Senki sem lehet próféta saját hazájában - tartja a mondás, és ez érvényes a második világháború előtti futballista- és edzőgenerációkra is, akik szó szerint megtanították (többek között) az olaszokat világszínvonalon futballozni. Nem viseli stadion, akadémia, de még szektor sem a nevüket, nem neveztek el róluk köztereket, utcákat Magyarországon. Szerencsére Nyugat Európában egyre-másra jelennek meg híres magyar edzőkről szóló könyvek, Erbstein Ernő és Guttmann Béla után a hősi halált halt Tóth Potya Istvánnak és Kertész Gézának állított emléket egy cataniai újságíró.

Roberto Quartarone: Due eroi in panchina (Két hős a kispadon) Venezia, Edizione Incontropiede, 2016. 13,50 euro

Kinn megállás nélkül dörögtek a fegyverek, Budapest körül egyre szorosabbra fonódott az ostromgyűrű. A város egy részén még a német csapatok és a nyilasok, a másik felén már a szovjetek voltak élet és halál urai. A Gestapo majd a nyilasok fogságában lévő Tóth Potya és Kertész a Belügyminisztérium várbeli pincéjében, testileg és lelkileg meggyötörve várta sorsa beteljesedését. Quartarone egyéni megközelítésben a két egykori ferencvárosi csapattárs cellabeli párbeszédei közé illesztve mutatja be gazdag életútjukat. 

Tóth és Kertész pályafutása sokszor keresztezte egymást. Mindketten a magyar futball alapítójának számító BTC-ben ismerkedtek meg a labdarúgás alapjaival. 1906-ban néhány társával Tóth kilépett a BTC-ből és megalakította a saját pálya nélküli, jellegzetes pesti kiscsapatok egyikét, a Nemzetit. A csatársor bármely posztján bevethető fiatal játékos kitűnő kondícióban zakatolta végig a meccseket és gólérzékenysége mellett bámulatos szögletrúgásaival hívta fel magára a figyelmet. 1909-ben vezető szerepet játszott a Nemzeti feljutásában, nem csoda, hogy két év múlva az első aranykorát élő FTC lecsapott rá. Micsoda fogás volt! Csatártársával, a legendás Pataky Mihállyal a 10-es és 20-as évek legjobb zöld-fehér játékosává nőtte ki magát, 389 mérkőzésen összesen 145 alkalommal talált az ellenfelek hálójába.

Tóth Potya István (Forrás: tempofradi.hu)

Tóth Potya ferencvárosi pályafutása keretbe foglalta a nagy rivális MTK legsikeresebb korszakát. Első zöld-fehér idényében már bajnok lett, de aztán 1926-ig kellett várnia az ismétlésre. Igaz, játékos-edzőként pont neki sikerült megállítania az egy évtizede megállíthatatlan kék-fehéreket.

Kertész Géza, vagy közkeletű nevén Kertész IV, (megkülönböztetésül az MTK-s testvér hármastól) egy átlagos futballista karriert futott be. Az alacsony Tóth Potyával szemben kimagaslott társai közül, ám “lajhár” becenevét egészen biztosan nem gyors megmozdulásairól kapta.  A fedezetsorban és a csatárok között egyaránt bevethető volt, egy alkalommal a válogatottban is szerepelt, a tízes éveket pedig a BTC első csapatában játszotta végig. 1920-ban szerződött a Ferencvárosba, ahol néha befért az első csapatba.  

Tóth Potya István a Nemzeti Sport címlapján (Forrás: saját archívum)

Bár az MTK-ban egyikük sem játszott, a kék-fehérek évtizedes sikersorozata alapvetően befolyásolta a riválisok játékstílusát is. Tóth és Kertész ahhoz a generációhoz tartozott, amely elleste az MTK-tól a skót Robertson és az angol Hogan által megtanított rövidpasszos “skót” játékot, az úgynevezett dunai futball iskola alapját. Az egyéni képességeket előtérbe helyező, magas technikai tudást követelő stílus annyira sikeres volt, hogy a húszas-harmincas években a magyar játékosok és edzők a kívánságlisták élén szerepeltek a kontinens számos országában.

A világháború és a Tanácsköztársaság utáni időkben Olaszország sokkal nyugalmasabb helynek számított és a labdarúgásból is jobban is meg lehetett élni. A húszas évek elején a kőbányai vasutascsapat, a Törekvés fedezete, Ging József és a fradista védő, Payer Imre nyitotta meg a focisták és edzők Olaszországba áramlását.  Magyar játékost illetve edzőt szerződtetni garancia volt a minőségre, a húszas évek nehéz gazdasági viszonyai között pedig számos kiváló labdarúgó választotta Itáliát. A magyarok valósággal elárasztották az olasz ligákat, ha valahová magyar edző került, rövid idő után hozott néhány játékost is Pestről, ha tanácsot kértek tőle a szomszéd városban, azonnal tudott ajánlani egy egykori csapattársat.

1926-ra olyan méreteket öltött a közép-európai – elsősorban magyar – játékos invázió, hogy felsőbb sugallatra, az olimpiai bizottság elnöke egy "kormányközeli" bízottságot hivott össze. 1926. augusztus 2-án, négy befolyásos ember (Lando Ferretti, Italo Foschi, Paolo Graziani és Giovanni Mauro) találkozott a festői olasz tengerparti üdülő, Viareggio egyik diszes palotájában. Alig kilenc óra alatt alapjaiban változtatták meg az olasz futball és egyben sok magyar futballista sorsát is. A Viareggioi Charta néven elhíresült dokumentumban definiálták a profizmust és engedélyezték az olasz játékosok szabad mozgását a különböző régiók között. A következő két átmeneti szezonra azonban a pályára küldhető külföldi játékosok számát kettőben maximálták, ezt követően pedig megtiltották alkalmazásukat. A pályán nem volt szükség a magyarokra többé, de a kispadon továbbra is szívesen látták a magyar “mistereket”.

Az olasz bajnokság edzőinek megoszlása származási ország szerint. Veszélyes mutatvány volt az ellenfél edzőjét magyarul elküldeni melegebb éghajlatra...

1925-ben Kertész játékos-edzőként Payer Imre ajánlására került a ligúriai Speziához és sétagaloppban nyerte meg a kerületi bajnokságot. A következő szezonban - ismét Payer segítségével - a márványbányáiról híres Carrara kispadjára ült le és itt sem adta alább a bajnoki címnél. A feljutás-specialista Kertész sikerei felkeltették más csapatok érdeklődését is, az 1929-30-as szezonban a Salernitana vezetését vállalta el. Hírnevéhez méltón, ezzel a csapatával is bejutott a playoff döntőbe, ám itt meg kellett hajolnia egy korábbi ellenfél, a BAK egykori kellemetlen centerhalfja, Erbstein Ernő Cagliarija elött. A következő állomás a 80-as évek totómeccseiből ismert Catanzaro volt. Kertész tanár úr a “dunai iskolába” íratta be fiait, először a futball alapjait tanította meg szerényebb képességű csapatának, kemény edzéseken addig gyakoroltatta a labdakezelést, amíg a kezdő tizenegy el nem érte az általa elvárt nívót. Kertész technikailag jól képzett focistákat akart látni a pályán, nagy hangsúlyt helyezett rá, hogy játékosai labda nélkül is könnyen megjátszható pozícióba kerüljenek, harmónia alakuljon ki a fedezetek és a csatárok között. A befektetett munka meghozta gyümölcsét, a játékosok megtanultak rövid passzokkal operálni, remekül kezelték a labdát és mintaszerűen futottak a támadások a szélsők bevonásával, akik remek beadásokkal hozták gólhelyzetbe a középcsatárt. Ahogy egy helyi újság írta: “Kertész volt az első edző aki rendszert hozott a játékba”. 

Kertész az alsóbb osztályokból, kemény munkával verekedte fel magát olaszországi álmai csúcsára, egy Serie A kispadra. 1933-ban Catanzaroból a szicíliai Cataniába tette át székhelyét és a következő szezont már a Serie B-ben kezdték meg az “elefántok”, sőt egy évvel később a piros-kékek minden várakozást felülmúlva bronzérmet szereztek a második vonalban. Catania után Taranto és Bergamo következett, mígnem 1939-ben végre teljesült a nagy álom, a két évvel korábban KK döntős Lazio szerződtette. Kertész itt sem vallott szégyent, a világbajnok Silvio Piola fémjelezte égszínkékeket a negyedik helyre vezette. 1942-ben a távozó Schaffertől átvette a városi rivális Roma irányítását, majd a háború közepén két évtized itáliai kalandozás után hazatért és az Újpest edzője lett.

Kertész Géza a Lazio élén (Forrás:Ilmuseodellalazio.it)

Tóth Potya, a Ferencvárossal aratott zajos sikerek (bajnokságok, kupák illetve KK győzelem) után 1930 nyarán érkezett Triesztbe, hogy átvegye az osztrák Rudolf Soutschektől a kieséstől éppen megmenekült Triestina vezetését. Jellemzően a magyar futball korabeli vezető szerepére, az alig két éve létező egységes olasz nemzeti bajnokságban, a Serie A-ban, a 18 csapatból 7-nek volt magyar edzője, míg 4 osztrák tréner ugyancsak a dunai iskolát képviselte. A bajnokságot az azóta stadionnévadó Giuseppe Meazza góljai segítségével az Ambrosiana-Inter nyerte, „természetesen” egy magyar edző, Weisz Árpád irányítása alatt.

Potya nem vallott szégyent első olasz szezonjában, főleg a csapat remek otthoni teljesítménye eredményeként (pl. 5:0 az Inter ellen) már korán bebiztosította a bennmaradást. A magyar mester keze alatt egy ígéretes főleg környékbeli fiatalokból álló gárda pallérozódott, a jobb half Piero Pasinati világbajnok és a Triestina legnagyobb legendája lett, Nereo Rocco pedig a Milan kispadján hasznosította, amit a magyar mestertől ellesett. A dunai iskola további sikerét jelzi, hogy ebben az évben összesen 10 magyar és 2 osztrák ült az elsőligás csapatok kispadján.

Tóth Potya István középen, egy osztrákok elleni válogatott csapatban (Forrás: nemzetisport.hu)

A kiesőjelölt piros-fehérekkel elért siker felkeltette a nagy csapatok érdeklődését, és ahogy az akkoriban szokás volt, egy magyar edző helyére másik magyar edzőt igazoltak a milánói kék-feketék. Minden mágiája ellenére Potya sem volt képes felrázni az Ambrosianát és a szezon végén elért hatodik hely után nem marasztalták. A profi futballban már a harmincas években sem létezett klubhűség, az itáliai kaland után az egykori zöld fehér ikon az Újpest edzője lett és rögtön egy bajnoki címmel tette le a névjegyét. Triesztben közben nem felejtették el a magyar mestert és 1933 nyarán visszautasíthatatlan ajánlattal csábították vissza az Adria partjára, hogy a kispadon felváltsa egykori ellenfelét - a MÁVAG és Törekvés korábbi csatárát - Csapkay Károlyt.

A Tóth keze alatt három évvel korábban szárnyaikat bontogató ifjú titánok (Loschi, Umer, Pasinati, Colaussi és Rocco) immár a csapat gerincét alkották és néhány további jó igazolással a következő szezonra már a biztos bennmaradásnál magasabb célokat is kitűzhettek maguk elé. Potya mérnöki pontossággal megtervezett edzéseinek Triesztben is meglett az eredménye, a Littorio stadion bevehetetlen erőddé vált, az egész szezonban senki nem tudta elvinni a két bajnoki pontot. Míg az Internél a hatodik helyet kudarcnak élték meg, az Adria parti városban kitűnő eredménynek számított. A kimagasló siker ellenére a következő szezonban Potyát már két vesztes meccs után az egykori MTK-bekk Kovács Lajos váltotta a kispadon, hogy aztán tőle meg Konrád Jenő vegye át a stafétabotot a téli szünetben. A hirtelen váltás oka Tóth szókimondása lehetett, Mussolini Olaszországában, ahol minden futballklub vezetésében a fasiszta párt hívei ültek, még egy sikeres edzőnek sem nézték el, hogy az olaszok etiópiai kalandját kritizálja.

Hazatérése után Potya az amatőr bajnokságból az élvonalba feljutott Elektromos irányítását vette át és a sztárok nélküli gárdából megbízható középcsapatot faragott. Klubmenedzseri feladatai mellett az MLSZ edzőképzésében is vezető szerepet vállalt. A háború alatt még egyszer leült az Üllői úti kispadra és egy Magyar Kupa sikerrel zárta le edzői pályafutását.

Mi volt a két edző sikerének titka? Szigetországi kollégáikkal ellentétben a kontinensen - Magyarországon és Ausztriában különösen - az edzők nem csak az erőnlét fokozására törekedtek, hanem a technikai, taktikai elemek gyakorlására is hangsúlyt fektettek. Tóth és Kertész futballiskolájában nem voltak kötött szerepek, a játékosoktól elvárták, hogy több poszton is megállják a helyüket. Köszönhetően a remek taktikai, technikai és atlétikai felkészítésnek, a csapatok egy jól működő óraműre hasonlítottak és a folyamatos mozgás ellenére végig bírták szusszal a mérkőzéseket. Mind Tóth, mind Kertész amellett, hogy kiválóan értettek a focihoz, remek pedagógiai érzékkel is rendelkeztek. A Hogan-féle iskolából megtanulták a legkorszerűbb futballelméleteket, amelyeket saját tapasztalatuk szerint fejlesztettek tovább és adoptáltak a helyi viszonyokhoz. Míg Angliában nem volt ritka, hogy egy-egy idősebb játékos vezesse a tréningeket, mind Tóth mind Kertész személyesen irányították nem csak az első csapat edzéseit, de hangsúlyt fektettek az ifjúsági csapatok képzésére is. A mérkőzések után kielemezték a hibákat és egyénre szabott tanácsokkal igyekeztek kiküszöbölni őket.

Kertész Géza portréja (Forrás: tempofradi.hu)

Tóth Potya korábban mérnöknek készült, ám tanulmányait félbe kellett szakítania. Bár diplomát nem szerzett, a futballpályán mérnöki pontossággal tervezte meg csapatai játékát.  Olyan innovációk fűződnek a nevéhez, mint a szezon előtti alapozás, de emellett olyan korántsem magától értetődő elemeket is beemelt eszköztárába, mint az edzőnapló, a mérkőzés előtti bemelegítés vagy a pszichikai felkészítés.

A magas szintű futballtudás és a kiváló oktatási készség jó kommunikációval is párosult. A korabeli magyar edzőknél nem volt ritka, hogy két-három vagy adott esetben még több nyelvet ismerjenek. Tóth Potya és Kertész is több nyelven beszélt és nem csak be tudtak mutatni egy-egy játékelemet, de könnyen el is tudták magyarázni az olasz játékosoknak.

Tóth 1943-ban visszavonult a futballéletből, az edzőképzésből és az MLSZ-ből is. Soha nem rejtette véka alá a fasisztákkal szembeni ellenszenvét, ami Triesztben az állásába került. 1944 márciusában a német megszállás után Tóth Potya és Kertész, Dallam néven ellenálló csoportot szervezett amiben részt vett többek között a háború előtti edzőkar egy másik hírneves tagja, Jánosi Béla is . A csoport az üldözötteknek segített hamis papírokat szerezni, élelmet, ruhát juttatott a gettóba. Kertész remek német tudását felhasználva német egyenruhában hozott ki a gettóból majd bújtatott embereket. Az angolokkal kapcsolatban lévő ellenálló csoport folyamatosan figyelte a Dunán átívelő hidakat, hogy megakadályozzák a felrobbantásukat.

A Dallam tevékenysége azonban nem maradt ismeretlen a Gestapo és a nyilasok előtt és 1944 december elején letartoztatták Tóth Potyát, Kertészt illetve húsz további társukat. Az egyre szűkülő ostromgyűrűben a nácik az egyik helyről a másikra cipelték a foglyokat, míg végül a Vár pincéibe zárták őket. Alig egy héttel az ostrom vége előtt egy SS kivégzőosztag végzett a két legendás edzővel. A háború után, mint mártírokat a Kerepesi úton temették el és tulajdonképpen mindenki elfeledkezett róluk.

A két tragikus sorsú edzőt jellemzően nem Magyarországon, hanem külföldön fedezték fel újra. Néhány éve négy cataniai fiatal belekezdett a helyi futball klub történetének megírásába, így irányult figyelmük a helyi foci felemelkedésében kulcsszerepet játszó Kertészre. A városban mozgalom indult a “cataniai Schindler”-ként aposztrofált edző emlékének megőrzésére, a városi tanács az egykori stadion közelében egy utcát is elnevezett Kertész Gézáról. Szülőhelyükön, Budapesten még nem viseli nevüket utca vagy köztér, talán Roberto Quartarone új könyve elősegíti hogy az utókor valamit törlesszen két tényleg nem mindennapi emberrel szembeni adósságán.