Válogatott okosságok

A labdarúgás és a Szovjetunió legújabbkori történelmének összekapcsolódása ismét felkeltette érdeklődésünket. Történelmi sorozatunk első részében az 1982-es, a moszkvai Luzsnyiki stadionban történt katasztrófát mutattuk be. A következő részben az 1952-es helsinki olimpiai játékokon lejátszott Jugoszlávia-Szovjetunió mérkőzést elevenítettük föl, mind a pályán történtek, mind annak politikai következményei tükrében. Ezúttal Eduárd Sztrelcov, szovjet válogatott labdarúgó történetét szeretnénk bemutatni Tisztelt Olvasóinknak.

Amikor még ő is hitte, világsztár lesz

Bár Sztrelcov neve ismerősen csengett, tudtam róla, hogy volt valaha egy ilyen nevű labdarúgó, akit a világ egykoron csak a "szovjet Pelé"-ként aposztrofált. A Tisztelt Olvasóknak, főleg, ha nyomon követik az orosz labdarúgó-bajnokságot, a Torpedó Moszkva stadionjának névadójaként csenghet ismerősen manapság. Pár éve érdeklődve vetettem bele magamat az 1956-os melbourne-i nyári olimpiai játékok történetébe, azon belül is a labdarúgó tornáéba. Az olimpiai bajnok szovjet csapat játékosainak életútjára fókuszáltam, mikor valami nagyon szemet szúrt. Főhősünk pályafutásában, mind a klubszínekben, mind a válogatottban játszott mérkőzései tekintetében tátong egy lyuk 1958 és 1965 között....

Eduárd Anatoljevics Sztrelcov 1937-ben született a Moszkva körzeti Perovóban. Édesapja hírszerző tisztként szolgált a II. Világháború idején a Vörös Hadseregben. Anatolij Sztrelcov a háború után úgy döntött, nem tér haza a családjához, Kijevben telepedett le. Eduárd ipari tanulóként a Frezier kohóipari gépgyárba került. Szabadidejében, munka és a tanulás után a grundon rúgta a rongylabdát, és mivel igen tehetségesnek bizonyult, hamar a gyár korosztályos focicsapatában találta magát. Három évvel később a Torpedó Moszkva ifjúsági csapatával játszottak barátságos mérkőzést, és a moszkvaiak edzőjét, Vaszilij Provornovot úgy levette a lábáról, hogy a következő héten már a Torpedóban találta magát az amúgy Szpartak drukker tini. Nem is akárhol, hanem a felnőttek között, az első osztályban! Az első gólja sem váratott magára sokáig, rögtön az első meccsén, a Dinamo Tbiliszi ellen betalált, így ő lett minden idők legfiatalabb gólszerzője. 16 évesen, nyolc hónaposan és 24 naposan talált a hálóba a szovjet első ligában. A következő évben, 1955-ben, már a gólkirályi címet is megszerezte, a szezon közben a labdarúgó-válogatottban is bemutatkozott. 1955. június 26-án, Stockholmban, a Råsunda stadionban a szovjet válogatott 6:0-ra nyert, az újonc Sztrelcov egy mesterhármassal debütált.

Parádé a svédek ellen

Sztrelcov pályája nyílegyenesen ívelt felfelé. Az 1956-os melbourne-i olimpiára készült, miközben az addig jobbára a futottak még kategóriába tartozó Torpedó a bajnoki címért küzdött, főhősünk pedig újra a gólkirályi cím legfőbb várományosa volt.

A tini csel-, és gólkirály

"Nyilas" - becenevét családnevének szótöve, a lövészt, céllövőt is jelentő sztrelec után kapta - az olimpián lett világhírű labdarúgó. A döntőbe jutásért Bulgáriával került össze a szovjet válogatott. A rendes játékidőben 0:0 volt, a hosszabbítás elején Kolev révén a bolgárok a vezetést is megszerezték.

Válogatott pályafutásának hajnalán

Minden veszve látszott, hiszen a Szbornaja addigra sérülések miatt már csak 9 játékossal rendelkezett, s mi tagadás, Sztrelcov is pokoli fájdalmakkal küzdött. Ennek ellenére a 112. percben kiegyenlített, majd a vége előtt nem sokkal egy parádés mozdulattal Borisz Tatusin elé sarkalt, aki már nem hibázott. A döntőben a Sztrelcov nélkül felálló Szovjetunió visszavágott a négy évvel korábbi megpróbáltatások miatt Jugoszláviának, 1:0-ra nyertek. Sztrelcov moszkvai csapat-, és csatártársa, Valentyin Ivanov volt az egyik olyan játékos, akinek idő előtt el kellett hagyni a pályát sérülése miatt az elődöntőben. Lába a döntőre sem jött helyre, ezért Gavril Kacsalin szövetségi kapitány Anatolij Iljint kényszerült kezdőbe jelölni (más kérdés, jó húzásnak bizonyult, hiszen ő szerezte a győztes találatot). Kacsalin az összeszokott párosokban hitt, ezért mellette a másik szpartakos csatárnak, Nyikita Szimonyannak adott lehetőséget. A döntő után Szimonyan felajánlotta aranyérmét Sztrelcovnak, mondván, egyikük sem tehetett arról, hogy a döntőben főhősünk nem szerepelhetett. A több mint tíz évvel idősebb játékos gesztusát Sztrelcov így utasította vissza: "tartsd csak meg, Nyikita, és majd úgyis nyerek még helyette rengeteg mást!"

Egy rövid összeállítás Sztrelcovról, 0:48-nál a rá jellemző legendás sarkazás, amire a mai napig használják a Sztrelcov-passz kifejezést Oroszországban

Az olimpia után az egész csapat megkapta a Szovjetunió Érdemes Sportolója kitüntetést, ami a legmagasabb érdemrend volt, amit sportoló kaphatott. Siker, pénz, csillogás, ismertség, népszerűség.

Figyelemreméltó, hogy húsz évesen, 1957 végén, az Aranylabda-szavazáson kizárólag Di Stéfano, Billy Wright, Duncan Edwards, Kopa, Kubala és John Charles előzte meg. Talán akkor, 1957 decemberében, sokan gondolták, hogy a két „kölyök”, a húsz éves Sztrelcov és a huszonegy éves Edwards a svédországi VB nagy felfedezettje lesz. (Ha még fel kellett őket fedezni…). Ám jó fél évvel később, a világbajnokság idején, Sztrelcov már „úton volt” a Gulágra, Edwards február 21-én elhunyt, miután a Manchester United repülőgépe lezuhant München mellett. Ő járt rosszabbul: a szerencsétlenség után még két hétig agonizált...

A világ pedig epekedve várta az 1958-as labdarúgó VB-t, mert két fiatalemberről ódákat zengtek. Egyiküket Pelének, másikukat Sztrelcovnak hívták... Sztrelcov 1958 tavaszáig 21 válogatott meccsen 18 gólt szerzett. A világ azonban soha sem tudhatta meg, melyikük a jobb labdarúgó.

1958. május 25-t mutatott a naptár, a Szbornaja az Ukrán SZSZK területén lévő Taraszkovában készül a közelgő júniusi svédországi labdarúgó-világbajnokságra. A spártai fegyelem és drákói szigor közepette dolgozó szovjet válogatottnak Kacsalin (aki a melborune-i olimpia előtt épp a Torpedó edzője volt) csapatépítő jelleggel, egy lazítós estét rendel el. Három játékos, Eduárd Sztrelcov, Mihail Ogonykov és Borisz Tatusin (utóbbiak a Szpartak Moszkva játékosai) kapva kaptak az alkalmon és engedély nélkül leléptek az edzőtáborból. Eduárd Karaganov, a Vörös Hadsereg tisztje nemrégiben tért haza a Szovjetunióba, a közeli dácsáján bulit tartott megünnepelni az eseményt. A szinte folyamatosan vodkamámorban lévő Sztrelcov összejött a csodaszép, alig húszéves Marina Lebegyovával. Az együtt töltött éjszaka után másnap reggel a lány első dolga, hogy a rendőrségre megy és feljelenti Sztrelcovot és a két másik futballistát, nemi erőszak miatt. Másnap mindhármukat az edzőtáborból viszik el a rendőrök. A sértett tanúvallomása, illetve közvetett bizonyítékok alapján nagyon rövid időn belül elítélik a játékosokat. Sztrelcov 12 év munkatábort kap, Ogonykov és Tatusin "megússza" 3-3 év szabadságvesztéssel. Utóbbiaknak végül nem kellett börtönbe vonulnia, megúszták annyival, hogy a letöltendőt felcserélik a játékjoguk felfüggesztésével.

Ogonykov ekkor huszonhatodik évét éppen hogy betöltötte. Nyikita Szimonyan később azt mondta róla, ő minden idők legjobb szovjet balhátvédje. 1955-től megszakítás nélkül 23 alkalommal szerepelt a szovjet válogatottban, a Szpartakkal bajnokságokat és kupát is nyert. Eltiltása után visszatérhetett csapatába. Nem sok jutott neki ezután, pár meccs után Alma Atában, a Kajrat elleni meccsen olyan súlyosan megsérült egy ütközést követően, hogy el kellett távolítani a veséjét. Ez pályafutása végét is jelentette. Ezután a Szpartak utánpótlás edzője lett. 1979-ben, negyvenhét évesen, napokkal a halála után találták meg holttestét a lakásában. A rendőrség kivizsgálta az esetet, de nem találtak magyarázatot a halálára. Egyes pletykák szerint meggyilkolták.

Ogonykov (balra) és Tatusin (jobbra) elválaszthatatlan jóbarátok voltak

Tatusin egy évvel volt fiatalabb Ogonykovnál. Egyszerre lettek válogatottak, ő 25 meccsig jutott, jobbszélsőként 7 gólt szerzett. Ogonykovval egyszerre ünnepeltek bajnoki címet (háromszor is) és kupagyőzelmet. Egyszerre tiltották el őket és egyszerre is térhettek vissza. 1958-ban mindkettejüket megfosztották a Szovjetunió Érdemes Sportolója címtől, 1961-ben rehabilitálták őket. Tatusin még két évet játszott a Szpartakban, majd Kisinyovba igazolt, ott is fejezte be pályafutását. Közben edzői diplomát szerzett, kisebb csapatoknál dolgozott. 1998-ban, hatvannégy évesen hunyt el.

Bűnösök voltak? Biztosan nem, hiszen nem vettek részt semmilyen erőszakoskodásban. Soha, semmilyen bíróság nem mondta ki ártatlanságukat. Áldozatok voltak? Mindenképp. Nagyon rossz helyen voltak és nagyon rosszkor.

Sztrelcov Moszkvától 1200 kilométerre töltötte a következő öt évet, egy gránitbányában követ fejtett. 1963. februárjában soron kívül szabadon bocsájtották. Játszani még nem engedték, a ZIL gyárban technikusként dolgozott. A teljes rehabilitációra még két évet kellett várnia. Ekkor kapta vissza magas állami kitüntetését, s mehetett újra focipálya környékére. Visszatért játszani, a Torpedóval újabb bajnoki címet és szovjet kupát nyert.

Sztrelcov kupagyőztesként

A fekete-fehér moszkvai csapatnak történelme során csak háromszor sikerült bajnoki címet nyernie, ebből az első kettőt Sztrelcovval érte el. 1967-ben Jasin mögött második lett az év játékosa választáson, de a következő évben már ő nyert. Az 1968-as évét még megfejelte egy újabb gólkirályi címmel. A munkatábor nem múlt el nyomtalanul, a sikerei ellenére régi fényét már sosem nyerte vissza.

A válogatottba is visszakerült, második korszakában 17 mérkőzésen 7 gólt lőtt. Arra természetesen gondosan ügyelt a hatalom, hogy Sztrelcov soha ne utazhasson nyugatra. Utolsó meccsét a Szbornajában 1968-ban egy EB-selejtezőn játszotta a Népstadionban.

Budapest, illetve a Felvidék üdvözli Sztrelcovékat (forrás: magyarfutball.hu a Fortepánon keresztül)

Aktív pályafutását 1970-ben fejezte be. Utolsó éveiben edzői képesítést szerzett, betegségéig  a Torpedó ifjúsági csapatait vezette.

Bár többször is felkínáltak neki magasabb posztot, ő csak gyerekekkel akart foglalkozni

1990-ben, ötvenhárom évesen tüdőrák győzte le a szervezetét. Megállapították, hogy a kőfejtőben belélegzett kőpor nagyban hozzájárult későbbi betegségéhez. Halála után nevezték el róla az addig csak nemes egyszerűséggel Torpedónak hívott stadiont. Az akkor már Orosz Labdarúgó Szövetség 1997-ben megalapította a Sztrelec-díjat, mely lényegében az év játékosa címmel azonos.

Szobra a stadion bejáratánál

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy valójában mi történt vele 1958-ban. A részletek sosem derültek ki, Sztrelcov hallgatott, állítólag még családja előtt is. A halálos ágyán édesanyjának és fiának a Gulágra utalva csak annyit mondott: "nekem nem kellett volna ott lennem..."

A vele történtekkel kapcsolatban a mai napig négy tézis kering.

Nézd meg az anyját, (ne) vedd el a lányát