Válogatott okosságok

– Majom egy, majom egy, itt Houston, jelentést kérek a mai feladatokról!
– Houston, itt majom egy. A színes gombokat sorban végignyomkodtam, minden rendben zajlott.
– Asztronauta egy, asztronauta egy, itt Houston, jelentést kérek a mai feladatokról!
– Houston, itt asztronauta egy. Majmot rendben megetettem, gombokhoz nem nyúlkálok.

Igen, a vicc szakállas, mindenki ismeri. Illetve hát...majdnem mindenki.

Az történt ugyanis, hogy amíg a mi aranylábúink Andorrát tanították móresre, addig Anglia egy hajtós, színvonalas meccset játszott a lengyelek ellen a Wembley-ben tudván, csak a győzelem elég a csoportelsőséghez. (Kis kitérő ezen a ponton: a lengyeleknek hivatalosan 18.000 jegyet adtak el, de az angolok minden labdaérintését olyan füttykoncert kísérte, hogy nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, legalább még egyszer ennyien vettek jegyet a hazai szektorokba. Mindezek ellenére a vendégek hoztak egy hatalmas zászlót is, ami a Brit Királyi Légierőben a második világháború alatt szolgáló lengyel pilótákról emlékezett meg.)

Na de térjünk vissza történetünk fősodrához: már az első félidőben látszott, hogy az angolok egyik legveszélyesebb támadója a jobbszélső Andros Townsend, aki hihetetlen sebességével könnyedén verte a lengyel védőket. Roy Hodgson edző ezért félidőben arra bíztatta a Townsend mögött játszó Chris Smallingot, hogy "etesse csak továbbra is a majmot".

És a történetnek itt vége is lett volna, csakhogy Andros Townsend történetesen fekete. Na jó, középbarna. Az is kicsit fura, hogy az egész kiszivárgott valahogy az amúgy rasszista felhangoktól egyáltalán nem mentes (és nem mellesleg, a Hodgson ellen aktívan kampányoló) Sun szennylaphoz. Ők természetesen nem ismerték a viccet – hogy is ismerhették volna, hiszen mindössze kb. negyven-ötven éve foroghat közszájon – és rasszizmussal vádolták Hodgsont.

Hogy a vád mennyire abszurd és mondvacsinált, az még anélkül is belátható, hogy az ember egyáltalán tudná, kicsoda-micsoda Roy Hodgson: egy világlátott, sok nyelvet beszélő vérbeli angol úriember egy letűnt korból, aki szinte kínosan ügyel arra, hogy soha senkit semmivel ne bántson meg. Ennek megfelelően egyből bocsánatot is kért, mind a játékostól, mind bárki mástól, akit esetleg felzaklattak a szavai.

Roy Hodgson: a jóságos bagoly külső jóságos bagoly belsőt takar

Az, hogy Townsend szintén rögtön jelezte nyilvánosan, hogy nem is érti, min kellett volna megsértődnie, nem meglepő, mint ahogy az sem, hogy több csapattársa szintén megdöbbenésének adott hangot, hogy egyáltalán ez ügy lehet. A futballszövetség egyből vizsgálatot indított, majd mivel valójában senki nem emelt panaszt semmi miatt, pár órán belül le is zárta az ügyet, amit a Kick It Out nevű rasszizmus-ellenes szervezet üdvözölt, és megerősítették, hogy ők sem látják értelmét a hacacárénak.

Egyetlen szervezet vélte és véli még mindig úgy, hogy Hodgson hibázott, amikor "olyan szavakat használt, amik nem valók multikulturális munkakörnyezetbe": régi jó barátaink, a FARE, nekik és az eseten csámcsogni mindig kapható bulvármédiának köszönhetően még két nappal a győztes selejtező, az öröm és megkönnyebbülés pillanatai után sem arról folyik a diskurzus, ami a pályán történt.

Félreértések elkerülése végett: a fenti történettel nem azt szeretnénk állítani, hogy a rasszizmus okés dolog lenne. Nem, egyáltalán nem az. És igen, Nyugaton sem oldották meg. Angliában ugyanúgy probléma a rasszizmus, mint ahogy a bevándorlás és a bevándorlók gettósodása, önkéntes vagy kényszerű szegregációja. De amit a FARE csinál, az nem csak értelmetlen és haszontalan, hanem egyenesen káros.

És a legszebb az egészben, hogy ezt végre nem csak mi mondjuk, hanem Stan Collymore, aki egykoron színesbőrű focistaként, manapság meg médiamunkásként számtalan valódi rasszista támadás szenvedő alanya volt, aki rámutat arra, hogy az ilyen kicsinyes kapálózás aláaknázza mindazt a munkát, amit a rasszizmus ellen valóban küzdő aktivisták végeznek, mert mindannyiukat kicsinyes, polkorrekt mániákusnak állítja be.

Pedig a legtöbben nem azok.