Válogatott okosságok

Az Eltitkolt tragédia című korábbi cikkünkből már kitűnt, hogy érdeklődési körünk elég tág a sport területén belül. Páran közülünk hobbi szinten érdeklődnek a történelem iránt is, sőt, érintőlegesen politikáról is szoktunk magunk közt beszélgetni. Jobbára addig a szintig, amíg az át nem csap(na) napi aktuálpolitikába. Személy szerint a történelmi kérdések tekintetében szeretek kutakodni a Szovjetunió egyes korszakaival kapcsolatban és néha igazi gyöngyszemekre lelek, hogy az egykori szuperhatalom hogyan avatkozott bele saját sportközéletébe a politika nevében.

A tamperei Ratina stadion volt a mérkőzés(ek) helyszíne

A Luzsnyiki tragédia után álljon itt egy újabb érdekes történet. Akkor 1982-ig forgattuk vissza a történelem kerekét, most pörgetünk egy sokkal nagyobbat szerkezetünkön, hogy az időgépünk 1952-be repítsen minket. Konkrétabban a helsinki olimpiai játékok focitornájának Jugoszlávia-Szovjetunió mérkőzésére, illetve annak nem túl ismert kihatására és emberi sorsokat átszabó következményeire. Helsinki legfőbb (sport)politikai pikantériájának előzetesen az tűnt, hogy a kommunista nagyhatalom először indult az olimpiai játékokon, nem kevés hidegháborús felhanggal. A népes szovjet olimpiai küldöttség kereken 800 főt számlált. Ebből 423 volt a sportoló, a többi edző, sportvezető és a politikai rendőrség küldöttséget felügyelő tisztjei. Azt senki nem gondolta volna, hogy két, kommunizmust építő szocialista ország egyik csatája fog furcsa görbetükröt tartani a korszak egy bizonyos szegmensének.

De hogy önmagában, vagy inkább önmagán túlmutatóan, mitől volt(ak) érdekes(ek) a cikkünk témájaként felhozott Jugoszlávia-Szovjetunió labdarúgó mérkőzés(ek)? Tekintsük át röviden Joszip Visszarionovics Sztálin és Joszip Broz Tito, illetve az általuk vezetett országok és azok kommunista pártjainak történelmi különpárbaját.

Kettejük torzsalkodásának története az 1940-es évek legelejéig nyúlik vissza, mikor is a náci Németország megszállta Jugoszláviát. Az ellenállás két markáns lábon állt. Az egyik a Mihajlovics vezette csetnik irányvonal, míg a másik Tito partizánmozgalma volt. Az alapvetően szélsőséges nacionalista beállítottságú csetnikek ugyanúgy nem kértek az idegen hatalomból, mint a kommunista identitású partizánok. Adta magát, hogy a két erő szövetséget köt akár az ördöggel is hazájuk felszabadításáért. További közös cél volt, hogy ha lehet, önerőből oldják ezt meg, így a Vörös Hadsereg segítségét (megszállását) egyikük sem találta üdvözítőnek. Aztán, hogy végül is a csetnik-partizán „nagykoalíció” min és hogy vérzett el, nem tartozik szervesen történetünkhöz. A kommunista Tito neve mellé egyből bekerült két feketepont, hogy valaha tárgyalóasztalhoz ült Mihajloviccsal, illetve, hogy köszönte szépen, de nem kért a felszabadító szovjet csapatokból. Az első személyes konfrontáció kettejük között 1944-ben történt, amikor Tito Moszkvába repült pár nappal azelőtt, hogy a Vörös Hadsereg elérte volna a jugoszláv határt. Tito biztosítékot akart, hogy a szovjet csapatok nem maradnak az országban. Biztosította Sztálint, hogy szovjet típusú, szocialista államot képzel el a II. világháború után, de a Szovjetunió totális befolyása nélkül. Nem mellékes szál, hogy Jugoszlávia felszabadítása gyakorlatilag a Vörös Hadsereg segítsége nélkül ment végbe, egyedül az ország északnyugati csücske lett a szovjetek által megtisztítva a német csapatoktól. A háború utáni években tovább növelte a feszültséget a Jugoszláviában tevékenykedő szovjet gazdasági és katonai szakértők fölényes viselkedése, illetve hivatalos úton történt kiutasításuk. Ugyanilyen rossz pontok voltak az ENSZ-ben a jugoszlávok által képviselt különutas, önfejű megnyilvánulások és szavazások, melyek sokszor nyíltan szembementek a Szovjetunióval, illetve a szocialista országok közösségével. A két ország viszonya az eredeti történetünkhöz képest csak egy év múlva (Sztálin halálával) kezdett normalizálódni, de a szakadék örökre megmaradt, mind gazdasági, mind politikai szinteken. Jugoszlávia a KGST-ben végig csak megfigyelői státuszban vett részt, a Varsói Szerződésnek pedig sohasem lett tagja.

A kis történelmi kitekintőnk után térjünk vissza 1952-re, a XV. nyári olimpiai játékokra. Egyedi lebonyolítási rendben kezdődött meg az olimpia labdarúgótornája, beleértendő a selejtezőkkel. Összesen huszonhét ország nevezett be, a selejtezők kisorsolása után Mexikó és a Saar-vidék visszalépett.

Joggal merülhet fel a kérdés Tisztelt Olvasóinkban, mit keres a Saar-vidék az olimpiákon. A második világháború után Franciaország három német régióra támasztott területi igényt. Elzász és Lotaringia 1941 előtt is francia terület volt, ezeket a világháborút lezáró békeszerződésben visszakapták, Saarbrücken (francia nevén Sarrebruck) régiójának, az ún. Saar-vidéknek (németül Saarland, franciául Sarre) kérdését viszont akkor nyitva hagyták. A területen bevezették a francia közigazgatást, a fizetőeszköz is a francia frank lett, de a régiót nem csatolták Franciaországhoz.

A helsinki olimpia idején a Saar-vidék lakosai (kb. 700 ezer ember), köztük a sportolók, francia iratokkal rendelkeztek, de nem voltak francia állampolgárok, így nem versenyezhettek sem nyugatnémet, sem francia színekben. A NOB ezért engedélyezte önálló saar-vidéki csapat indulását az olimpián.

A Saar-vidék a német-francia határ mentén

A franciák végül kénytelenek voltak lemondani a területről, a Saar-vidék 1957. január 1-én az NSZK része lett, a folyamat a német márka átvételével, 1959-ben zárult le.

A szervezők azt az utat választották, hogy ott a helyszínen bonyolítják le a selejtezőket, hogy kialakulhasson a 16-os „főtábla”. Ezt pedig úgy valósították meg, hogy hét nemzet (a finnek, a törökök, a nyugatnémetek, a svédek, a norvégok, az osztrákok és a Holland Antillák képviselői) kiemeltként nem selejtezett, kilenc páros (magyar-román, dán-görög, lengyel-francia, jugoszláv-indiai, olasz-USA, egyiptomi-chilei, luxemburgi-brit, szovjet-bolgár, holland-brazil párharcokat láthattak a nézők) győzteseit pedig az eredeti hét erőnyerőhöz sorsolták hozzá, így alakult ki a legjobb 16 mezőnye, ahonnan kuparendszerben, azaz egyenes kieséssel mentek tovább a győztesek egész a döntőig. Történetünk két főhőse közül Jugoszlávia 1952. július 15-én 10:1-re verte Indiát, többek közt Branko Zebec 4 góljával (később 7 góllal ő lett a torna gólkirálya), míg a Szovjetunió másnap, hosszabbítás után 2:1-gyel ment tovább Bulgária ellenében.

Az olimpiai torna gólkirálya

Braniszlav „Branko” Zebec 1929-ben született Zágrábban, a Jugoszláv Királyság területén. Serdülő-, és utánpótlás-korában megjárta horvát szülővárosának pár kisebb klubját, mire 22 évesen a Partizan Belgrád csapatához került. Olyan lendületes és energikus játékot mutatott be a pálya baloldalán hátvédként és fedezetként, hogy szinte azonnal bekerült a nemzeti válogatottba is. A Partizannal három jugoszláv kupát nyert, a válogatottban tíz év alatt 65 hivatalos mérkőzésen lépett pályára és 17 gólt szerzett. Szerepelt az 1954-es labdarúgó VB-n is, sőt, a brazilok elleni csoportmeccsen gólt is szerzett. Jugoszláviát végül a későbbi világbajnok NSZK ütötte ki a negyeddöntőben. Otthoni utolsó két szezonjában, 1959 és 1961 között a Crvena Zvezda játékosa volt és jugoszláv bajnok lett velük. A piros-fehérek után – köszönhetően a Nyugattal szemben liberális politikának – az NSZK-ba igazolt és az Aachen játékosa volt négy idényen keresztül. Pályafutása befejezésével megkezdte nem kevésbé sikeres edzői pályafutását. Vásárvárosok Kupája (VVK, az UEFA Kupa, illetve az EL elődje) győzelem a Dinamo Zágrábbal, Bundesliga bajnoki cím a Hamburger SV és a Bayern München csapataival (érdekesség, hogy aktuális csapattársát, Csajkovszkit váltotta a kispadon, aki szintén bajnok lett, sőt KEK-et nyert a bajorokkal), jugoszláv kupa a Hajduk Splittel, német kupa a Bayernnel. 1988-ban, ötvenkilenc évesen hunyt el.

Nyilván játéktudásban a derék indiaiakat össze sem lehetett hasonlítani a bolgárokkal. A jugók könnyedén nyertek, nem vett belőlük annyit ki a párharcuk, sőt, önbizalomtól duzzadva várhatták a július 20-án sorra került nyolcaddöntőt. A szovjetek hendikeppel indultak kettejük párharcában. Egyrészt nekik egy jóval erősebb csapat ellen kellett előzetesen kiharcolniuk a továbbjutást, másrészt 0:1-ről fordítva 2:1-gyel csak hosszabbítás után tudtak továbbmenni, harmadrészt pedig eleve egy nappal kevesebbet pihenhettek.

Tamperében került megrendezésre a jugoszláv-szovjet párviadal (első mérkőzése).

Ha az előző körben a jugóknál említést kellett tennünk Zebecről, akkor ennek a párosításnak a főhőséről, Vszevolod Bobrovról is ejtsünk pár szót.

Bobrov, az univerzális sportember, a szovjet sport legendája

 

Bobrovot prózaian csak a szovjet labdarúgás Saljapinja és a szovjet jégkorong Gagarinjaként emlegetik a mai napig is. Eredetileg labdarúgó és bandy (érdekes keveréke a jégkorongnak és a gyeplabdának – jég, ütővel, de gumilabdával…) játékos volt.  Még a huszadik életévét sem töltötte be az 1922-ben született sportoló, amikor már a Dinamo Leningráddal szovjet bajnoknak mondhatta magát a „jéglabdában”, két évvel később pedig ugyanezt elérte az Omszk csapatával is. Bár pályafutását a II. világháború félbeszakította, 1945-ben már a CDKA Moszkva csapatában sportolt – labdarúgóként. 1945 végén a Dinamo Moszkva vendégjátékosaként eljutott Londonba egy túrára. Egyik este csapattársaival sétált a városban, mikor egyszercsak egy hosszú sorba botlottak. Éltek a szovjet reflexek, megkérdezték, mit lehet kapni, ők húsban és gyümölcsben gondolkodtak. Kiderült, egy sporteseményre próbáltak a derék britek bejutni, amit angolul úgy hívtak, hogy ice hockey. Pár szovjet labdarúgó, Bobrovval egyetemben, úgy döntött, megpróbálnak bejutni, és sikerült nekik. Két londoni csapat játszott, soraikban több kanadai játékossal. Bobrov itt lett egy életre szerelmes a jégkorongba. Hazatérte után gyakorlatilag ő lett a szovjet jégkorongsport megalapítója, de ne szaladjunk ennyire előre. A CDKA csapatával bajnoki címeket szerzett, volt olyan, hogy úgy lett gólkirály, hogy 22 meccsen 22 gólt lőtt. Háromszoros szovjet válogatott volt, ezeken 5 gólt szerzett. Mind az 5 gólját a helsinki olimpián szerezte, ezzel Zebec és Kocsis Sándor mögött harmadik lett a torna gólkirályi versenyében.  Bobrov az olimpia idején már elismert és népszerű jégkorong-játékos is volt. Az olimpia után végleg felhagyott a labdarúgással, hogy minden idejét az új és örök szerelmének szentelhesse. A CDKA-val zsinórban nyerte jégkorongban is a bajnoki és gólkirályi címeket. Ez csak akkor szakadt meg ideiglenesen, amikor három évre „átigazolt” játékosedzőnek a VVSZ (Légierő) Moszkva csapatába. Ebben az időszakban velük nyert meg szinte mindent. Bobrov játéktudására és játékerejére mi sem jellemzőbb, hogy a Szovjetunió 1953-ban akart először jégkorong VB-n indulni. Mikor Sztálin megtudta, hogy Bobrov térdsérülése miatt nem tudna játszani, egész egyszerűen letiltotta az indulást. Egy évvel később már simán nyert a VB-n a szovjet csapat, sőt, 1956-ban a téli olimpiát is megnyerték. Bobrov abban is egyedi volt, hogy szövetségi kapitánya mind a szovjet labdarúgó-, mind a jégkorong-válogatottnak. 1979-ben, ötvenhat évesen hunyt el Moszkvában. 1997-ben hazájában – akkor már Oroszországban – az Évszázad Sportolója szavazáson a labdarúgó Jasin és a szabadfogású birkózó Karelin mögött a harmadik helyezést érte el.

Főhőseink részletes bemutatása után ugorjunk vissza az időben 1952. július 20-ra. Természetesen a mérkőzés politikai kérdés volt. Arkagyijev szövetségi kapitány egyenesen Moszkvából kapta a taktikai utasításokat. Sztálin, bár a labdarúgás nem különösebben érdekelte, vigyázó tekintetét rajta tartotta a csapaton. A Komszomol (a párt ifjúsági szövetsége) titkár Szemicsasznijon, és a politikai rendőrség (KGB) vezetőjén, Beriján keresztül üzent a labdarúgó válogatottnak: győzni, bármi áron! Mi sem természetesebb, felmerült az ötlet, küldjenek táviratot Sztálinnak, megígérve, nem csak Jugoszláviát győzik le, hanem mindenkit, aki az útjukba kerül és megnyerik az olimpiát. Váratlan módon ez a terv sosem valósult meg. Borisz Arkagyijev kategorikusan kijelentette, a sport mégiscsak sport, a végeredményt nem lehet előre megjósolni. Alekszander Petrov fedezet, aki az öltözőben mindig is a hangadók közé tartozott, még tovább ment. Az öltözőben azt mondta, minden tőlünk telhetőt megteszünk a pályán, ha kell, otthagyjuk a fogunkat is. De előre semmit nem írunk alá!. Ilyen körülmények között, ami a Szovjetunió akkori politikai körülményei között felért egy zendüléssel, Homuszkov, a labdarúgókért felelős politikai tiszt, felvetette, politikai okokból le se játsszák a mérkőzést. Nem tudni, ebből mekkora botrány lett volna (mind otthon egy esetleges meghátrálás, megadás címen, mind a nemzetközi sportközéletben), de a sportszakmai vezetőség lebeszélte ötlete fölterjesztéséről, mondván, mégiscsak az olimpiai eszme illene, hogy győzzön... Nem szeretném a szovjet játékosok helyébe képzelni magam, mikor az este 7 órakor kezdődő mérkőzésen a világhírű angol Ellis játékvezető 17.000 néző előtt jelt adott a találkozó megkezdésére.

A történelmi hűség kedvéért lássuk a kezdőcsapatokat. A jugók a Beara - Sztankovics, Crnkovics, Csajkovszki - Horvat, Boskov - Ognjanov, Mitics, Vukas, Bobek, Zebec összeállításban kezdtek, míg a szovjetek az Ivanov - Krizsnyevszkij, Basaskin, Nirkov - Netto, Petrov - Trofimov, Nyikolajev, Bobrov, Marjutyin, Beszkov felállásban léptek pályára.

Majdhogynem a gigászok harcáról beszélhetünk, hiszen Bearát a világ legjobb kapusai között tartották számon, de a fentebb már említett Zebecen és Bobrovon kívül az egyik oldalon Bobek és Boskov, míg a másik oldalon Netto, Beszkov, vagy éppen Trofimov képességeiről zengett a világsajtó. Hogy milyen játékerőt képviselt a két csapat, csak egy beszédes példa: a nyolcaddöntők közül a harmadik legtöbb nézőt vonzotta a találkozó. Ennél több néző csak a házigazdák csatáját az osztrákok ellen (szomszédaink 4:3-ra nyertek), és a mieink párharcát az olaszok ellen (3:0 nekünk) tekintette meg. Ezután következett a dán-lengyel páros a maga 8000 nézőjével…

A jugoszlávok nagy fölényét hozta az első félidő. Nem csak a mutatott játékban, hanem a gólok számában is. Az utolsó negyedórában három gólt szereztek a plávik, Mitics, Ognjanov és Zebec révén, így 3:0 állt a félidőben az eredményjelzőn.

Az első gól Ivanov hálójában

És hogy a második félidő emeljen a feszültségen, még egy perc sem telt el, Sztjepan Bobek is feliratkozott a góllövők közé. A következő tizenkét perc alatt Bobrov szépített, majd újra Zebec talált a hálóba, az 58. percben Jugoszlávia-Szovjetunió 5:1! Juguszláviában nem volt ennyire túlpolitizálva a mérkőzés, Zebecék megnyugodhattak. Sőt, túlságosan meg is nyugodtak. Bobrovék lelki szemei előtt viszont sok minden lepereghetett. Egész egyszerűen lépést váltottak és telejesen más sebességi fokozatra kapcsoltak. A Ratina Stadion nézőközönsége pedig egy ritka csodát, egy sírból visszahozott utolsó negyedórát láthatott. A 75. percben Trofimov szépített, majd Bobrov következett. A 77., majd a 87. percben kétszer is betalált, és ezzel még mindig nem volt vége!

Bobrov - 5:4!

A lefújást megelőző pillanatokban jött a „nagypofájú” Petrov és kiegyenlített, jöhetett a hosszabbítás. A 90 perc annyit kivett a játékosokból, hogy a ráadás már nem hozott változást. Az akkori szabályoknak megfelelően nem büntetőpárbaj, hanem megismételt mérkőzés következett. 

Mindössze 24 óra állt a csapatok rendelkezésére, hogy kipihenjék magukat. Másnap, július 21-én, megismételték a mérkőzést. Semmi nem változott: ugyanazok a kezdők, ugyanott és ugyanannyi néző, ugyanúgy az angol Ellis kezdősípszavára indult el a labda. Bobrov már a 6. percben vezetéshez juttatta a szovjet válogatottat egy, a tizenhatosról eleresztett bombával. Előnyük nem tartott azonban sokáig, a 19. percben Mitics kapott egy beadást az ötösnél a leshatáron, majd egy igazítás után a hálóba lőtt. És 10 perc múlva már a jugoszlávoknál volt az előny, Bobek egy jogos büntetőből lőtt Ivanov kapujába, ezzel állítva be a félidei eredményt. A szünet után tovább folytatódott a jugoszláv fölény, Csajkovszki alig 10 perc múlva egy lecsorgó labdát lőtt a kapuba, ezzel alakítva 3:1-re az állást. És úgy maradt ez a végeredmény is, hogy tulajdonképpen egy percig nem forgott veszélyben a jugók előnye.

A megismételt mérkőzés rövid összefoglalója

Arkagyijev szövetségi kapitányt még aznap éjjel különrepülőgépen Moszkvába vitték. Közel 24 órán keresztül tartott a kihallgatása. A Központi Bizottság is soron kívül foglalkozott a provokációjával, magának a KB elnökének, Malenkovnak a vezetésével. A labdarúgók hazaérkezése utáni napon a válogatott teljes politikai és sportszakmai vezetését is a Kremlbe rendelték. A meghallgatásokon a labdarúgást amúgy nem kedvelő Sztálin nem vett részt, de rajta kívül, aki számított, ott volt. A politikai értékeléseken a korábban már említett Berija volt különösen elemében. Berija a politikai értelemben vett kötelező penzum mellett saját politikai malmára is hajtotta a vizet. Neki egyénileg is érdeke volt, hogy a hadsereg csapatán verjék el a port, hiszen így a saját holdudvarába tartozó Dinamót hozhatta kiemeltebb pozícióba. És nincs új a nap alatt, főbűnösként a szövetségi kapitányt nevezte meg.

Arkagyijev, a bűnbak

Beszéde közben megcsörrent a pulpituson lévő telefonkészülék, Malenkov fehérré vált arccal távozott az ülésteremből. Később kiderült, maga a Vezér hívatta, hogy közölje vele, rendelettel azonnali hatállyal fel kell oszlatni a CDKA Moszkva katonai klubot (ez a csapat adta a válogatott gerincét). Közel egy évig tartott a mindenre kiterjedő nyomozás politikai bűncselekmény miatt. Adrianov, a sporttal megbízott Állami Bizottság vezetője kijelentette: "Miután a piszkos titói klikk csapatától vereséget szenvedtünk, a CDKA együttese és játékosai nem csak önmagukat szégyenítették meg, hanem szégyent hoztak a szovjet népre, azokra az emberekre, akik a világbékéért küzdenek."

Csakúgy, mint a jugoszlávok elleni mérkőzés végeredményét, ezt is elhallgatták a Szovjetunióban, nem kapott publicitást a dolog, egy sor sem jelent meg róla. Minden fényképet és filmfelvételt elpusztítottak még idejében. A mérkőzésről készült korabeli felvétel kópiája a kétezres évek elején teljesen véletlen került elő a Szerb Televízió archívumából (a jugoszlávok az évtizedek folyamán simán csak azt hitték, a felvétel elveszett...), ekkor láthatták a mérkőzés képeit először a Szovjetunió jogutódjában.

A 15 csapatos orosz bajnokság mezőnyét 14-re szűkítették. A legnagyobb büntetést a megszüntetett klub politikai és katonai vezetői szenvedték el, de jutott bőven évekig tartó száműzetés az egyesület más sportágat képviselő játékosainak is. A sportolók, vezetők egy részének évekre, másoknak örökre nyomaveszett. Ha összességében vesszük, talán, maguk a főszereplő játékosok úszták meg a legolcsóbban. 

• Borisz Arkagyijev szövetségi kapitányt leváltották, Érdemes Mesteredzői címétől megfosztották, teljes rehabilitációjára csak 1955-ben került sor.
• Leonyid Ivanov kapus, a leningrádi Zenit játékosa volt, örökre eltiltották a válogatottól.
• Konsztantyin Krizsnyevszkij a VVSZ Moszkva játékosaként büntetlenül megúszta, még az 1958-as labdarúgó VB-n is pályára léphetett.
• Anatolij Basaskint rövid időre eltiltották a válogatottól, klub híján a Szpartak Moszkvába került. A Sztálin halála után újjáalakult CDSZA-ba visszaigazolhatott, sőt, 1956-ban már tagja volt a Melbourne-ben olimpiai bajnokságot nyert szovjet válogatottnak.
  -Jurij Nyirkovot köztes megoldásként egy távoli kiscsapathoz száműzték, Kalinyingrádba. Szintén Sztálin halála után térhetett csak vissza Moszkvába, soha többet nem lehetett válogatott.
• Igor Netto büntetlenül megúszta a Szpartak Moszkva játékosaként. Később ő is olimpiai bajnok lett, szerepelt az 1958-as, sőt, az 1962-es labdarúgó VB-n is. Később még Ciprusra és Görögországba is kiengedték edzőnek, volt Irán szövetségi kapitánya is.
• Alekszander Petrov sem lehetett többet válogatott. A Dinamó Moszkvához küldték, de nem engedték pályára lépni. Ő is Sztálin halála után került vissza az új CDSZA Moszkvához.
• Vaszilij Trofimov a Dinamó Moszkva játékosaként csak annyiban lett érintett, hogy többet nem léphetett pályára a válogatottban, de a hatvanas években évekig volt a szovjet csapat másodedzője.
• Valentyin Nyikolajev Nyirkovval együtt végezte Kalinyingrádban, de őneki ez jelentette pályafutásának végét. Később edzőként tűnt fel, több  szovjet klub mellett, rövid ideig volt a válogatott szövetségi kapitánya, majd 1974-től több mint 11 évig volt a szovjet utánpótlás (U21) válogatott teljhatalmú ura.
• Vszevolod Bobrovról már megemlékeztünk részletesebben. Nem volt a CDKA játékosa, az olimpia után rövid időre a Szpartakba igazolt, de egy éven belül abbahagyta a labdarúgást, hogy teljes erejével a jégkorongra koncentrálhasson.
• Fridrih Marjutyin a Zenit labdarúgójaként büntetlen maradt, de a válogatottban soha többet nem számítottak rá.
• Konsztantyin Beszkovnak, annak ellenére, hogy a Dinamó Moszkva játékosa volt, örökös eltiltás lett a jutalma, Sztálin halála után rehabilitálták, még rövid időre visszatért a Dinamóba, de a válogatottban többet nem lépett pályára. Később a leghíresebb szovjet edzők és szövetségi kapitányok egyike lett, többek között ő vezette ki a válogatottat az 1982-es spanyolországi labdarúgó VB-re, ahol csak gólkülönbséggel nem jutottak tovább a második csoportkörből a legjobb 4 közé.

Elképzelhetetlen, mi történt volna, ha végül Jugoszlávia nyeri az olimpiát. Magyarország végül megmentette a becsületet, hogy a döntőben 2:0-ra győzött déli szomszédaink ellen. A kor sajátos politikai viszonyai között Rákosi Mátyás, aki amúgyis élharcosa volt a "Titó láncos kutyái" elleni esztelen propaganda-hadjáratnak, szerzett pár jó pontot Sztálinnál. Annál a Sztálinnál, akit a labdarúgás soha nem érdekelt, csak a politika...

 Ajánljuk szíves figyelmükbe blogunk két állandó szerzőjének regényét. Lepje meg szórakoztató magyar könyvekkel szeretteit, barátait Újévre, születésnapra, vagy névnapra! Városok,stadionok kocsmák. Igazi magyar futballregény, a magyar labdarúgás egy igen sötét évtizedéről - számtalan olyan örömről, bánatról, amit csak egy magyar szurkoló ismerhet és élhet át. Facebookon is. A linkre kattintva minden további információ megtalálható a könyvről (ajánló, részlet, hol kapható? - pl a Honvéd Ajándékboltban). Ezen felül ajánljuk blogunk másik állandó szerzőjének e-könyvét is, melynek címe, a Nagy titok.