Igazából ezt a cikket akár egy évvel ezelőtt is megírhattam volna. Hogy miért vártam vele mostanáig, azt tán magam sem tudom. Mindegy is. Most is megáll (sajnos, mondhatnám, de igazából az elmúlt egy évben elméletileg sem fordulhatott volna elő, hogy megdőljön a mondanivaló).

Amikor Németország válogatottja megnyerte a 2014-es labdarúgó-világbajnokságot Brazíliában, a német sajtóban több helyütt is megjelentek "na, végre", "mennyit vártunk már erre", és hasonló címek. Egy olyan országból érkezve, amelyik a legutóbbi, és az azt megelőző német világbajnoki cím között még csak ki sem jutott soha, kétségkívül fellengzősen hangzanak ezek a felkiáltások, pusztán matematikailag azonban nem alaptalanok.

A világbajnokságok történetét 1930 óta írják, ekkor, hazai pályán, Uruguayé lett a trófea. Bár erre a VB-re alig tizenhárom ország nevezett be, sokak mellett Németország és Magyarország is távol maradt, mégis ezt az évet használjuk kiindulási alapnak. (Nyugat-)Németország először 1954-ben lett világbajnok: ki ne tudná, pont a magyar válogatottat verték meg a berni döntőben. Ez 24 év.

Ezt követően hazai pályán, 1974-ben nyertek újra, ez pont húsz év.

Bár hiteles összehasonlítási alapunk nincs (egyikünk se látta például a '30-as döntőt), de valószínűleg az 1990-es, olaszországi világbajnokságon játszották minden idők legunalmasabb döntőjét. Meghatározta a meccset, hogy az argentínok legjobbja, Claudio Caniggia az elődöntőn kapott sárga lapja miatt nem léphetett pályára a döntőben - ezt a szabályt ezután eltörölték, a sportszerűség helyett a döntők érdekesebbé tétele került a középpontba. Mindenesetre Andy Brehme a 85. percben tizenegyesből szerezte a döntő egyetlen gólját, amivel a nyugatnémet csapat (három hónappal később egyesült a két Németország) 16 év szünet után lett ismét világbajnok.

Négy korszak, négy VB-cím (Montázs: Bild)

És ezután jött 2014. 24 év. Azaz, ha most sem sikerült volna, ha mondjuk Argentína megnyeri a döntőt, akkor ez a (legalább) 28 év lett volna a világbajnokságok történetének leghosszabb, német győzelem nélküli időszaka.

És hogy néz ki az időskála magyar szempontból? A magyar csapat, mint az közismert, sosem nyert világbajnokságot, ezért más töréspontokat kell kijelölnünk.

Giuseppe Meazza és Sárosi György az 1938-as döntő előtt

A kezdeti évtizedekben a magyar válogatott mindig kijutott az aktuális világbajnokságra. Ha selejtezőt kellett játszani, az úgy szerepelt mindenki gondolataiban, hogy, persze, le kell játszani, de az fel sem merülhetett, hogy ott elbukjunk, hogy ne jussunk ki a VB-re. Az 1966-os angliai VB-ig bezárólag a magyarok (mint az Magyarok a labdarúgó világbajnokságokon című tavalyi sorozatunkból is kiderül) csak két esetben hiányoztak a résztvevők közül, mindkétszer (1930 és 1950) azért, mert be sem neveztünk. Ez az időszak (1930-1966) 36 év.

Majd jött Marseille, ami akkoriban a magyar futball mélypontjának tűnhetett, és azóta is mérföldkőként szokás emlegeti az 1969-ben rendezett pótselejtezőt. Az is tudja, hogy "jöttek a csehszlovákok", aki, életkoránál fogva, nem is láthatta élőben a mérkőzést. Kikaptunk, és nem jutottunk ki a '70-es VB-re. A következő húsz évben a selejtezők mindig izgalmat hoztak, vagy kijutunk, vagy nem. Egészen a mindmáig utolsó magyar részvételig, 1986-ig bezárólag. Ez 20 év.

Pótselejtező. Akkor kijutottunk (1977, ténylegesen 6-0 lett a végeredmény)

Azóta pedig a selejtezők egyre kevesebb izgalmat hoznak. Eleinte még reménykedtünk, hogy kijutunk, de az 1997-ben Jugoszlávia ellen a pótselejtezőn összehozott 1-12, majd az, hogy 2006-ban még Máltán is kikaptunk, szinte már a reményt is kiölte mindenkiből.

Mindenesetre a 2014-es VB-re nem jutottunk ki, ez már tény. 1986 óta ez már 28 év. A három részre osztott magyar VB-történetelemnek egyelőre a második leghosszabb időszaka. Ha Oroszországba és Katarba (vagy rendezzék bárhol a soron következő két világbajnokságot) sem jutnánk ki, akkor már, holtversenyben, ez, a legsikertelenebb időszak volna egyben a leghosszabb is.