Hosszabb szünet után folytatódik sorozatunk. Ezúttal egy olyan családot mutatunk be, amely a világ labdarúgásának egyik legjelentősebb alakját adta, de egy másik sportágban az olimpiai bajnok unokaöcs is a legnagyobbak közé emelkedett.

Sárosi (Stefancsics) György (Budapest, 1912. szeptember 16. - Genova, 1993. június 20.) a magyar és a nemzetközi labdarúgás egyik legnagyobb alakja. A Ferencváros saját nevelésű játékosaként 1927 és 1948 között szolgálta a klubot, bár jogi tanulmányai alatt (a népszerű "Gyurka" ezen végzettsége miatt Sárosi doktor néven is szerepelt a köztudatban) a BEAC csapatában játszott. Abban a korban szokatlan módon védekezésben és támadásban is klasszis megoldásokra volt képes. Még 19 éves sem volt, amikor már a magyar válogatottban is bemutatkozhatott, aztán 1943-ig további 61 mérkőzésen szerepelt a nemzeti tizenegyben. Ezeken a találkozókon 42-szer volt eredményes. Talán a legemlékezetesebb mérkőzését 1937. szeptember 19-én játszotta, amikor a 34. és a 85. perc között hétszer is betalált a csehszlovákok világklasszis kapusának, Planickának hálójába. 1934-ben és 1938-ban is részt vett a világbajnokságon. Franciaországban tagja volt az ezüstérmet szerzett magyar válogatottnak. Valamennyi mérkőzésen, így az olaszok elleni fináléban (2:4) is gólt szerzett, 1:3-nál rövid időre az ő találata hozta vissza a reményt.

                                                  Két zseni a döntő előtt: Meazza és Sárosi

A Ferencvárossal ötször nyert magyar bajnokságot, és ugyanennyi alkalommal kupagyőzelmet is ünnepelhetett. A bajnoki dobogó második és harmadik fokára ugyancsak öt-öt alkalommal állhatott fel. A gólkirályi címet három alkalommal is elhódította. 1937-ben tagja volt a Ferencváros Közép-európai Kupát nyert csapatának (a döntő mindkét mérkőzésén három-három góllal sokkolta a Laziot), négyszer pedig az ezüstérmet nyert csapat erőssége volt. A kupasorozatban két alkalommal is elhódította a gólkirályi címet. 34 évesen megkapta az FTC örökös bajnoka címet.

1948-ban Olaszországba szerződött, ahol többek között az AS Bari, a Juventus, a Genoa, az AS Roma, az FC Bologna és a Brescia edzője is volt. 1952-ben a Juventussal olasz bajnokságot nyert. Később hosszú időn keresztül a Sampdoria utánpótlását irányította.

Öccse, Sárosi (Stefancsics) Béla 1919. augusztus 15-én született Budapesten. A sportsajtóban Sárosi III néven szereplő játékos - aki elsősorban hátvédként és fedezetként lépett pályára - 1933-től a MAFC, majd 1937 és 1946 között a Ferencváros labdarúgója volt. Három bajnoki címét, három kupagyőzelmét, két bajnoki ezüstjét és egy bronzérmét közösen ünnepelhette bátyjával. 1936-ban és 1939-ben ugyancsak együtt voltak tagjai a KK-döntős csapatnak. A magyar válogatottban 1939 és 1945 között huszonötször szerepelt. Egy gólt szerzett, 1940. április 7-én a 2:2-re végződött németek elleni barátságos meccsen Berlinben. 1946-tól külföldön élt, előbb a Bologna, majd a Bari, a Porto és a Zaragoza játékosa is volt. Luganoban 1953 és 1956 között játékos-edzőként tevékenykedett, majd az FC Basel és az Alemannia Aachen csapatait is irányította, de Belgiumban is dolgozott. 1962 és 1964 között az FC Barcelona utánpótlásával foglalkozott. Öt nappal bátyja halála előtt, 1993. június 15-én hunyt el Zaragozában.

                                          Béla és György egy kolumbiai túrán, esős idő lehetett...

A harmadik testvér, Sárosi (Stefancsics) László testvéreitől eltérően úszásban és vízilabdázásban ért el kitűnő eredményeket. Az MTK és a Ferencváros kapusaként egészen a válogatottságig vitte, később Németországban és Görögországban is edzősködött. Néhány hónappal testvérei előtt, 1992-ben hunyt el, 79 éves korában. Felesége Murányi Mária, a Ferencváros úszója volt.

                                              Emléktábla a Budafoki út 10/b alatt található ház falán

Fiuk, ifj. Sárosi László (Budapest, 1946. október 12. - ) 1966 és 1978 között 181 alkalommal szerepelt a magyar vízilabda-válogatottban. Három olimpián vett részt, amelyekről mindig egyre fényesebb éremmel térhetett haza. 1968-ban Mexikóvárosban bronzérmet, négy évvel később Münchenben ezüstérmet szerzett, 1976-ban Montrealban pedig olimpiai bajnok lett. 1973-ban Belgrádban tagja volt a sportág első világbajnokságán aranyérmet szerzett magyar válogatottnak, két évvel később Caliban ezüstérmet szerzett. 1970-ben a barcelonai Európa-bajnokságon is második helyezést ért el, de négy évvel később Bécsben már a kontinensviadalon is a dobogó legmagasabb fokára állhatott. Pályafutása során kizárólag az Újpesti Dózsa csapatában szerepelt, az 1967-es bajnoki cím mellett hat bajnoki ezüstérmet, valamint két bronzérmet is magáénak mondhat, két alkalommal pedig kupagyőzelmet is ünnepelhetett. Úszásban is versenyzett. 1975-ben Budapesten állatorvosi oklevelet szerzett. 1980-ban fejezte be az aktív sportolást, ettől az évtől kezdve az Állatorvostudományi Egyetem adjunktusaként dolgozott.

A sportágtól azonban nem szakadt el teljesen, 1998-ban Casablancában a 45, 2000-ben Münchenben pedig az 50 év felettiek kategóriájában nyert masters világbajnoki címet. A kilencvenes évek közepén Óbudán állatorvosi magánrendelőt nyitott. 1989-től 1991-ig a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségének tagja volt. 2000-ben beválasztották az évszázad magyar vízilabda csapatába.