Válogatott okosságok

Nem hoztak meglepetéseket a labdarúgó-világbajnokság nyolcaddöntői, mégis egy komoly tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Láthattuk egy pár kiscsapat olyan próbálkozását, amit nem is nagyon értünk.

Hollandia - Mexikó (Fotó: AP)

Több mérkőzésen is azt láttuk, sőt, már-már tipikusnak nevezhetjük, hogy a gyengébbnek tartott csapat jól kezdett, de gólt nem tudott szerezni, és a végére kifulladtak, kiestek.

Vajon ez törvényszerű? Ez valami olyasmi, amire büszkének lehet lenni, hogy "amíg bírtuk, jók voltunk"? Én inkább másfelől nézném ugyanezt a kérdést.

Vegyük például a Németország - Algéria meccset! Szakértők komoly elemzéseken mutatták be, Algéria milyen jól szervezte meg a védelmét. És valóban, Németország részben ennek (részben pedig Joachim Löw érthetetlen taktikai és személyi döntéseinek) köszönhetően a második félidő közepéig szinte egyáltalán nem jelentett veszélyt az algériai kapura. Aztán úgy a 75. perc környékén a lelkes algériaiak elfáradtak, és tulajdonképpen csak a szerencsén múlott, hogy a németek nem a rendes játékidő végén, hanem csak a hosszabbítás második percében kaparták be az első gólt.

De vajon bele van-e kódolva az arab genetikába, hogy ők csak 75 percig bírják? Aligha. Ennyivel gyengébb az erőnlétük, mint a németeké? Lehet, nem tisztem eldönteni, és nem is volnék képes rá. Arról viszont egészen határozott véleményem van, hogy, ha a zöldmezesek kapitánya, a bosnyák Vahid Halilhodžić nem tudta, hogy ezt az iramot a játékosai nem bírják 90 percig, akkor nem alkalmas arra, hogy ilyen posztot töltsön be.

Pedig még az időjárás is kedvező volt, nem volt olyan párás, meleg idő, mint a Hollandia - Mexikó mérkőzésen. Azt a meccset is nagyon erősen kezdte Mexikó, a nyolcaddöntők sablonjától eltérően még gólt is szereztek, de már a második félidő közepén komoly gondjaik voltak, és nem is bírták ki a végéig. Az utolsó utáni percben Arjen Robben javára megítélt büntető jogosságát többen vitatják. Én azonban egyrészt azt gondolom, jó ítélet volt. Másrészt azt, hogy, ha ekkor nem is kap büntetőt Hollandia, a hosszabbításban akkor is behúzták volna a továbbjutást a játékot inkább már csak imitáló mexikóiak ellen.

Akkor most az állva meghaló Mexikó a hős, vagy az Oranje válaszott jobb taktikát, és Miguel Herrera olyan játékot tervezett be, amibe bele volt kódolva, hogy képtelenség kilencven percig bírni?

Külön kiemelném, hogy a naracsmezesek mestere, Louis van Gaal, nem egyszerűen visszafogottabb játékot kért a csapatától az első játékrészben, de a felállást is ehhez igazította, öt védővel játszottak, ami pihentetőbb jellegű felállás volt, mint a csapatot a második félidőben győzelemre segítő 4-3-3. Többekkel ellentétben én nem gondolom, hogy van Gaal hibázott volna az első félidei hadrend felállításakor, hanem ő eleve azzal számolt, hogy az első félidőt lazábbra veszik, kis szerencsével és a védekező jellegű felállással nem kapnak gólt (ez tulajdonképpen sikerült, Giovani dos Santos a szünet után pár perccel szerzett előnyt Mexikónak), aztán a második félidőben rákapcsolnak, és bedarálják az ellenfelet. Ez sikerült is, bár abban, hogy a továbbjutáshoz nem kellett még harminc percig futkorászniuk a hőségben, a szerencse is közrejátszott, de, ahogy mondani szokták, jó csapatnak van szerencséje.

Nagyjából ugyanígy intéze el a továbbjutást Franciaország is Nigéria ellen.

Véleményem szerint ezeknek a meccseknek az első félideje (vagy akár 70 perce) valójában csalóka képet nyújt: a későbbi vesztes csapatok a valós játékerejüknél erősebbnek tűntek, egyszerűen azért, mert annyi mozgást vállaltak fel, amennyit egy teljes mérkőzésen át képtelenség bírni - de legalábbis ők erre nem képesek, mint az utóbb bizonyítást is nyert. Márpedig erről a játékról pontosan lehet tudni, hogy 90 percnél előbb csak egészen extrém esetben lehet vége a mérkőzésnek.

Abban pedig aligha reménykedhettek, hogy már az első félidőben olyan előnyre tesznek szert, amit aztán már görcsök és fuldoklások közepette, sétálva is meg tudnak tartani. Bár eredetileg valószínűleg jobbat vártak, mint amire végül ténylegesen képesek voltak, de nem csak az tény, hogy minden underdog csapat kiesett, de az is, hogy a nyolc kiesőből egyedül Chile volt képes az első félidőben gólt lőni, és Mexikó volt az egyetlen, aki képes volt megszerezni a vezetést (Chile Alexis Sanchez góljával egyenlített, ott a brazilok lőtték az első gólt). Sőt, öten (Uruguay, Nigéria, Algéria, Svájc, USA) egyáltalán nem voltak képesek a rendes játékidőben a hálóba találni. Pedig Algéria aztán a német védősortól (leszámítva a söprögető szerepében feltűnő Manuel Neuert) ehhez minden segítséget megkapott.

A céljaikat tehát annak ellenére sem tudták elérni, hogy olyasmit vállaltak, amiről az edzőknek már a meccs előtt tudniuk kellett volna, hogy nem képesek megcsinálni (legalábbis feltéve, hogy nem az volt a céljuk, hogy az európai nézőket a naponta egymást követő éjféli hosszabbításokkal az őrületbe kergessék). Így a maximum, ami el tudtak érni, annyi volt, hogy egy időre úgy tűnhetett, mintha nem is volnának annyira gyengék, mint amennyire valójában azok.

Viszont érdekes tapasztalatként szolgálhatnak a nyolcaddöntők mindazon edzők részére, akik a későbbiekben hasonló taktikával terveznének lejátszani egy-egy mérkőzést: ez alapvetően nem működik.