Két vereség után három olyan mérkőzés következik a világbajnokságon, amelyeket kötelező megnyerni. Ezek közül időrendben a Chile elleni találkozóval kezdtünk.

Nem mintha Chile válogatottja ügyetlen lenne. Megállapíthattuk, hogy taktikailag felkészültek, technikailag képzettek. Viszont átlagban egy fél fejjel alacsonyabbak, és ránézésre úgy tizenöt kilóval könnyebbek a mieinknél, ami az egyetlen olyan küzdősportban, ahol nincsenek súlycsoportok, önmagában el kell, hogy döntse a mérkőzést. 

Fotó: IHF

Egy nappal előttünk a német válogatott ki is használta a hasonló fizikai fölényét, és igen rendesen elpáholta Chilét (35-14-re nyertek). Ez is segített nagyjából behatárolni az erőviszonyokat. No, ebből védekezésben nem láttunk semmit. Chile kis túlzással akkor lőtt kapura, amikor akart. Míg a németek ellen 40 alkalommal tudtak kapura lőni, ellenünk 52-szer, és ebből 42-szer el is találták a kaput. 

Nagy baj így sem volt. Talán azt gondolhatták a játékosaink, mindegy is, hány gólt kapunk, úgyis képesek leszünk annál többet lőni. Ez ugyan így is volt (amint az már a cikk címében közölt végeredményből is kiderülhetett), de ez aligha magyarázza meg, hogy miért játszottunk rossz védekezési taktikával az egész mérkőzésen. Mert a legtöbbször nem is feltétlenül arról volt szó, hogy enerváltan, lassan, lustán védekeztünk volna (bár ebben is van valami), hanem, hogy teljesen értelmetlen megoldásokat választottunk. Ráadásul Ligetvári Patrik ezt olyan szinten művelte, hogy háromszor ki is állították - Chile ellen. Három meccsen a második piros lapja, kicsit sok. 

De összességében ez is belefért, mert tényleg akkor lőttünk gólt, amikor akartunk. Igazából mi is meglőttük azt Chile ellen, amit a német válogatott, ha nem tévesztjük el háromszor is az üres kaput, ill. nem játszik Bánhidi Bence az egész mérkőzésen feltűnően dekoncentráltan, még több is lehetett volna. A 29 kapott gól pedig ugyan borzasztó sok, de a gólkülönbség nem fog számítani sehová, a két pont meg így is megvan, szóval mindegy. 

Chile meg még talán rosszabbul is járt, mint vasárnap. Németország ellen nagyjából a negyedik percben eldőlt a mérkőzés, onnét kezdve csak meg kellett várniuk, hogy vége legyen. Ellenünk a második félidő közepéig reális esélyük volt a pontszerzésre, és csak olyan három-négy perccel a vége előtt dőlt el végleg, hogy ezt a meccset mi fogjuk megnyerni. Ők küzdöttek végig becsülettel, láthatóan hittek benne, hogy ez meglehet, így a végén csalódottak lehettek. De persze ez legyen az ő bajuk. 

Nekünk ma egy feladatunk volt: nyerjük meg a meccset. Ez meg is van. A többi meg nem számít. Nem is szaporítom róla tovább a szót. 

Még két ilyen feladat vár a mieinkre: szerdán délután Szaúd-Arábia, pénteken 20:45-től pedig Fehéroroszország legjobbjait kell megverni. Nem biztos, hogy szerencsés a sorsdöntő (és a csoport harmadik helyéről indulva elég nehéznek ígérkező) nyolcaddöntő előtt egy hét ilyen tempóval, de ezt hozta a sorsolás, ebből kell kihozni, amit lehet. Ma meg a két ponton kívül felejtsük el az egészet.