogatottban hivatalos mérkőzésen sosem szerepelt, de 1963-ban és 1964-ben többször is kerettag volt Baróti Lajosnál, több előkészületi találkozón is szerepelt. Hosszantartó betegség után március 11-én hunyt el.

1963 tavaszán egy Tatabányán bekapott gól után mérgében a saját kapujába lövi vissza a labdát

Sztefan Abadzsiev (1943)

A bolgár középpályás 1953 és 1968 között a Levszki Szófia játékosa volt, 254 bajnoki találkozón harminchét gólig jutott. Három-három bajnoki címet és kupagyőzelmet mondhatott magáénak. 1955 és 1966 között 27-szer volt válogatott, ezeken egy gólt szerzett. A bolgár válogatott tagjaként részt vett az 1966-os világbajnokságon, de pályára nem lépett. 1969-ben disszidált az NSZK-ba, ő volt az első bolgár labdarúgó, aki nyugatra „dobbantott”. A Bundesliga 2-es Weisbadenben játszott két szezont, majd Kölnben szerzett edzői diplomát. Volt a Homburg, a Saarbrücken, a Neukirchen és a Waldhof Mannheim edzője is. Március 13-án nyolcvankilenc éves korában hunyt el.

A Teko becenevű csatár a Levszki játékosaként

Léon Semmeling (1940)

A belga középpályás a CS Visé-nél kezdett, majd átigazolt a Standard Liège-hez, ahol egész további pályafutását töltötte. 1959 és 1974 között 455 tétmérkőzést játszott, ebből 363-at a bajnokságban, 40-et a Belga Kupában, 7-et a Ligakupában, 45-öt az európai kupákban, összesen hetvennyolc gólt lőtt, ebből 65-öt a belga bajnokságban. Halálakor ő volt a legtöbb mérkőzésen pályára lépő Standard játékos, és egyelőre nem fenyegeti a rekordját semmilyen veszély. Ő az egyetlen belga játékos, aki öt belga bajnoki címet szerzett, mellette háromszoros belga kupagyőztesnek is mondhatta magát. 1961 és 1973 között 35-ször szerepelt a belga válogatottban, ezeken a találkozókon két gólt szerzett. Szerepelt az 1970-es világbajnokságon és 1972-es Európa-bajnokságon, utóbbin a bronzmeccsen ellenünk is pályára lépett. Az 1966/67-es KEK-sorozatban a negyeddöntőben az ETO-Standard Liége párharcban Győrben gólt szerzett, mely összesítésben a belga csapat továbbjutását jelentette. Később edző is volt a Standradnál, az 1980-as években Raymond Goethals asszisztense volt a Standard de Liège-nél. Még egy magyar vonatkozású szál: az 1982/83-as BEK-sorozat ismét Rába ETO-Standard Liege párosítást hozott. Mind a liége-i, mind a győri találkozón Goethals mellett ült a kispadon. Március 14-én hunyt el Liége-ben, nyolcvannégy évesen.

Az 1972-es EB bronzmeccsén Páncsics Miklóssal csatázik a labdáért

António Pacheco (1966)

Az egykori portugál csatár 1985/86-ban a Torralta, 1986/87-ben a Portimonense, 1987 és 1993 között a Benfica labdarúgója volt. A Benficával két portugál bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Tagja volt az 1987/88-as és 1989/90-es idényben BEK-döntős csapatnak (Stuttgartban a PSV és Bécsben az AC Milan ellen). 1993 és 1995 között a Sporting csapatában szerepelt, ahol egy portugál kupagyőzelmet szerzett. 1995/96-ban a Belenenses, 1996 és 1998 között az olasz Reggiana, 1998-ban a Santa Clara, 1999-ben az Atlético Club de Portugal, 1999/2000-ben az Estoril játékosa volt. 2000/01-ben az Atlético csapatában fejezte be az aktív játékot. 1989 és 1991 között hat alkalommal szerepelt a portugál válogatottban. 2001-ben az Atlético, 2004/05-ben a Portimonense vezetőedzője volt. Március 20-án, ötvenhét éves szívroham végzett vele a portugáliai Faróban.

A Benfica játékosaként

Orlando Aravena (1942)

Az egykori chilei középpályás játékosként a Magallanes, a Deportes La Serena, a Palestino, a Colo-Colo és az Nublense csapataiban játszott. Hazájában 340 bajnoki találkozón 11 gólt szerzett. A Deportes La Serenával megnyerte az 1960-as Copa Preparaciónt, a chilei kupát. Menedzserként a chilei U20-as válogatott edzője volt 1975-ben, és a 23 éven aluliak edzője volt az 1988-s olimpia előtti tornán. Felnőtt szinten Chilét vezette az 1987-es Copa Américán, ahol a csapat bejutott a torna döntőjébe, úgy, hogy a csoportkörben 4:0-ra lelépte Brazíliát. Nemzetközi pályafutását csapatmenedzserként fejezte be Chile kvalifikációs sorozata során az 1990-es FIFA-világbajnokságra. A selejtező a végeredményt tekintve nem sikerült számára (sem) túl fényesen. Az utolsó mérkőzésen - amelynek vége és következménye a futballvilág egyik legnagyobb botránya lett - Brazília ellen nyerniük kellett volna a Maracanában a tornára való kijutáshoz. 1:0-ás hazai vezetésnél a 70. percben Rojas, a chilei kapus, a földre rogyott és a fejéhez kapva vonaglani kezdett. Szemre, elsőre úgy tűnt, a pályára bedobott, tőle egy méterre parázsló tűzijáték eltalálta. A vérző arcú kapust hordágyon vitték le a pályáról, a csapatkapitány, Fernando Astengo pedig az öltözőbe parancsolta a csapatot, arra hivatkozva, hogy a körülmények nem biztonságosak. Mint később, a felvételek visszanézése után kiderült, a vendégek arra játszottak, hogy a mérkőzés félbeszakításával a javukra írják a mérkőzést. Rojast nem találta el a rakéta, a kesztyűjébe rejtett borotvapengével saját magának okozta a sérüléseket. a kapust a pályán ápoló orvost pedig Aravena utasította rádión a színjáték folytatására és végigvitelére. Ennek következtében Chilét eltiltották az 1994-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőitől, Mind Aravena, mind a kapus, a csapatkapitány és az orvos is hosszú évekre szóló eltiltást kapott. Március 21-én Santiago de Chilében hunyt el nyolcvanegy évesen.

Chile szövetségi kapitányaként

Larry Lloyd (1948)

Az egykori angol hátvéd 1967 és 1969 között a Bristol Rovers, 1969 és 1974 között a Liverpool labdarúgója volt. A Liverpoollal egy angol bajnoki címet nyert (1972/73). Tagja volt az 1972/73-as idényben UEFA-kupa győztes együttesnek. 1974 és 1976 között a Coventry City (a Coventry menedzsere, Gordon Milne klubrekord átigazolási díjat fizetett érte), 1976 és 1981 között a Nottingham Forest játékosa volt. A Foresttel angol bajnok (1977/78) és kétszeres BEK-győztes (1978/79, 1979/80), angol kupa- és szuperkupa, UEFA-szuperkupa győztes és döntős, Interkontinentális kupa-döntős is volt. 1981 és 1983 között a Wigan Athletic játékos-edzőjeként fejezte be az aktív játékot. Klubcsapataiban 443 tétmérkőzésen tizennyolc gólt szerzett. 1971 és 1980 között négy alkalommal szerepelt az angol válogatottban. Az 1970/71-es EVK-sorozatban a Bill Shankly által irányított Liverpool csapatában mindkét Ferencváros elleni találkozón pályára lépett. Később a Notts County vezetőedzője is volt. A 2000-es évek elején egy nottinghami regionális, és egy olyan másik helyi rádiónak is a szakkommentátora volt, amely a Forest meccseinek kizárólagos közvetítője volt. Hosszú évekig élt Spanyolországban, ahol számos bárja volt, és ingatlanértékesítéssel is foglalkozott. Az amatőr Real Marbella menedzsereként is tevékenykedett. 2008-ban megjelent önéletrajza "Kemény ember, kemény játék" címmel. 2021-ben visszatért az Egyesült Királyságba, hogy Nottinghamshire-ben töltse élete utolsó éveit. Március 26-án hunyt el Nottinghamben, hetvenöt évesen.

BEK-győztesként

Juhász Péter (1948)

A magyar labdarúgó-válogatott egykori olimpiai ezüstérmes hátvédje nevelőegyesületéből, a XV. kerületi Vasasból (a Volán SC, illetve a későbbi REAC hajdani neve) még ifista korában került az Újpesti Dózsához. 1968 áprilisának közepén mutatkozott be a lila-fehéreknél a Bp. Honvéd ellen, mint balszélső. Mivel ritka módon abszolút kétlábas volt, egy hét múlva a Vasas ellen, második meccsén már jobbszélsőt játszott.Tagja volt az 1969 és 1975 között sorozatban 7 bajnoki címet szerzett csapatnak. Ezek mellett három MNK győzelem tartozik eredményei közé. 1968/69-ben tagja volt a Vásárvárosok kupája döntőjébe jutott csapatnak, de a döntő mérkőzésen nem játszott. Tehetséges csatárnak indult. Lendületes volt, robbanékony, ha a nyaka közé szedte a lábát kint a vonal mellett, ugyancsak nyargalhatott utána a védője. Szélsőt játszott. S mivel a szélsők szinte valamennyi erényével rendelkezett, jövőt jósoltak neki. Tehetséges volt, mégis nehezen jutott előre. Pedig, ha játszott, sok kellemetlenséget okozott a védőknek meg a kapusoknak. Nem az átlag szélsők közé tartozott, akiket viszonylag könnyen „kezeltek" a védők, akiknek egy kiadósabb „csomag" elég volt ahhoz, hogy elmenjen a kedvük a szaladgálástól, s a kapu előtti kotnyeleskedéstől. A kis Juhász nem ijedt meg egykönnyen a zord hátvédektől. Sőt. Az összecsapások elől sem menekült. Ha kellett, ö is otthagyta a lábát. Gólt is rúgott. Nem is egyet. Nagy meccseken is. Mégsem tudott gyökeret ereszteni az első csapatban. Csak időnként sikerült egy-egy meccset, vagy csak perceket kiverekedni magának a legjobbak között, egyébként maradt a kispad vagy a tartalékcsapat. Baróti Lajos ötletére 1971 márciusában játszott először balhátvédet. A Népsporttól a szombathelyi találkozó után 7-es osztályzatot kapott, a mezőny legjobbja volt, bekerült a forduló válogatottjába. A tavaszi szezont egyhuzamban játszotta végig a négyes számú mezben, de volt, hogy beljebb kényszerült, ha a sors úgy hozta. Az eredmény: az osztályzatok alapján az idényben a legjobb hazai balhátvéd volt és a válogatottban is szóba került. Összesen 148 bajnoki mérkőzésen szerepelt újpesti színekben és 6 gólt szerzett. 1972-ben az év labdarúgójának választották. 1973-ban BEK-negyeddöntőt játszott, egy évvel később pedig elődöntős volt az Újpesti Dózsával (egy nagyon súlyos térdsérülés miatt a Bayern München elleni párharc egyik találkozóján sem léphetett pályára). 1976 és 1978 között Tatabányán játszott, két idény alatt 37 bajnoki találkozón négy gólt szerzett.

Egy érdekes cseretranzakcióban került Tatabányára. A történet alapja onnan indult, hogy a Fradi edzőjének, Dalnoki Jenőnek nagyon kellett egy kapus, a tatabányai Dombai András volt a kiszemelt. A bányászcsapatnak meg nagyon kellett volna egy balhátvéd, ők Juhász Pétert nézték ki maguknak (addigra Tóth József már fénykorát élte, Juhász egyre inkább mellőzötté vált). Újpestre meg nagyon kellett egy jobbhátvéd, mert nem volt Kolár Endrének alternatívája, ezért a Fradi Viczkó Tamást adta az újpestieknek.

Tatabányán megújult, alapember lett, Moór Ede az elejétől fogva rá építette a védelmet. 1979-ben az akkor NB II-es Volánba igazolt, a szezon végén feljutottak. 1982-ig volt a csapat játékosa, 61 bajnoki találkozón (ebből 9 a másodosztályban) hét gólt szerzett. Ezután az NB II-es 22. sz. Volánhoz igazolt, később alacsonyabb osztályban szerepelt még a Göd és a Chinoin csapataiban is. Gödön szinte "hazakerült", Várhidi Pál volt az edzője, egy csapatban játszott Dunai III. Edével, Zámbó Sándorral és Tóth Andrással. 1986-ban fejezte be az aktív labdarúgást.

Régi hagyomány volt, hogy a Labdarúgás című szaklap szerkesztősége minden év végén szavazásra kérte fel a vezetőedzőket és a sajtót, döntsék el, kik voltak az esztendő legjobbjai. 1971 legjobbjai: Géczi - Fábián, Mészöly, Laczkó, Páncsics - Juhász P., Zámbó - Fazekas, Kocsis, Bene, Tóth K.
1972 legjobbjai: Géczi - Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. - Juhász I., Kű - Fazekas, Branikovits, Bene, Zámbó.

A Képes Sport Ön tizenegye szavazásán a szurkolók is beválasztották az év csapatába. Az 1971-es év legtöbb szavazatot kapott játékosai: Géczi - Szűcs, Páncsics, Juhász P. - Noskó, Vidáts, Juhász I. - Fazekas, Bene, Dunai II., Zámbó.
Az 1972-es Ön tizenegye: Géczi - Szűcs, Páncsics, Bálint, Juhász P. - Kovács J., Juhász I. - Fazekas, Bene, Dunai II., Várady.

A magyar válogatottban 1971 és 1973 között 24 alkalommal szerepelt és egy gólt szerzett.

A hatodik válogatott találkozóján, 1971 szeptembere végén a Népstadionban a bolgárok elleni EB-selejtezőn lőtt Mihajlov hálójába. A gól elsőre meglepő volt, pazar megoldásnak tűnt. Utólag elmesélte, a gól jobban meglepte őt, mint a bolgár kapust. Esze ágában sem volt kapura nyesni külsővel, lecsúszott a ballábas beadása... Ez volt az egyetlen gólja a válogatottban.

1972-ben az Európa-bajnoki negyedik helyezett és olimpiai ezüstérmes csapat tagja volt. Az EB-n Kozma Mihállyal együtt beválogatták a torna all-star csapatába. Pályafutása befejezése után hosszú évekig Újpesten dolgozott utánpótlás edzőként, de büfét és sörözőt is üzemeltett (a vendéglátóipari végzettséget tatabányai korszakában szerezte meg), volt Újpesten a cérnagyári sporttelep gondnoka és a nyugdíj előtt a Megyeri úti Újpest-pálya létesítményvezető-helyettese is. 1985-ben, az Újpesti Dózsa centenáriumának alkalmából a klub örökös bajnoka címet kapta meg. Életének hetvenhatodik évében, hosszantartó, súlyos betegség után, március 29-én hunyt el.

1973 tavaszán a BEK-negyeddöntőben Torinóban a Juventus ellen Altafinivel csatázik

Április

Müller Sándor (1948)

Az egykori válogatott középpályás pályafutását a III. kerületi TVE-nél kezdte, ahonnan 1968-ban szerződött a Vasashoz, melyet 12 évig szolgált, ezalatt Közép-európai Kupát és Magyar Kupát nyert, illetve tagja volt az angyalföldiek haláláig utolsó NB I-es bajnokcsapatának az 1976/77-es idényben. 1980-ban Fazekas Lászlóval együtt igazolt a belga Royal Antwerphez, de egy év után váltott, és két idényen keresztül erősítette a spanyol Alicantét, amelytől viszont fizetési gondok miatt távozott. Spanyolországban olyan népszerű volt a szurkolók között, hogy amikor klubja csődközeli állapotba került, ezért megválni kényszerült tőle, a szurkolók gyűjtést szervetek a megtartás érdekében. Az 1983/84-es bajnokságban egy évre visszatért a Vasashoz, majd 1984-től az alsóbb osztályú osztrák FC Leopoldstadtnál vezetett le. A Vasasban 318 találkozón 56 gólt szerzett. Sokszoros ifjúsági- és utánpótlás-válogatott volt. 1970 és 1982 között 17-szer szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, ezeken egy gólt szerzett (tizenegyesből az 1981 áprilisi, Luzernban játszott Svájc elleni VB-selejtezőn). Részt vett az 1982-es spanyolországi világbajnokságon, két találkozón lépett pályára Részese volt a Salvador elleni történelmi 10:1-es magyar győzelemnek, amely a labdarúgó-világbajnokságok történetének legnagyobb különbségű győzelmének számít (az 1954-es Magyarország-Dél-Korea 9:0 és az 1974-es Jugoszlávia-Zaire 9:0 találkozók mellett), illetve játszott a Belgium elleni, sorsdöntő 1:1-es csoportmérkőzésen is (az argentinok ellen Mészöly Kálmán szövetségi kapitány taktikai okokból nem játszatta, . Pályafutása befejezése után rövid ideg volt a Vasas szakosztály menedzsere is. Az elmúlt években cukorbetegséggel és érszűkülettel küzdött. Az április 2-ről 3-ra virradó éjjel lett rosszul, összeesett és megállt a szíve, felesége és a kiérkező mentősök is próbálták újraéleszteni, de az életét már nem tudták megmenteni. Hetvenöt éves korában hunyt el.

Az 1982-es spanyolországi labdarúgó-világbajnokságon a sorsdöntő Belgium elleni 1:1-es találkozón a becsúszó Ludo Coeck elől lövi el a labdát

Schumann Péter (1954)

Az egykori újpesti középpályásnak tálcán kínálta az élet, hogy gyerekkorában az Újpestben ismerkedjen a labdarúgással, hiszen édesapja a kor egyik legnevesebb és legeredményesebb utánpótlásedzője volt hosszú éveken át a Megyeri úton. Az ificsapattal, melynek édesapja volt az edzője, Süni pedig a csapatkapitánya, zsinórban nyerték itthon a bajnokságokat, külföldön pedig a nemzetközi tornákat. 1975 februárjában mutatkozott be az élvonalban, rögtön gólt is szerzett, a Dózsa a Zámbó, Schumann, Noskó középpályás sorral lépett pályára. A dolog szépséghibája az volt, hogy Pécsett 4:2-es vereséget szenvedtek a lila-fehérek (ez volt az az emlékezetes találkozó, mikor Dárdai Pál a Népsporttól 10-es osztályzatot érdemelve négy gólt rúgott Szigeti Károlynak).

A Népsport így értékelte a Dózsa teljesítményét (egyébként Dunai III. Edével ketten kaptak 6-os érdemjegyet, a többiek csak kevesebbet): Az Újpest kapujában Szigeti feltűnően bizonytalanul, gyengén védett. Idegessége ráragadt a hátvédekre is, akik közül egyedül Dunai III. nyújtott a közepesnél jobb teljesítményt. Az újonc Schumann góllal mutatkozott be és játékára sem lehet panasz. Annál inkább a vérszegényen, ötlettelenül futballozó csatárokra.

A jól sikerült bemutatkozás ellenére tavasszal már nem kapott helyet a csapatban, sőt, nyáron, gyakorlatilag Tóth Józsefért cserébe egy évre kölcsönadták a Pécsi MSC-nek. Visszatérése után öt idényt töltött el Újpesten. Nagyon megbízható kiegészítő játékos volt a védelemben és a középpályán. 72 bajnoki találkozón nyolc gólt szerzett. Az Újpesti Dózsával 3 bajnoki arany-, és két bajnoki ezüstöt nyert. Süni gyakorlatilag minden poszton bevethető volt. Élete mérkőzése 1980 tavaszán volt, mikor az Újpesti Dózsa 4:1-re verte a Népstadionban a Ferencvárost. A mezőny legjobbja volt, gólt is szerzett. Miután csapata hosszú évek után sem tudott segíteni neki a lakásproblémái megoldásában, ezért az idény végén a harmadosztályú Vácba igazolt (tőlük az odaigazolásakor rögtön kapott), ahol egy évet játszott, 34 találkozón hét gólt szerzett. 1981-től két szezonon át a Tatabánya játékosa volt, egy sérülés miatt csak 4 bajnoki találkozón léphetett pályára, de így is tagja volt a bronzérmes csapatnak. Pályafutása befejeztével nem szakadt teljesen el a labdarúgástól, hosszú évekig focizott még a Vác, és a Duna Cipő csapataiban, majd az Újpest öregfiúkban. Mellette alacsonyabb osztályban edzősködött is. A Megyei bajnokságban 1996-ban a Vácszentlászló szakmai vezetőjeként bajnoki címet ünnepelhetett. 2005-ben, ötvenegy évesen egy érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát, egy év múlva a másikat is. Döbbenetes akaraterővel tornázott és súlyzózott, tragikus sorsa ellenére nem adta fel. Utolsó éveiben egy bentlakásos otthonban élt. Alig két héttel a hetvenedik születésnapja előtt, 2024. április 5-én váratlanul hunyt el.

Élete meccsén az Újpesti Dózsa 4:1-re verte a Fradit a Népstadionban. Süni, Judik Péter és Rab Tibor között, remek cselsorozat után a következő pillanatban a hálóba lő

Joe Kinnear (1946)

Az egykori ír védőjátékos nyolcévesen költözött szüleivel Angliába, a St Albans City FC neveltje volt, tizennyolc évesen igazolt a Tottenham Hotspur csapatához. 1967-ben angol kupa-győztes lett. Tagja volt az 1971/72-es idényben UEFA-kupa győztes, majd az 1973/74-es idényben UEFA-kupa döntős csapatnak. Tíz szezon alatt 196 bajnoki találkozón 2 gólt szerzett. Pályafutását 1975/76-ban a Brighton & Hove Albionban zárta, ahol 16 találkozón egy gólig jutott. 1967 és 1975 között 26-szor szerepelt az ír válogatottban, 1969 novemberében játszott a Népstadionban azon a VB-selejtezőn, amin Halmosi, Bene, Puskás és Kocsis góljaival 4:0-ra nyertünk. 1983-ban az egyesült arab emírségekbeli Al Shabab segédedzőjeként kezdte edzői pályafutását. 1984-ben az indiai, majd 1987-ben a nepáli válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett, Dél-ázsiai játékok döntős volt a csapatával.  Ezután visszatért Angliába, 1989-ban a Doncaster Rovers ideiglenes vezetőedzője volt. 1992 és 1999 között a Wimbledon, 2001 és 2003 között a Luton Town, 2004-ben a Notthingham Forest, 2008/09-ben a Newcastle United szakmai munkáját irányította. 2013/14-ben a Newcastle United sportigazgatója volt. A Premier Leauge-ben többször volt a hónap menedzsere. Családja 2021-ben jelentette be, hogy 2015 óta vaszkuláris (többszöri agyvérzés okozta) demenciában szenved. A betegség szövődményei miatt halt meg április 7-én Londonban, hetvenhét évesen. Halála után a családja felajánlotta az agyát kutatási célokra, hogy kimutathassák a demencia és a profi futball közötti lehetséges összefüggéseket.

A Tottenham játékosaként

Anton Flesár (1944)

Az egykori csehszlovák kapus 1962 és 1984 között a Partizan Bardejov, a Dukla Praha, a Lokomotíva Kosice (itt 13 szezont töltött el) és a VSZ Kosice hálóját őrizte. Utóbbinál a másodosztályban, negyvenévesen fejezte be pályafutását. A prágaiakkal volt bajnok és kétszeres kupagyőztes, illetve mindkét kassai csapattal is nyert egy-egy csehszlovák kupát. Több, mint 260 bajnoki találkozón játszott és egy gólt rúgott (egy a tizenhatos előtt landolt labdát elrúgott, erős szél fújt, a labda megpattant és a kapuban kötött ki). 1965-ben és 1966-ban Csehszlovákia utánpótlás-válogatottjában két mérkőzésen szerepelt, 1970-ben egy Luxemburg (1:0) és 1972-ben egy NDK elleni (1:3) barátságos találkozón őrizhette A-válogatottja kapuját. Kerettagként részt vett az 1970-es labdarúgó-világbajnokságon, Viktorral és Vencellel harmadik kapusként utazhatott Mexikóba. Az első csoportmeccsen, a brazilok ellen (1:4) Viktor betlizett, a másodikon, a románok ellen (1:2) Venczel. Az angolok elleni meccs előtt Jozef Marko szövetségi kapitány azt mondta, Fles, eljött a te időd. A harmadik mérkőzés előtt már nem Marko volt a csehszlovák szövetségi kapitány… A cseh játékosok a VB után azt állították, a sikertelenség oka a szlovák játékosok bomlasztó morálja volt. Egy évre el is tiltották az összes szlovák nemzetiségű játékost, ezzel Flesár további nemzetközi karrierje is megpecsételődött. Kassán hunyt el április 11-én, hetvenkilenc éves korában.

A kassai Lokomotív kapusaként

Bernd Hölzenbein (1946)

Az egykori 172 centiméteres nyugatnémet csatár 1956-ban a TuS Dehrn csapatában kezdte a labdarúgást. 1966-ban igazolta le az Eintracht Frankfurt. Itt 1967-ben mutatkozott be az első csapatban. Pályafutása jelentős részét az Eintrachtban töltötte 14 idényen át. 420 bajnoki találkozón százhatvan gólt szerzett (halálakor a klub csúcstartója mind a mérkőzések, mind a gólok számában). Az együttessel háromszor nyert nyugatnémet kupát és egyszer UEFA-kupát. 1981 és 1985 között az Egyesült Államokban játszott, nagypályán és teremben is (Fort Lauderdale Strikers, Memphis Americans és Baltimore Blast). 1986-ban az FSV Salmrohr csapatában fejezte be az aktív labdarúgást. 1973 és 1978 között 40 alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban és öt gólt szerzett. Tagja volt az 1974-es világbajnok csapatnak, azt 1976-os jugoszláviai Európa-bajnokságon ezüstérmes volt. A magyar labdarúgó válogatott ellen egyszer szerepelt, mikor 1974 áprilisában Dortmundban 5:0-ra legyőzték a mieinket. A szünetben állt be csereként Herbert Wimmer helyére, gólt nem szerzett. 1988 és 1994 között az Eintracht Frankfurt alelnökeként tevékenykedett és egy tenisz- és squash-központ tulajdonosa is volt. Frankfurt am Mainban hunyt el április 15-én, hetvennyolc évesen

1974 világbajnokaként

Per Henriksen (1952)

Az egykori norvég védőjátékos 1970 és 1977 között a Brodd, 1978 és 1986 között a Viking labdarúgója volt. A Vikkenggel két norvég bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el, csapatában 180 bajnoki találkozón tizenegy gólt ért el. 1983 és 1984 között 10 alkalommal szerepelt a norvég válogatottban. Április 17-én hunyt el Stavangerben, hetvenkét évesen.

A Viking védőjeként (balra) egy 1986-os Tromsø elleni bajnoki meccsen

Leighton James (1953)

Az egykori walesi csatár pályafutása nagy részét angol csapatoknál töltötte. 1970 és 1975 között a Burnley, 1975 és 1977 között a Derby County, 1977/78-ban a Queens Park Rangers, 1978 és 1980 között ismét a Burnley labdarúgója volt. 1980 és 1983 között a walesi Swansea City játékosa volt, ahol három kupagyőzelmet ért el a csapattal. Vezérletével a Swansea alig három év alatt a harmadosztályból a legfelső osztályba jutott, és mérföldkőnek számító győzelmeket aratott a Liverpool, a Manchester United, az Arsenal és a Tottenham Hotspur felett. 1983/84-ben a Sunderland, 1984/85-ben a Bury, 1985–86-ban a walesi Newport County labdarúgója volt. 1986 és 1989 között a Burnleyben fejezte be az aktív labdarúgást. Klubcsapatokban 645 tétmeccsen száztizenkét gólt szerzett. 1971 és 1983 között 54 alkalommal szerepelt a walesi válogatottban és tíz gólt szerzett. Rossz emlékeink vannak róla. 1974 őszén Cardiffban, 1975 tavaszán Budapesten szerepelt EB-selejtező mérkőzéseken, meglepetésre mindkettőn kikaptunk. Edzőként 1993 és 1998 között angol alsóbb osztályú csapatoknál dolgozott (Gainsborough Trinity, Morecombe, Nethefield, Ilkeston Town, Accrington Stanley). 1998-tól 2012-ig Walesben edzőködött a Llanelli, a Garden Village, az Aberdare Town és a Haverfordwest County csapatainál. 2014-ben agyvérzést kapott és már nem épült fel belőle, április 19-én hunyt el a walesi Cwmrhydyceirwben, hetvenegy évesen.

Peter Shilton, az angolok kapusa, követte el ezt a szabálytalanságot ellene, amely lehetőséget adott neki a büntetőrúgásra. Ezzel nyert Wales 1:0-ra Anglia ellen a Wembley Stadionban 1977 májusában

Siegfried Kirschen (1943)

Az egykori NDK-s FIFA-játékvezető A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) különböző labdarúgó bajnoki osztályaiban szerezte meg a szükséges tapasztalatokat. A küldési gyakorlat szerint rendszeres partbírói tevékenységet is végzett. 1972-ben lett az I. Liga játékvezetője. Az aktív nemzeti játékvezetést már az egységes Németországban - ahol az utolsó évben két bajnoki mérkőzést vezethetett -, 1991-ben fejezte be. Vezetett keletnémet kupadöntőt Az NDK labdarúgó-szövetségének Játékvezető Bizottsága (JB) terjesztette fel nemzetközi játékvezetőnek, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1974-től tartotta nyilván bírói keretében. A FIFA JB központi nyelvei közül a németet beszéli. Több nemzetek közötti válogatott és klubmérkőzést vezetett, vagy működő társának partbíróként segített. A német nemzetközi játékvezetők rangsorában, a világbajnokság-Európa-bajnokság sorrendjében a 2. helyet foglalja el 16 találkozó szolgálatával. Az UEFA által szervezett labdarúgó kupasorozatokban összesen 44 mérkőzést vezetett, amivel a 27. helyen áll. Aktív nemzetközi pályafutását a FIFA JB korhatárának egyre csökkenő mértékét figyelembe véve, 48 évesen, nemzetközi pályafutását is 1991-ben fejezte be. Válogatott mérkőzéseinek száma: 22. Vezetett mérkőzéseket az 1982-es, az 1986-os és az 1990-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőin és ezeken a VB-ken is. Vezetett az 1980-as, az 1984-es, az 1988-as és az 1992-es labdarúgó-Európa-bajnokság selejtezőin, illetve a németországi kontinensviadal kivételével az összes többin.  1987-ben és 1989-ben vezetett két UEFA-kupa döntőt is. 1990-től egy Brandenburgban működő labdarúgó alapítvány elnöke, az északkeleti-német labdarúgó társaság (NOFV) igazgatótanácsának tagja is volt. Sportvezetőként tevékenykedett a DDR Ober-ligában és a Bundesligában is. A FIFA JB felterjesztésére az 1965-ben alapított International Referee Special Award címmel és oklevéllel tüntették ki. A IFFHS (Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetség) 1987-2011 évadokról tartott nemzetközi szavazásán 151 játékvezető besorolásával minden idők 102. legjobb bírójának rangsorolta. Civilben tanárként és pszichológusként is dolgozott. A németországi Bad Saarowban hunyt el április 19-én, nyolcvan évesen.

1991-ben a VfB Stuttgart-FC Bayern München (0:3) Bundesliga-mérkőzés játékvezetőjeként

Tatár György (1952)

Miskolcon született, a miskolci stadiontól 500 méterre lakott, s mivel édesapja rendező volt a klubnál, már 1964-ben a klub játékosa lett. Egy kétéves kitérőt leszámítva - 1971 és 1973 között, a katonai szolgálat alatt Honvéd Papp József SE játékosa volt - 1983-ig volt a DVTK játékosa.

A Ferencváros, a régi nagy Fradi ellen játszottam első NB I-es meccsemet 1973 márciusában. Preiner Kálmán félidőben küldött be, azzal, hogy nekem kell fognom Albert Flórit. A nagy igyekezetben rögtön fölrúgtam, ráadásul még rá is estem. Nem is hagyta szó nélkül! - Szállj le rólam öcsi - förmedt rám -, mert nyakon talállak csapni! Iszonyú zavarban voltam, alig mertem ezután a közelébe menni. Ki is kaptunk 4:1-re, de mondom, az egy nagyszerű Ferencváros volt, Branikovits Lacival, Páncsics Mikivel, Szűcs Lajossal, Juhász Pistával.

Első időszaka nem sikerült túl fényesen a Diósgyőrnél, hiszen első idénye végén a csapat kiesett a másodosztályba, de a következő idényben bajnokként jutottak vissza az NB I/B-ből, s elkezdődött a klub aranykora, hiszen a csapat 1977-ben megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, az 1978/79-es idényben bronzérmes lett az NB I-ben, az 1979/80-as kiírásban pedig másodszor diadalmaskodott a Magyar Kupában.

Régi hagyomány volt, hogy a Labdarúgás című szaklap szerkesztősége minden év végén szavazásra kérte fel a vezetőedzőket és a sajtót, döntsék el, kik voltak az esztendő legjobbjai.

1979 legjobbjai: Tóth Z. - Török, Salamon, Bálint, Kutasi - Nyilasi, Tatár, Tóth A. - Borostyán, Törőcsik, Fekete.

A DVTK-t 1983-ig erősítette, pályafutása utolsó idényét a spanyol CD Castellónnál töltötte. A középpályás a magyar válogatottban 1978. szeptember 20-án mutatkozott be a Finnország elleni Európa-bajnoki selejtezőn, melyet még tíz meccs és öt gól követett a nemzeti csapatban. Miskolcon hunyt el április 20-án, hetvenegy éves korában.

Első válogatott kerettagsága alkalmából 1978-ban

Charlie Hurley (1936)

Az egykori ír védőjátékos szüleivel még csecsemőkorában költözött át szüleivel Corkból Angliába, Essexbe. Később szerencsésen túlélte a Blitzet, ahol a környékükön alig maradt ház épen és korosztályából több kisgyermek is a bombázások áldozata lett. Szerszámkészítőnek tanult, élete első profi szerződését a West Ham kínálta neki, de nemet mondott, mert anyagilag jobban járt, ha ipari tanonc maradt. Tizenhat évesen azonban végül elfogadta a Millwall ajánlatát. 1953 és 1957 között 105 tétmeccsen két gólt rúgott, bekerült a London XI. nevű formációba is, amely a Vásárvárosok kupája kezdetén indult a sorozatban (Eleinte több európai város közös csapatot indított, nem klubok szerepeltek. Londonon kívül így indult például Bécs, Köln, Zágráb vagy Koppenhága is). 2007-ben a szurkolók őt választották minden idők legjobb Millwall játékosának. Ezután 11 szezon következett a Sunderlandnél. 402 mérkőzésen (középhátvéd létére) huszonhárom gólig jutott. Az 1963/64-es bajnoki év után Bobby Moore mögött a második helyen végzett az FA Év labdarúgójának megválasztásakor. A klub 1979-es születésnapja alkalmából tartott szavazáson a Sunderland szurkolók az évszázad játékosának választották. 1969-től a Bolton Wanderers játékosa volt két idényen keresztül, 43 találkozón három gólt szerzett. Érdekesség, hogy pályafutása összes gólját fejesből szerezte. 1971-ben, harmincötévesen fejezte be aktív pályafutását. 1957 és 1969 között az ír válogatottban 40 találkozón két gólt szerzett. 1969 júniusában játszott Dublinban a magyarok elleni VB-selejtezőn, amikor a mieink 2:1-re nyertek. Hosszú ideig a Reading menedzsere volt. Április 22-én halt meg, nyolcvanhét évesen.

A Sunderland játékosaként

Heinz Binder (1943)

Az egykori osztrák védő 1963-ig az SC Elektra, 1963 és 1967 között az Austria Wien, 1967 és 1972 között a Wacker Innsbruck, 1972 és 1975 között a DSV Leoben labdarúgója volt. 1975 és 1977 között a Grazer AK csapatában fejezte be az aktív játékot. Itt (is) alapembereként játszott, és egyetlen percet sem hagyott ki az utolsó Bundesliga-szezonban. Az Austriával egy oszták kupa-győzelmet, a Wackerral két osztrák bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. 1964 és 1966 között kilenc alkalommal szerepelt az osztrák válogatottban. 1967 májusában Közép-európai Kupa mérkőzésen szerepelt a Megyeri úton az Austria Wien az Újpesti Dózsa ellen, két évvel később pedig szintén a KK-sorozatban az Innsbruck játékosaként a Csepel ellen szerepelt mindkét találkozón. Az osztrák válogatottal 1965-ben járt Budapesten VB-selejtezőn (3:0 nekünk), illetve játszott a bécsi találkozón, ahol 1:0-ra nyertünk. Edzőként 1983/84-ben a Wacker Innsbruck, 1985/86-ban a DSV Leoben, 1990-ben a Grazer AK, 2001-ben ismét a Wacker Innsbruck vezetőedzője volt. Innsbruckban hunyt el április 28-án, nyolcvanegy évesen.

2001-ben, amikor az Innsbruck edzője volt

Mihail Fomenko (1948)

Az egykori ukrán nemzetiségű szovjet hátvéd pályafutását az akkori nevén Avantgard Szumi csapatánál kezdte el. 1970/1972 között a Zarja Vorosilovgrád labdarúgója volt, majd 1972-ben leigazolta őt a Dinamo Kijev csapata; a klubbal háromszor lett szovjet bajnok, kétszer szovjet kupagyőztes, valamint tagja volt az 1975-ben Kupagyőztesek Európa-kupája és UEFA-szuperkupa győztes csapatnak is. A Dinamo Kijev csapatától 1979-ben vonult vissza. 1972 és 1976 között 24 alkalommal lépett pályára a szovjet válogatottban; tagja volt az 1976-os olimpiai bronzérmes keretnek. Játékosként szerepelt 1975-ben a bázeli KEK-döntőn a Ferencváros ellen, illetve 1976 májusában a szovjet váloagtott tagjaként a Népstadionban az 1:1-re végződött barátságos találkozón. Edzőként számos ukrán csapatot edzett, edzősködött Grúziában is, valamint szövetségi kapitányként segítette az iraki, a guineai és az ukrán labdarúgó-válogatottat is. Legnagyobb sikereit a Dinamo Kijev edzőjeként érte el 1993-ban, amikor ukrán bajnoki címig és kupagyőzelemig vezette csapatát. Az ukrajnai Szumiban hunyt el április 29-én, hetvenöt évesen.

A szovjet válogatott tagjaként 1976-ban

Szűcs János (1956)

Az egykori védő Miskolcon született, fiatalon a DVTK-ban futballozott, majd a környékbeli katonacsapat, a Honvéd Papp József SE érintésével került Debrecenbe, ahol a DMTE, majd a DMTE és a DVSC összeolvadásával létrejött, 1989-ig létező DMVSC, valamint a Debreceni Kinizsi játékosa is volt. Az elegáns játékáról híres labdarúgó kis megszakítással csaknem egy évtizeden át, 1979-től 1988-ig volt a DMVSC játékosa, 156 NB I-es és NB II-es bajnokin lépett pályára debreceni színekben, hét gólt szerzett. Emlékezetes mérkőzése volt a Nyíregyháza elleni 1981-es rangadó, amelyen a régi Nagyerdei Stadion 20 ezer nézője előtt góllal járult hozzá a 2:0-s győzelemhez. Április 28-án hunyt el, hatvannyolc éves korában.

1981 márciusában élete mérkőzésén (balról) csapata második gólját lövi Szendrei József hálójába. A mérkőzésen a Népsportól 8-as osztályzatot kapott és bekerült a forduló válogatottjába is

Május

Terry Medwin (1932)

Az egykori walesi csatár 1949 és 1956 között a Swansea Town csapatában játszott, walesi kupagyőztes volt. 148 találkozón hatvan gólt szerzett. 1956-tól 1963-ig a Tottenham Hotspur játékosa volt, melynek tagjaként bajnoki címet, FA-kupát, angol szuperkupát és KEK-et is nyert. 197 mérkőzésen hatvanöt találatig jutott. A válogatottban 1953 és 1963 között 30 alkalommal szerepelt a walesi válogatottban és 6 gólt szerzett. Részt vett az 1958-as labdarúgó-világbajnokságon, sőt, játszott ellenünk az 1:1-es csoportmérkőzésen. Mint emlékezetes, akkoriban még kérdéses továbbjutás esetén meg kellett ismételni a találkozót (Mi jobban álltunk, a csoportgyőztes svédek mögött 3-3 pontunk volt 6:3-as, illetve 2:2-es gólaránnyal). Nos, ez számunkra rosszul sült el, az újrázáson Tichy Lajos góljával még vezettünk a szünetben, majd Ivor Allchurch egyenlített a második félidő elején. Aztán jött Terry Medwin a 76. percben és vége lett mindennek… "Régen volt, de soha nem felejted el" - mondta 2014-ben. Harmadik mérkőzésén a mieink ellen szintén betalált 1962 novemberében a Népstadionban EB-selejtezőn, de akkor 3:1-re nyertünk. Játékoskarrierje befejezése után a walesi Cheshunt irányította, majd a Cardiff City, a Fulham és a Norwich City edzője volt, majd John Toshack segédmenedzsere volt a Swansea-nél. 1971-ben Wales csapatának edzője volt, amely Ázsiában és Óceániában turnézott, és amelyet Dave Bowen irányított. Május 1-én hunyt el Swanseaben, kilencvenegy évesen.

Az 1958-as VB megismételt mérkőzésén gólja megpecsételte a sorsunkat

Dagoberto Fontes (1943)

Az egykori uruguayi középpályás 1965 és 1971 az uruguayi Defensor Sporting, utána egy szezonon át a mexikói Puebla csapataiban játszott. 1968 és 1970 között 13 alkalommal szerepelt az uruguayi válogatottban. Részt vett az 1970-es világbajnokságon. Több uruguayi csapatnál is volt edző, az utóbbi időben a Deportivo Maldonado alacsonyabb osztályú klubnál dolgozott. Az 1994-ben épült maldonandói Estadio Domingo Burgueno stadion északi szektora az ő nevét viseli. Az uruguayi Maldonadóban hunyt el május 4-én, nyolcvan évesen.

Pelé ellen az 1970-es VB elődöntőjében

César Luis Menotti (1938)

Az egykori argentin csatár, majd edző, szövetségi kapitány játékosként megfordult a Rosário Centralban, a Racing Clubban, a Boca Juniorsban, a New York Generalsban, illetve két brazil csapatban, a Santosban és a Juventus-SP-ben. Pályafutása során egy argentin bajnoki címet nyert, a válogatottban is többször pályára lépett. Edzőként legnagyobb sikere egyértelműen a világbajnoki cím elhódítása (a minket is érintő véleményes bírói segédletektől most tekintsünk el), de nyert U20-as vb-t, a Huracánnal argentin bajnokságot, illetve a Barcelonával spanyol kupát és spanyol szuperkupát is. Edzőként többek között a katalánok mellett az Atlético Madridot is irányította, és az argentin válogatotton túl a mexikói nemzeti együttes élén is dolgozott. 1982-ben is szövetségi kapitányként vezette a válogatottat. Többször is ült ellenünk az argentin válogatott kispadján. 1976 márciusában 2:0 a javunkra a Népstadionban (ez volt az egyetlen vereségük ellenünk, 1977-ben Buenos Airesben 5:1-es hazai győzelem (a 17 éves Maradona első válogatottsága). De találkoztunk az 1978-as, és az 1982-es labdarúgó-világbajnokságokon is. Az argentin válogatott történetének egyik legfontosabb és legbefolyásosabb alakjaként tartották számon, akinek az a nevéhez fűződik, hogy edzői évei alatt (1974-1982) világhatalommá változtatta azt. A tréner az utolsó pillanatig a szövetség igazgatói posztját töltötte be. 2011 óta nagyon súlyos szívbeteg volt a láncdohányzása miatt, május 5-én hunyt el gyomorrákban Buenos Airesben, nyolcvanöt évesen.

Harminckilenc évesen, világbajnokként 1978-ban

Paul Holmes (1968)

Az egykori angol jobbhátvéd 1986 és 2003 között több mint 400 alkalommal lépett pályára a Championshipben és a Premier League-ben a Doncaster Rovers, a Torquay United, a Birmingham City, az Everton és a West Bromwich Albion színeiben. Ötvenhat évesen hunyt el a torquayi Rowcroft Hospice-ban május 7-én, miután 2023-ban rákot diagnosztizáltak nála.

Az Everton játékosaként

Rudolf Kucera (1940)

Az egykori csehszlovák csatár a Tatran Napajedla, majd a TJ Gottwaldov korosztályos csapataiban játszott. 1959 és 1967 között a Dukla Praha labdarúgója volt, ahol négy csehszlovák bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el a csapattal. Az 1960/61-es idényben 17 góllal bajnoki gólkirály lett Ladislav Pavlovic-csal holtversenyben. A válogatottban 1961 és 1963 között 7 alkalommal szerepelt a csehszlovák válogatottban és három gólt szerzett. 2007-ben elnyerte a Václav Jíra-díjat (A a Cseh-Morva Labdarúgó Szövetség évente ítéli oda olyan személyiségeknek, akik jelentős mértékben hozzájárultak a cseh labdarúgás fejlődéséhez). Prágában hunyt el május 11-én, nyolcvannégy évesen.

A Dukla piros-sárga mezében

Ivan Mráz (1941)

Az egykori csehszlovák csatár 1959 és 1963 között a Slovan Bratislava labdarúgója volt és sorozatban három csehszlovák kupagyőzelmet ért el a csapattal. 1963 és 1965 között a Sparta Praha, 1966-ban a Dukla Praha, 1967/68-ban ismét a Sparta játékosa volt. A Sparta színeiben két csehszlovák bajnoki címet szerzett, és nyert Közép-európai Kupát is. 1969/70-ben a holland MVV Maastricht csapatában szerepelt. 1971-ben ismét a Dukla, majd 1971/72-ben a Sparta labdarúgója volt. A KK-sorozatban szinte hazajárt Magyarországra. 1962 és 1972 között A Slovan játékosaként játszott a Budapesti Honvéd és az MTK ellen, a Sparta játékosaként az előbbi páros mellett a Fáy utcában is szerepelt a Vasas ellen. Az 1965-ös Vasas-Sparta Praha 5:4-es találkozón gólt is lőtt Varga László hálójába. A válogatottban 1964-ben 6 alkalommal játszott a csehszlovák olimpiai válogatottban és hat gólt szerzett. Tagja volt az 1964-es tokiói olimpiai játékokon ezüstérmes csapatnak (Magyarország 2:1-re nyert a döntőben). 1964 és 1965 között 4 alkalommal szerepelt a csehszlovák válogatottban és öt gólt szerzett. 1974/75-ben a Sparta Praha vezetőedzője volt. 1979 és 1981 között a Costa Rica-i Alajuelense szakmai munkáját irányította, közben 1980-ban a Costa Rica-i válogatott szövetségi kapitánya is volt. 1991 és 1994 között ismét az Alajuelense vezetőedzőjeként tevékenykedett. 2010-ben bízták meg az UCR vezetőedzői feladatával. A Costa Rica-i Herediában hunyt el május 18-én, nyolcvankét évesen.

1964-ben a Közép-európai Kupával a Sparta játékosaként

Karl-Heinz Schnellinger (1939)

Az egykori nyugatnémet védőjátékos 1949-ben az SG Düren 99 csapatában kezdte a labdarúgást. 1958 és 1963 között az 1. FC Köln játékosa volt. 1963-ban Olaszországba szerződött. Egy-egy idényt játszott az AC Mantova és az AS Roma csapataiban. 1965 és 1974 között az AC Milan labdarúgója volt, ahol tagja volt az 1968/69-es BEK-, illetve az 1967/68-as és 1972/73-as KEK-győztes együttesnek. A Milannal 1969-ben Interkontinentális kupát is nyert. Az 1974/75-ös idényben a Tennis Borussia Berlin csapatában fejezte be az aktív labdarúgást. A válogatottban 1958 és 1971 között 47 alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban és egy gólt szerzett. Egyetlen gólja 1970-ben, az Olaszország elleni elődöntőben szerzett egyenlítés volt. A német válogatottal négy világbajnokságon (1958, 1962, 1966, 1970) vett részt. 1966-ban világbajnoki ezüst-, 1970-ben bronzérmet nyert a válogatottal. 1962-ben az NSZK-ban az Év labdarúgójának választották. 1966-ban megkapta az Ezüst babérlevelet, a legmagasabb sportdíjat, amelyet a Németországi Szövetségi Köztársaságban ítélhettek oda. Május 20-án hunyt el Milánóban, nyolcvanöt évesen.

Az 1970-es VB-n, az olaszok elleni találkozón. Olaszország 4:3-ra nyert, és ma is az „évszázad mérkőzéseként” említik azt

Trevor Edwards (1937)

Az egykori walesi védőjátékos 1956 és 1960 között az angol Charlton Athletic, 1960 és 1964 között a Cardiff City labdarúgója volt. 1964-től Ausztráliban élt. 1964 és 1968 között a Sydney Hakoah játékosa volt, ahol két ausztrálkupa-győzelmet szerzett a csapattal. 1969-ben a Melita Eagles, 1970 és 1972 között a Marconi játékosa volt. A válogatottban 1957-ben két alkalommal szerepelt a walesi válogatottban. Tagja volt az 1958-as svédországi világbajnokság részt vevő csapatnak, de mérkőzésen nem szerepelt. Az ausztráliai Queenslandben hunyt el május 30-án, nyolcvanhét évesen.

Bobby Charlton fejeli Trevor Edwards (jobbra) felé a labdát  a Charlton Athletic és a Manchester United mérkőzésén 1957-ben

Joao Justino "Amaral" dos Santos (1954)

Az egykori brazil védő 1971 és 1978 között a Guarani FC-ben játszott. 1978 és 1981 között a Corinthians játékosa volt, melynek színeiben 1979-ben Paulista bajnoki címet szerzett. 1982 és 1982 között a Santos csapatában szerepelt. 1982 és 1986 között Mexikóban szerepelt, 1982 és 1984 között a Club América, 1984 és 1986 között a CU de Guadalajara csapatában. 1987-ben a Blumenau együttesében fejezte be a pályafutását. A válogatottban 1975 és 1980 között 40 alkalommal szerepelt a brazil válogatottban. Részt vett az 1978-as világbajnokságon, így világbajnoki bronzérmes volt, illetve tagja volt az 1975-ös és az 1979-es Copa Américán résztvevő válogatott keretének is. A brazil labdarúgás egyik legnagyobb védőjeként aposztrófálták. Sao Pauloban hunyt el május 31-én rákbetegségben, hatvankilenc évesen.

Válogatott játékosként

Június

Jean-Kasongo Banza (1974)

Az egykori kongói csatár a Kongói Demokratikus Köztársaságban az AS Vita Club csapatában kezdte pályafutását. Utána Törökországban a Genclerbirligi csapatában, Dél-Koreában pedig a Chunnam Dragons és Cheonan Ilhwa Chunma csapataiban játszott. Tunéziában a CS Sfaxien és Olympique Béja, Németországban pedig a VfL Wolfsburg és az MSV Duisburg játékosa volt. 1999 őszén a Wolfsburg csapatában a kinti mérkőzésen játszott a Debreceni VSC ellen az UEFA kupa találkozón. A kongói válogatottban 25-ször szerepelt. Június 7-én halt meg Kinshasában, negyvenkilenc évesen.

A Wolfsburg játékosaként

Tommy Banks (1929)

Az egykori angol hátvéd 1947 és 1961 között a Bolton Wanderers, 1961 és 1963 között az Altrincham, 1963 és 1967 között a walesi Bangor City labdarúgója volt. A Bolton mai napig a legendái közt tartja számon, 233 tétmeccset játszott a csapatban, két gólt szerzett. Tagja volt az 1958-as FA-kupa győztes csapatnak, amikor Bolton legyőzte a Manchester Unitedet. 1958-ban hat alkalommal szerepelt az angol válogatottban és részt vett a svédországi világbajnokságon, ahol az angolok mind a négy találkozóján szerepelt. Az 1958 februári müncheni légikatasztrófában az akkor elsőszámú balhátvéd, Roger Byrne helyett kapott lehetőséget az angol válogatottban. A Gillette borotva arcaként, ő lett az első angol sportoló, aki TV-reklámban szerepelt. 400 fontot kapott a hirdetésért, ami öthavi fizetésnek felelt meg a labdarúgók akkori heti 20 fontos maximalizált béréhez képest. Negyvenhat évvel később David Beckham 40 millió fontot kapott a Gillette reklámozásáért… Június 13-án hunyt el, kilencvennégy éves korában. Haláláig ő volt a legidősebb élő angol válogatott labdarúgó.

1955 szeptemberében a Burnden Parkban, balra az Arsenal Danny Claptonjával

Matija Sarkic (1997)

Az egykori montenegrói kapus diplomata családban született Angilában montenegrói apukától és angol anyukától. Gyermekkorát Brüsszelben töltötte, az Anderlecht, majd az Aston Villa akadémiáján pallérozódott. Első profi szerződését a birminghamiektől kapta 2015 nyarán. Az Aston Villa többször kölcsönadta, játszott a Wigan Athletic, a Stratford Town, a Havant & Waterlooville és a Livingstone csapataiban. 2020-ban a Wolverhampton Wanderershez igazolt, de három évig ismét csak a kölcsönjátékosok kenyerét ette, szerepelt a Shrewsbury Town, a Birmingham City és a Stoke City csapataiban. A nagy áttörést a 2023-as év hozta meg neki, amikor a másodosztályú Millwall FC kínált neki szerződést és elsőszámú kapusként számított rá. Az utolsó bajnoki idényében 32 találkozón szerepelt. 2013-tól többszörös montenegrói ifjúsági-, majd utánpótlás-válogatott volt. 2019-től a montenegrói válogatott tagja, 9 mérkőzésen szerepelt. 2024. június 5-én lejátszotta az utolsó meccsét, a 2:0-s barátságos mérkőzésen védett Belgium ellen; a meccs emberének választották teljesítményéért. A montenegrói Budvában, otthonában hunyt el szívelégtelenségben június 15-én, huszonhat évesen. „Teljesen lesújtott minket a hír. A klub szeretné kifejezni szeretetét és részvétét Matija családjának és barátainak ezekben a mérhetetlenül szomorú pillanatokban” - állt a Millwall közleményében. Halála után a klub visszavonultatta a 20-as számú mezt, melyben addig védett.

A válogatott kapusaként

Kevin Campbell (1970)

Az egykori angol csatár az Arsenal utánpótlásában nevelkedett, minden korosztályban bajnok lett csapatával, sőt, az FA Ifjúsági kupáját is megnyerték. 1988-ban mutatkozott be a felnőttek között. Hét szezont töltött el az Ágyúsoknál, bár egy-egy idényt kölcsönben eltöltött a Leyton Orientnél és a Leicester Citynél, 163 bajnoki mérkőzésen szerepelhetett és negyvenhat gólt szerzett. 1995 nyarán eladták a Nottingham Forestnek, ahol három szezont töltött. Tagja volt az 1997-ben kieső csapatnak, de a következő szezonban szerzett 23 gólja hozzájárult ahhoz, hogy a Vörösök 1998-ban megnyerjék a Division One-t és visszakerüljenek. Ezután igazolt Törökországba a Trabzonsporhoz, de fél éve múlva egy rasszista incidens után (a klub elnőke egész egyszerűen kannibálnak nevezte a sajtó nyilvánossága előtt) elhagyta a klubot. 1999 és 2005 között az Everton játékosa volt. Bemutatkozása olyannyira jól sikerült, hogy az első 8 találkozóján kilenc gólt szerzett. Összesen 137 mérkőzésen harminchat gólt szerzett, evvel az Everton minden idők ötödik legjobb góllövője a Premier League-ben Romelu Lukaku, Duncan Ferguson, Tim Cahill és Dominic Calvert-Lewin mögött. Ő volt az Everton első színesbőrű kapitánya is. Utolsó idényében makacs sérülésekkel küzdött, ezért félévkor közös megegyezéssel szerződést bontottak. 2005 januárjában ingyen igazolt a West Bromwich Albionhoz, hat góljával járult hozzá a birminghamiek biztos bennmaradásához. Pályafutását 2007-ben a Cardiff Cityben fejezte be. Többszörös utánpótlás-válogatott volt és halálakor tartott egy érdekes rekordot: ő volt a legtöbb gólt rúgó játékos, aki nem volt angol válogatott. Szakkommentártorként tevékenykedett a Sky Sportsnál és az ázsiai székhelyű Sony TEN-nél is, mellette több üzleti vállalkozása is volt. Érdekeltsége volt egy biztonságtechnikai cégben, illetve a 2 Wikid nevű lemezkiadót vezette. 2024 elején számos rosszullét után kórházba került, Manchesterben hunyt el június 15-én, ötvennégy évesen. A boncolás több szervi elégtelenséghez vezető endocarditist (a szív belső falának fertőzése) állapított meg. Halálakor az Everton nemcsak igazi Goodison Park hősnek és az angol játék ikonjának, hanem hihetetlen embernek is nevezte.

Az Everton játékosaként

Franjo Vladic (1950)

Az egykori bosnyák-horvát nemzetiségű jugoszláv középpályás 1968 és 1979 között a Velezs Mostar csapatában 280 bajnoki találkozón hetven gólt ért el. Ezután két vet a görög AEK Athenban játszott, ezután visszatért nevelőegyütteséhez, 4 szezon alatt 81 találkozón tizenegy találatig jutott. 1972 és 1977 között 24 alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban és 3 gólt szerzett. Részt vett az 1974-es világbajnokságon és az 1976-os Európa-bajnokságon. A magyar labdarúgó-válogatott ellen két barátságon találkozón szerepelt, 1973 szeptemberében a Belgrádban játszott 0:0-án és 1976-ban a Banja Luka-i 1:1-re végződött találkozón. Edzőként vezette a Zrinjski Mostart. Mostarban hunyt el június 18-án, hetvenhárom évesen.

Jugoszláv válogatottként

José Antonio Urtiaga (1942)

Az egykori spanyol csatár 1960 és 1962 között, illetve 1963/64-ben a Mestalla, 1962/63-ban, illetve 1964 és 1966 között a Valencia labdarúgója volt. A Valencia játékosaként tagja volt 1961/62-es és az 1962/63-as idényben VVK-győztes csapatnak. 1966 és 1968 között az Atlético Madrid, 1968 és 1973 között a Real Sociedad játékosa volt. San Sebastianban hunyt el június 25-én, nyolcvanegy évesen.

A Valencia játékosaként

Landry Nguémo (1985)

Az egykori kameruni középpályás 2005 és 2011 között a francia Nancy labdarúgója volt. 2009/10-ben kölcsönben a skót Celtic csapatában szerepelt. 2011 és 2014 között a Bordeaux, 2015-ben a Saint-Étienne, 2015 és 2017 között a török Akhisar játékosa volt. 2006 és 2014 között 42-szer szerepelt a kameruni válogatottban, három gólt szerzett. Haláláig a Nancy utánpótlásedzője volt. A kameruni Obalában hunyt el közlekedési balesetben június 27-én, harmincnyolc évesen.

A kameruni válogatottban

Manuel Fernandes (1951)

Az egykori portugál csatár 1967 és 1969 között a Sarilhense korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. 1969 és 1975 között a CUF, 1975 és 1987 között a Sporting labdarúgója volt. 1977-ben az amerikai Rochester Lancers, 1979-ben a New England Tea Men csapatában szerepelt kölcsönben. 1987/88-ban a Vitória csapatában fejezte be az aktív játékot. A Sportinggal két-két portugál bajnoki címet és kupagyőzelmet ért el. Az 1985/86-os idényben 30 góllal bajnoki gólkirály lett. A Sportingban összesen 325 találkozón százkilencvenegy találatot jegyzett. 1975 és 1987 között 31 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban és hét gólt szerzett. A márciusban elhunyt Minervino Pietrával 1983 tavaszán együtt szerepelt ellenünk a két nemzet 0:0-s eredménnyel végződött barátságos találkozóján, illetve klubszinten is találkozott magyar csapatokkal - és nem őrzött jó emlékeket. 1975 őszén a Sporting játékosaként az UEFA kupában a Vasas ellen Lisszabonban két gólt is szerzett (2:1), de előzőleg a Fáy utcai találkozón 3:1-es hazai siker született, így az angyalföldiek mentek tovább. 1980 őszén a BEK első körében a Sporting a Bp. Honvéddal találkozott, az első találkozón a kispestiek nyertek 2:0-ra, majd két héttel később Budapesten egy Dajka László góllal biztosították be a továbbjutást. Pályafutása befejezése után 1988 és 1990 között a Vitória, 1990/91-ben az Estrela Amadora, 1991/92-ben az Ovarense vezetőedzője volt. 1992 és 1994 között a Sporting segédedzőjeként tevékenykedett. 1994/95-ben a Campomaiorense, 1996/97-ben a Tirsense, 1997-ben a Vitória, 1998 és 2001 között a Santa Clara, 2001-ben a Sporting, 2003 és 2005 között a Penafiel, 2007/08-ban az angolai AS Aviação, 2008/09-ben az União Leiria, 2009 és 2011 között ismét a Vitória szakmai munkáját irányította. Lisszabonban hunyt el június 27-én, hetvenhárom évesen.

A Sporting csatáraként

Yves Herbet (1945)

Az egykori francia középpályást az 1960-as évek közepén a francia futball nagy reménységeként tartották számon. 1963 és 1980 között szerepelt a RC Paris-Sedan, az Anderlecht, a Red Star, a Stade Reims, a Nancy, az Avignon és a Martigues csapataiban. Összesen 578 tétmeccsen kilencvenhat gólt rúgott. 1963 és 1971 között 16 alkalommal szerepelt a francia válogatottban és 1 gólt szerzett. Részt vett az 1966-os világbajnokságon. Edzői pályafutásának listája méghosszabb. 1980 és 2009 - többek között - között irányította az FC Martigues (többször is), a Le Havre, az FC Séte, a Dijon, és a Châtellerault csapatait. De dolgozott Marokkóban az FUS Rabatnál és volt bahreini szövetségi kapitány is. A franciaországi Alèsben hunyt el június 28-án, hetvennyolc évesen.

A francia válogatott játékosaként

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

Emlékeztetőül:

Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 2. félév

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85
Időkapszula: NB I. - 1985/86

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei