Válogatott okosságok

Tegnap este érkezett a hír, hogy a Ferencváros vezetősége az utóbbi idők gyenge szereplése miatt szerződést bontott Ricardo Monizzal. Arról, hogy a Ligakupa elhódítása után, július elején aláírt három éves szerződéshosszabbítás ellenére milyen okok vezethettek a mostani szakításhoz, ma reggeli írásunkban már beszámoltunk. Én most kizárólag Bognár György felvetésére szeretnék reagálni, aki a Harmadik Félidő című független és mértékadó gigashowban annak a véleményének adott hangot, hogy a Ferencváros számára jelenleg rendelkezésre álló feltételekkel még maga Détári Lajos is képes lett volna minimálisan ezt az eredményt szállítani. Természetesen kár is lenne azon csodálkoznunk, hogy szűk fél órával a bejelentés után máris összezárt a Szakma, hiszen most aztán igazán van okuk az összepacsizásra: ismét elkullog egy külföldi szakember, aki képtelen volt megváltani a világot! De még az a mi iszonyatos szerencsénk, hogy hosszú és tömött sorokban állnak a hihetetlenül felkészült, elhivatott és a Speciális Körülmények között egytől egyig kiválóbbnál kiválóbb eredményeket felmutató Magyar Szakemberek!

Már az is meglehetősen sajátos valahol, hogy a válogatottakkal kapcsolatban a fent említett Szakma azóta is milyen mélyen kussol a nem annyira régen megesett máltai szégyenről, a többrendbeli holland mészárlásról vagy a bukaresti gyalázatról (na jó, utóbbiról éppen a napokban jelentette ki a másodedző-fejedelem Kenyeres Imre, hogy gyakorlatilag tökéletesen egyenrangú ellenfelei voltunk a románoknak). Síri a csend Róth Antal éppen aktuális csapatainak szokásosan kilátástalan és eredménytelen játékáról, valamint az utánpótlásban zajló egyéb furcsaságokról is. Ehelyett még mindig ott tartanak inkább, hogy Lothar Matthäuson és Erwin Koemanon köszörülik az egymás körbeudvarlása során már egyre inkább elkoptatott nyelvüket. Hát persze, nyilván a két külföldi volt a bűnbak itt is!

Változatlanul azt gondolom, hogy ha teszem azt tíz Mourinho-Guardiola klónpáros üldögélne egymás mellett a válogatott kispadján, még ők sem lennének képesek érvényesülni és eredményt elérni ebben az önös érdekektől teljesen átszőtt belterjes közegben. Emiatt aztán tulajdonképpen teljesen lényegtelen is, hogy papíron ki lesz majd Sanyi bácsi örököse, úgyhogy foglalkozzunk inkább a klubcsapatokkal, hiszen Moniz is innen kénytelen visszamenni a tulipánjai közé.

A Videotont például lehet szeretni vagy nem szeretni. Azzal is lehet foglalkozni, hogy mennyire volt nagyképű és kibírhatatlan ember, hogyan bánt az újságírókkal vagy magával E.S. Mesterrel, milyen stílusban adta elő az éppen aktuális véleményét, de egy dolog biztos: az utóbbi - nem rövid - időben egyedül Paulo Sousa ért el valamirevaló eredményt magyar klubcsapat élén. Eredménynek ugyanis még véletlenül se nevezzük azt, ha valaki ebben a végtelenül gyenge magyar bajnokságban egyszer-egyszer esetleg bajnoki címet is képes volt elérni a soros csapatával. Csak azt tekinthetjük eredménynek, amikor valaki a nemzetközi kupaporondon is képes volt tisztességesnek mondható szereplésre. Persze erre is lehet azt mondani, hogy a bunkerfociban aztán semmi szemet gyönyörködtető nincs, de talán annak idején a görög nép is elnézte a fiainak, amikor tulajdonképpen élvezhetetlen játékkal ültek fel Európa trónjára. Lehet, hogy Puskásék emlékének és a magyarosch virtuschnak jobban megfelel egy 8-1-gyel tönkrevert csapat, mint esetleg egy szervezett játékkal elért jobb eredmény, de ebben azért mégse legyünk teljesen biztosak. Azt pedig láthatjuk, hogy a Magyar Szakemberekkel a nemzetközi színtérre kijutott csapatok az utóbbi években milyen eredményre képesek. (Az idei évről ne beszéljünk, az az edzők állampolgárságától függetlenül egységesen vállalhatatlan volt.)

Paulo Sousának mindig mindenről volt véleménye. A játékvezetőkről, a kollégákról, az újságírókról, az utánpótlásról, a mentalitásról. Igazán jelentős eredményei (még?) neki sincsenek edzőként, de ennek ellenére van egy tagadhatatlan előnye: páratlanul sikeres játékospályafutása során többek között Marcello Lippitől és Ottmar Hitzfeldtől leshette el a szakma (így, kisbetűvel, mivel ezek ugye nevesincs külföldiek, úgyhogy nem érdemlik meg a nagy kezdőbetűt) fortélyait. A játékostársak minőségéről most szintén ne beszéljünk...

A Magyar Szaktekintélyeknek ellenben mi jutott és kik jutottak? És itt most nem azokra a nemrégiben visszavonult játékosokra gondolok, akik csak mostanában kezdték el az edzői pályát, és mindenképpen megvan az a határozott előnyük, hogy a hazai közegből idejében kiszakadva már a határainkon túl sajátíthatták el a megfelelő mentalitást. Kérdés, ők majd mire viszik, és mennyire lesz velük szemben befogadó a Szakma?

Azokra gondolok, akik hosszú-hosszú évek óta itthon rontják a levegőt. Néhány kivételtől eltekintve mégis kik ezek az emberek, mit értek el eddig és egyáltalán: mire verik magukat? Milyen jogon mondanak bárkiről is véleményt, aki kívülről érkezik? Mit tettek le eddig az asztalra, a fogadószelvényen, a kiürült fröccsös (vagy rövides) poháron, esetleg a csúszópénzen kívül?

Egy szóval sem állítom, hogy Ricardo Moniz, Tomiszlav Szivics, Marco Rossi vagy éppen a legújabb versenyző, Nebojsa Vignjevic a világ legjobb edzői lennének. De mindegyiküknek van (volt) olyan tapasztalata, amelyet talán érdemes lenne meghallgatni, megfontolni, esetleg elsajátítani. Érdekes, valahogy egyikük véleményét sem kérdezik meg soha semmiről, arról pedig legkevésbé sem, hogy ahonnan jöttek, ott hogyan zajlanak a különböző folyamatok. Pedig mindannyian nálunk jóval magasabb színvonalú futballkultúrából érkeztek, persze az is kétségtelen, hogy ezzel még önmagában nincs magasan a mérce. De nem kizárt, hogy bőven lenne mit tanulnunk.

Tartanak ezek az emberek itthon előadásokat? Meghívják őket bárhová is, legyen az csak egy közös évadzáró pogácsázás? Hallgatnak rájuk bármiben is, amit egyéb lehetőség híján a tévékamerák előtt, az újságok hasábjain vagy a honlapok felületein nyilatkoznak?

Dehogy hallgatnak. Viszont ha őszinték csúnya kritikusat mondanak, akkor a Hazai Kiválóságok mint a vércse, úgy vetik rájuk magukat. Mert ők nem tudhatnak semmit, hiszen valahonnan kívülről csöppentek ide, és egyébként is, tele vagyunk Kiválóbbnál Kiválóbb Magyar Szakemberekkel! Akik ráadásul valamilyen különös véletlenből kifolyólag az edzőkeringő és a pozícióosztás szüntelen körforgásának állandó résztvevői. Aki dolgozna ugyan, de eltérő véleménye is akad, az meg általában örüljön, ha jut neki egy-egy NB II-es kispad, vagy némi kis szerepecske az utánpótlásban, de ezek is csak addig, amíg nem kezdik el valaki(k)nek látványosan csípni a szemét. Akinek lehetősége van rá, az hosszabb-rövidebb időre elmenekül inkább külföldre, persze az sem véletlen, hogy nem éppen világszerte elismert csapatokhoz. Pedig jól tudjuk, a Mi Szakembereink már ott tartanak, hogy akár a Barcelona számára is kisujjból kiráznának egy edzést. Hiszen nálunk minden rendben van, mindenki érti és teszi a dolgát, az idegenek pedig csak ne pofázzanak itt bele semmibe!

Az meg, hogy semmilyen eredményünk sincs és külföldön évtizedek óta rohadtul nem kellünk nagyjából sehova se?

Ja kérem, a külföld az egy olyan terület, ami a Mi Közegünktől gyökeresen eltérően tele van dilettáns kóklerekkel!

Lám-lám, az onnan érkezett Ricardo Moniz is hogy megbukott!!!

Cikkzárta után olvastuk a sportnapilap internetes kiadásában:

"Tornyi – aki családi okok miatt látogatott haza néhány napra Magyarországra – úgy véli, mindenképpen magyar szövetségi kapitányt kellene választani Egervári Sándor megüresedett helyére, hiszen magyar labdarúgó fejével csak egy olyan edző tud gondolkozni, aki itt nőtt fel, itt él és ismeri a magyarok gondolkodásmódját, a játékosokat.Szerinte csak egy ilyen edző képes megérteni a játékosok minden egyes rezdülését – van is tippje, ki lenne a megfelelő személy..."