Válogatott okosságok

Nincs is szebb dolog annál, mint amikor az eddig közös tálból cseresznyézők a nagy nyilvánosság előtt hirtelen egymás szemébe kezdik köpködni a magokat. Az elmúlt hét napban megmondta már a magáét elnök, politikus, aktív és volt játékos, sportvezető, újságíró és edző is. Örvendetes, hogy a több évtizedes agónia ellenére igazán csak most nyílt ki mindenkinek a szája, és csak most érezte úgy, hogy kevéssé cizellált véleményeket is lehet alkotni a magyar labdarúgásról. Persze az is kiderült: nem lámpások ők, hogy a kivezető utat mutassák, ezért inkább személyeskednek, egymásra mutogatnak és hirtelen nagyon-nagyon bátrak és szókimondóak lesznek. Ezek a Deákné vásznai most úgy gondolják, a vergődő béna rugdosása rendkívül hálás téma jelenleg, az olcsó népszerűség pedig ugye eleve sosem jöhet rosszkor. Pláne akkor, amikor a magyar futball néhány legújabbkori sírásója is aktív szereplője és érdekeltje a már most is gusztustalan módon dübörgő választási kampánynak.

Szalai Ádám ugyan nem politikus, mégis ő kapta az egyes számú rajtszámot a megmondóversenyben. A holland és az andorrai meccs közötti holtidőt többek között arra használta fel, hogy sajtótájékoztatón ütögesse egy kicsit az asztalt, és közben roppant népszerű és kritikus kijelentéseket tegyen a múltbéli hibákról. A kritika az hibátlanul megvolt, az önkritika viszont teljes mértékben hiányzott, de hát azért fel merném tenni a heti kosztpénzt arra, hogy a Schalke légiósát csak egyszerű díszpintyként ültették oda, és megbízták ennek az emlékezetes monológnak az elmondásával. Persze tudjuk (hiszen ezt is mondták nekünk), hogy ezekről a problémákról már korábban is beszélt Lemondott Sándorral, de azért tökéletesen megfigyelhető volt, amint Ádámunk a monológot követő újságírói kérdéseknél bizony már fokozatosan esett ki a szerepéből.

Sanyi bátyánk teljesítményét már az unalomig kielemezte mindenki, így kár is lenne rá további karaktereket pazarolni. A selejtezőben elért harmadik hely tökéletesen megfelel az előzetes (nem elrugaszkodott) várakozásoknak, a kis házi tippversenyünkben például én is 17 pontot jósoltam, igaz, én a románok ellen vártam négy pontot, és nem a gödörben lévő törökökkel szemben. Az előrelépés annyiban kétségtelen, hogy a kötelező győzelmeket az utóbbi években már hiba nélkül begyűjtjük (Izland, Liechtenstein, Lettország és Málta után már ez is valami), és akár néhány előre be nem kalkulált pontocskára is képesek vagyunk. Egervári szerencsehadjárata egészen Hollandiáig kitartott (a bukaresti találkozó még akkor is elment volna, ha az öltözőben Gáspár Laci hallgatása helyett kollektívan malacokat etetnek a srácok), Amszterdamban aztán kilencven perc alatt totálisan és menthetetlenül összeomlott minden.

                                                         Csak ilyen kicsi hiányzott!

Mondom, kár is lenne erről beszélni, ha tegnap a mifocink.com hasábjain nem olvashattunk volna egy roppant kedves és tanulságos történetet. Természetesen semmit sem tudunk bizonyítani, de ha majd esetleg arra kerülne a sor, akkor az érintettek úgyis tele szájjal tagadnának mindent. Persze ebben sincs semmi meglepő, hiszen manapság már kétségtelen tények (videofelvételek, hangfelvételek, dokumentumok) ellenére is az utolsó utáni pillanatig szokás rezzenéstelen arccal és szemérmetlenül tagadni, sőt, a „jó hírnév” és a „becsület” megsértéséért azonnal ügyvédért sikoltani és pereskedéssel fenyegetőzni.

Fenti cikkről nyilván mindenkinek megvan a véleménye. Nem mondhatjuk azt, hogy igaz, mindössze azt mondhatjuk, hogy HA igaz, akkor egyszer és mindenkorra el kell takarodnia a magyar labdarúgásnak még a környékéről is azoknak, akik pénzért, haverságért, pusziért vagy akár egy fél zacskó szotyiért kereskednek egy-egy csapattagságért, úgy, hogy a pecsenyesütögetés közben az már abszolút nem érdekli őket, hogy mindez durván az eredményesség rovására megy, és a szurkolók átveréséhez vezet. Természetesen ez nem csak a válogatottra, hanem az U7-re is igaz. Aki korrupt és mindenen és mindenkin átlépve csak az önös érdekeit nézi, az végérvényesen húzzon el a francba!

Az elmúlt napokban – nagy részben persze ez is a választási kampánynak köszönhető - azok a hangok is felerősödtek (ezek szerint volt még hová erősödniük…), amelyek az állami pénzek labdarúgásba pumpálásával és az akadémiák feleslegesnek tartott támogatásával foglalkoztak. A lélegeztetőgép-szindrómát és az ezzel analóg, rendkívüli módon kidolgozott érvrendszereket most talán mellőzném, nézzük inkább kicsit az akadémiákat.

George F. Hemingway, a Magyar Futball Akadémia tulajdonosa tegnap este Kálmán Olgánál egyenesen beszélve elárulta, hogy néhány napon belül elismert, bizonyított holland szakember veszi át a kispesti utánpótlás irányítását. Ez feltételezhetően nem az én korábbi írásaim nyomására történik, de azt már én is mondogatom egy ideje, hogy az utánpótlásképzés gyökeres megreformálása vezethet csak eredményre. Ehhez az kell, hogy a külföldön már bizonyított szakemberek a portásfülkétől az akadémia konyhájáig, a szertártól az edzői mágnestábláig átnézzenek és átnézhessenek mindent, és azonnal jelezzék, ha valamit másképpen csinálnának. A felkészítésről, az edzések minőségéről, a szabadidő eltöltéséről, a csapatok összeállításáról és a meccsek kielemzéséről már nem is beszélve.

                                                         Csak ilyen kicsi hiányzott!

Hagyjuk már ezt a sértetten kényeskedő fanyalgást, hogy nem kell ide külföldi edző, mert itt vannak a jó magyar szakembereink! Hol vannak, kik azok, és eddig mit bizonyítottak nemzetközi szinten? Nem tűnt fel még senkinek, hogy valamirevaló európai élcsapat kispadján utoljára harminc éve ülhetett magyar edző? Aztán 1982-ben Baróti Lajos is eljött a Benficától, azóta pedig egyre mélyebb a csönd…

Az sem igaz, hogy a magyar fiatalok eleve alkalmatlanok. Hosszú évtizedek óta az egész struktúra hibás, tisztelet a ritka kivételeknek. A rossz és felszínes kiválasztás, az anyagi alapon való megkülönböztetés, az urambátyámozás, a nem megfelelően képzett szakemberek, beszéltünk már ezekről is eleget.

Igenis a magyar fiatal is alkalmas arra, hogy nemzetközi sztárklubnál legyen meghatározó játékos, nem ez a különös Kárpát-medencei levegő zárja ki ennek lehetőségét. Nem is a zselé és nem is az okostelefon, hiszen minden bizonnyal Messi és Ronaldo is ismeri ezeket a dolgokat. Nem is az alázat, nem is a tehetség és nem is a szorgalom, mert bizony akadnak olyanok, akikben mindhárom megtalálható.

Hogy mégis mi a franc hiányzik ahhoz, hogy húsz év múlva ne Döme írjon megint egy könyvet, „Még mindig én voltam az utolsó magyar világsztár" címmel, azt a jelek szerint külföldről kell megállapítani és kijavítani.

Mert nagyon úgy tűnik: itthonról nem megy.

Új seprűk kellenek ide, amik jól sepernek. Kisöprik azt, ami rontja az összképet, ami egészségtelen, ami nem működik. Nem törődnek azzal, hogy "ez még jó lehet valamire", és azzal sem, hogy kinek kicsoda a kicsodája, ki fizet többet, illetve kik azok, akik "olyan rendes emberek", vagy annyira lojálisak, hogy ezt vagy azt igazán megérdemlik.

Új seprűk kellenek ide, minden szintre, minden területre. És akkor esetleg újra lesz miről örömmel beszélnünk.