Dárdai Pál valóra váltotta ígéretét, ezzel pedig visszakaptuk a reményt, hogy a magyar labdarúgó-válogatott éppen 30 évnyi szünet után esetleg majd újra részt vehessen egy felnőtt világversenyen. A reménykedés persze egyáltalán nem szokatlan a számunkra, hiszen az elmúlt három évtizedet kénytelenek voltunk kizárólag ezzel eltölteni. Mi reménykedtünk, ők ígérgettek, ezen kívül viszont gyakorlatilag semmi sem történt. Erre most tessék, idejött egy ember, aki teljesítette, amit vállalt. Hát mi történik itt, kérem!? Nem térünk magunkhoz, mi nem ehhez vagyunk hozzászokva!

                                                                   Íme, az ember!

Na persze a magyar labdarúgás állapota az elmúlt másfél hónapban semmit sem javult. Megyünk tovább a jól kitaposott ösvényen, azaz járjuk tovább az edzőkeringőt, közben egyre drasztikusabban csökken a nézőszám, az éppen aktuális korosztályos válogatottjaink közül pedig az egyik elkeserítő teljesítménnyel továbbjut, a másik pedig elkeserítő teljesítménnyel kiesik. A szakvezetés persze tökéletesen elégedett (leginkább önmagával), és emelt főről, nehéz körülményekről, sérüléshullámról, balszerencséről beszél.

Közben pedig idejön egy ember a kirakatba, aki nem beszél mellé, nem keres már előre kifogásokat, és még az összetett mondatok sem jelentenek számára akadályt. Ő a Szalai László-i értelemben vett Edző: nem suksüköl, intelligens, öltönyt visel (bár ugye korábban már láttuk, hogy nem ez teszi az edzőt...), nyelveket beszél, és nem mellesleg bő másfél évtizede kívülről-belülről ismeri annak az országnak a futballkultúráját, amelyik egyébként az éppen aktuális világbajnokot adja.

És akkor most két dologról ne beszéljünk.
Először is ne beszéljünk arról, hogy bizony mindhárom EB-selejtezőnk nagyon szoros és kiélezett meccs volt, ahol tulajdonképpen apróságokon múlt az, hogy végül sikeresen hagyhattuk el a pályát.
Másodszor pedig arról se beszéljünk, hogy milyen érvek szólnak Dárdai maradása mellett, és milyen indokok sorakoztathatóak fel ellene. A fiatalember ezeket sokkal jobban tudja és ismeri nálunk, és biztosak lehetünk benne, hogy minden tényezőt alaposan mérlegelni fog, mielőtt meghozza a döntést.

                                                  Kicsit feljebb köpött az MLSZ, kérem!

Beszéljünk inkább arról, hogy vajon minek köszönhető Dárdai Pál hirtelen jött hatalmas népszerűsége? (Azon kívül, hogy Bognár György szerint a kinevezése a Szakma szemenköpése, és az ilyesmit mi már eleve csak támogatni tudjuk.)
Természetesen elsősorban annak, hogy három mérkőzésen hét pontot szereztünk, na és ugye az sem közömbös, hogy mindeközben nem kaptunk ki Bukarestben.
De én mégis azt hiszem, hogy a népszerűségnek nem egyedüli fokmérője az eredményesség. Na persze ha vereséget szenvedünk Bukarestben, ha nem nyerünk Feröeren és nem győzzük le a finneket sem, akkor valószínűleg egészen más lenne a leányzó fekvése.
És ha már a leányzónál tartunk: tulajdonképpen úgy érezzük most magunkat, mint az a nő, aki már annak is tud örülni, ha egy olyan párt talál maga mellé, aki nem csalja meg, nem veri, nem agresszív, nem alkoholista és nem egy utolsó sudribunkó. Azaz egy olyannak örül, amilyennek amúgy alapból kellene lennie valakinek.

Dárdai Pál nem volt ugyan klasszis labdarúgó, viszont szorgalommal, alázattal és becsülettel tette a dolgát. Ezek miatt aztán végül mindig visszakapta az őt megillető helyet: egy Bundesliga-csapat alapembere volt több mint egy évtizeden keresztül. Ha mással nem, akkor már ezzel is kiemelkedik a többiek közül. Azok közül, akik sem játékosként, sem a későbbiek során edzőként sem értek el még semmilyen említésre méltót. Azok közül, akik a sikertelenséget és a dilettantizmust többnyire nagyképűséggel próbálják kompenzálni.

Dárdai Pál egy hiteles ember, sajnos szinte az egyetlen ilyen a magyar labdarúgás szereplői között. Hiába fiatal és rutintalan még, ha ő tartana valahol egy előadást, akkor arra szívesen elmenne az ember. Mert ő még nem égette meg magát, ő még nem vált hiteltelenné, szánalmassá és nevetségessé. Bízunk benne, hogy ez az állapot majd a későbbiek során sem változik meg.

                                                            Ööööö....ööööö....TOLÓDÁS!

Az MLSZ egyik kedvenc fegyvere a felelősségnek a jövőre hárítása. Mindig megpróbálnak valami újat és hangzatosat kitalálni (Várhidi azonnali fiatalítása, Egerváriék szerethetősége, Pintérék tolódása) ami aztán rövidesen látványosan megbukik. Most azonban kissé gondban lehetnek, ugyanis a Németországból érkező ifiedző nem bukott akkorát, mint elődei. Sőt, egyáltalán nem bukott. Lehet, hogy mégsem olyasmi kell, amit a magyar edzők - legalábbis ők így gondolják - már tudnak, hanem többek között valami fiatalos, nyugati lelkesedés?

Dárdai Pál idejött, és szokatlan módon emberi hangon kezdett el kommunikálni. Azonnal megtalálta a közös hangot és nevezőt a játékosokkal, a szurkolókkal, a médiával. Ezek mellett még az is feltűnő volt, hogy szemmel láthatóan képes volt felkészülni az éppen aktuális ellenfél játékából is.

Ha kicsit belegondolunk, akkor ezek a tulajdonságok alapvetőek kellenének, hogy legyenek. És mi most mégis Palit dicsérjük, amiért valami új színt, valami új hangot, valami új hangulatot hozott be a Közegbe...

Úristen, hát miféle dilettáns kóklerek etetnek már bennünket évtizedek óta, ha már egy kis emberi hangnak és hozzáértésnek is ennyire tudunk örülni?