Megmondom őszintén, azért volt némi félsz bennem, amikor nekifogtam ennek a bejegyzésnek. Szerkesztőtársaim szerint ennél jobb trollmágnes manapság nem kell. Mi ugyebár egy sportblog vagyunk, és ahol csak lehet, kerüljük az aktuálpolitikát. Márpedig ennek akkor is lesz politikai vetülete, ha én semmiféle költség-haszon elemzéssel nem készültem – szerintem ember nincs, aki bármelyikre akár csak közelítőleg meg tudná mondani az összegeket. De jelen esetben ez nem is annyira fontos – illetve nyilván az, de nekem más okok miatt vannak ellenérzéseim.

Az ellenzők ismert és népszerű jelszavaival ellentétben kifejezetten sport vonatkozásban vannak gyakorlati és elvi fenntartásaim a játékokkal kapcsolatban.

Még sportbarátként sem érdekel az olimpiai versenyszámok nagy része. Ami mégis, annak a többségét sikerült megutáltatni velem, amennyiben a küzdelem alatt a háttérben az ötkarikás lobogó leng, annyi botrány és kétség tapad már hozzá.

Az új versenyszámok sem csináltak túl sok kedvet a rendezéshez és ezen a  fronton 2024-ig még rosszabbodhat a helyzet.

Igazság szerint szerkesztőségünknek is meglehetősen árnyalt a véleménye ebben a kérdésben, úgyhogy most kifejezetten magánvéleményt vetek képernyőre.

Először is szögezzük le: nem ismerjük még a versenyszámok végleges listáját. Még a 2020-as, Tokióban  rendezendő játékok versenyszámainak listája sem teljesen végleges.

Megközelíthetjük többféle nézőpontból. Nekem legalábbis az az elsődleges szempont, hogy engem, mint magyar sportbarátot alapvetően mennyire hoz lázba az adott verseny. Jobb híján a riói és a tokiói listából mazsolázok.

Hol vannak a magyarok?

Az éremtáblázaton általában elől, de egyre kevesebb oszlopon áll büszke várunk. 

Rióban 31 fő versenyszám volt – ábécé sorrendben az asztalitenisz volt az első és a vízilabda az utolsó a sorban. Mi, magyarok ennek a harmadát alapból ignoráltuk. Lovasíjász-nemzetként nem volt egyetlen indulónk sem lovaglásban, sem íjászatban – ahogy a golf, gyeplabda, rögbi, röplabda, kézilabda, labdarúgás, kosárlabda, szinkronúszás, taekwondo versenyeit is magyarok nélkül rendezték.

Sebaj! Ezeknek jelentős része csapatsport, tehát egy hazai rendezésű olimpia esetén ezt azonnal orvosolni tudnánk. A labdarúgást nem is bánnám, és valószínűleg kézilabdában sem égnénk akkorát, mint szegény Nagy-Britannia 2012-ben. A kosár- és röplabda már határeset, de a „még elmegy” kategória – azért jegyezzük meg, hogy kosárlabdában arra vagyunk kalibrálva, hogy pótselejtezőn kijussunk a 24 csapatos kontinensviadalra, szóval vérmes reményeink ne legyenek.

De a gyeplabda – hetes rögbi duó már a britek kézilabda-szereplését idézi így látatlanban is. Rögbi-szakértőnk szerint a lányoknál talán még nem is akkora a különbség európai szinten, de a fiúkat sajnos nagyon-nagyon elpáholnák.

Kevéssé ismert tény, de a két világháború között nem is voltunk rosszak gyeplabdában - a kontinens-szövetség hat alapítója között ott volt Magyarország is. A hivatalos világranglistán azonban nem is találjuk hazánkat, pedig szerepel ott Ghána, Trinindad és Tobago is.

Aki szeretne otthonosabb mozogni a rögbiben, az olvassa el szerkesztőtársunk korábbi írását a 2015-ös VB-ről  és egy másikat a 2014-es Négy Nemzet Tornája felvezetéséről. Az olimpián ellenben a rögbi egy másik formája, az ún. hetes rögbi szerepel. 

Képen: Magyar Hetes Bajnokság - forrás: cegledirugby.com

És ha minden jól megy, japán, karibi és amerikai nyomásra megkapjuk még a baseballt/softballt is, ami ugye megintcsak nem annyira hungarikum. Köszönöm, saját részről megvagyok nélküle.

Ahogy a 2020-as műsorra felvett gördeszka, hullámlovaglás, falmászás nélkül is – a karatét ellenben üdvözlöm. 

Akkor nézzük azt a 20 versenyszámot, ahol számolni kell velünk. Azért ez a húszas elég csalóka. 2016-ban például 15 aranyérmet osztottak ki a súlyemelők között, mi egyetlen versenyzővel képviseltettük magunkat – ami akkor is szomorú, ha az az egy nagyszerű sportember. Itt ne is nagyon várjunk javulást... 

Hasonló a helyzet ökölvívásban (13/2) – nem utolsósorban óriási csalódás, hogy nagyszerű hagyományaink ellenére is mindössze két öklözőnk jutott ki Rióba és ketten összesen egy párharcot tudtak megnyerni.

Padlón Harcsa Zoltán és a magyar amatőr ökölvívás

Botrányos és unalmas

A judoval és a birkózással nem is a kvótaszerzők száma volt a gond. Még csak nem is az, hogy egyetlen érmet sem akasztottak magyar nyakba. Hanem az, hogy a küzdősportok iránti feltétlen rajongásom ellenére is sikerült velem és világszerte sok millió szurkolóval megutáltatni ezt a két csodálatos sportot.

A kötöttfogású birkózás és a cselgáncs rendkívül unalmas lett, ellenben még így is követhetetlen. A bíró érvényes, pontot érő akció híján nem egy esetben teljesen önkényesen dönthette el, hogy az általa kiosztott intések alapján kinek a kezét emelje a végén a magasba. De volt, amikor még pontot érő akció ellenére is meccset tudott eldönteni a buzgó sporttárs.

A Lőrincz Viktortól elvett – elcsalt – bronzérem után egészen egyszerűen képtelen voltam több birkózást nézni. Hogyan lehetséges az, hogy az egyetlen szabályos akciót végrehajtó versenyző helyett a másikat hozzák ki győztesnek? De nem ez volt az egyetlen botrány – emlékezzünk csak a teljes joggal őrjöngő mongolokra. 

Az amatőr ökölvívást talán méginkább megrázták a sorozatos botrányok és nyilvánvaló csalások – csak emlékeztetőül...

Mellesleg ne várjuk el, hogy az új pontozási rend miatt jövőben ilyen nem fordulhat elő. A nemes olimpiai eszmék jegyében intézték már el Roy Jones Jr-t is.

Az ír Michael Conlan véleménye a bíráskodásról

Furcsa, hogy a nem ritkán nyílt alvilági kapcsolatokkal is rendelkező box klubok, versenyszervezők és menedzserek tisztább meccseket hoznak össze a profik között, mint a nemes eszméket hirdető, versenyzőiket elviekben csak a dicsőségért ringbe küldő nemzeti szövetségek.

Talán hevesebben verne a szívünk, ha a hazai – magyar versenyzők – felé lejtene a pálya, de ismerve sportdiplomáciánk erejét, erre azért ne vegyünk mérget. Amúgy egy csalással összehozott aranyérem sem tenne túl boldoggá. A judo pedig el fogja veszíteni nézőit és a szponzorait, ha továbbra is ragaszkodnak a lábratámadás tiltásához.

Kit érdekel?

Gondolom rengetegen kíváncsiak idehaza a trambulin, golf, vitorlázás, súlyemelés, falmászás és gördeszka versenyekre. Talán idehaza az öttusánál más a helyzet, de mindenki tegye szívére a kezét: a helyszínen vajh mennyire nyomon követhető egy öttusa verseny állása, mondjuk a vívás és a lövészet alatt?

Ha nagyon gonosz lennék, azt is megkérdezhetném, hogy ki-mennyire tudta követni Szilágyi Áron asszóit. Ha még gonoszabb lennék, akkor felhívnám a figyelmet arra, hogy  mindenki gondolja át, akar-e fizetni 5-6 ezer forintot a súlyemelés és a birkózás női selejtezőire és döntőire, ahol nincs magyar induló. Mert ezeket bizony csomagban kapja a rendező.

De jelzem, hogy a ritmikus gimnasztika versenyek annyira teltházasak idehaza, mint a a vadvízi-kajak-szlalom országos bajnokságok idején a lelátók. A gyeplabda, a baseball és női változata, a softball sem érdekel cseppet sem, ráadásul minden esély megvan rá, hogy megalázó vereségekbe fog beleszaladni a magyar válogatott. Egyszerűen semmi keresnivalónk ott.

Lehet mondani, hogy persze, majd a külföldiek megtöltik a lelátókat. Nos, a világon még nem volt teltházas olimpia, a riói pedig messze nem volt az.

Ez alapból nem érdekel senkit a szlovákokon kívül

Ez már nagyobb meglepetés volt - mármint az üres széksorok

Drága

Vannak sportágak, amik egyszerűen nem érdeklik az embereket hazánkon innen és távol, viszont így is jegyet kell rá venni – nem is olcsót. Az atlétikai és úszódöntőkre pedig már tényleg aranyáron adják a „zsugát”.

Rióban a legolcsóbb jegy 20-21 dollárt kóstált – ez nagyjából 6000 forint. Ennyiért lehetett nézni gyaloglást, mountain bike-ot, egy sor selejtezőt (lövészet, íjászat), birkózást, maratoni úszást, öttusát, illetve a csapatsportoknál a selejtezőkre már úgyszintén lehetett ennyiért jegyhez jutni. És így sem teltek meg a lelátók – lásd fent és a képeken.

Az íjászat döntőjére egy jobb jegy 20 ezer forintba (70 dollár) került.  A 100 méteres férfi síkfutás döntőjére 262 ezer forint volt egy egyszerű jegy – nem a páholyba! Ez mondjuk kirívó példa, a népszerűbb sportágak döntőire 130 és 300 dollár között adták a jegyeket, ez minimum 37 ezer forintot jelent versenyszámonként és döntős naponként.

Meglepő volt, hogy voltak olyan atlétikai döntők, amikor rengeteg szék maradt üresen – de a tenisz esetében is bántóan kevesek voltak kíváncsiak még a legnagyobb sztárokra is.

Álszentség

Rengeteg olyan sport van, amit csak olimpia idején nézünk. Fogalmunk sincs arról, mi történik az országos bajnokságokban, a válogatón, a kvótaszerző versenyeken. Sokan, akik most olimpiát követelnek, pár hónapja rálegyintettek mondjuk arra a magyar tollaslabdázóra, vagy judosra, akik érem, vagy helyezés nélkül tértek haza. „Hát ezért mentek ki?” De láttam elképesztő kommentárokat azzal a Hosszú Katinkával kapcsolatban, aki egyedül maga mögött hagyta a fél világot az éremtáblázaton.

Saját bőrömön tapasztaltam, hogy egy „háztömb körüli verseny” mögött is mennyi munka és szenvedés van – akkor mi mehet az olimpia előtt?

Még mindig lusta nemzet vagyunk és aranyakat várunk el akkor is, amikor alig mozgunk. Pedig napi néhány perc is csodát tenne. Először is koncentráljunk erre! Baseball-stadion helyett legyenek mindenhol jó minőségű kerékpárutak, szabadtéri kondiparkok, kiépített futópályák - öltözővel, zuhanyzóval, miegyébbel. Az nem baj, ha kevésbé népszerű sportot űzők is kapnak csarnokot, vagy sportolási lehetőséget, amennyiben azt hosszú távon lehet használni tömegsportra és kicsi, de minden igénynek megfelelő létesítményt kapnak a tollaslabdázók, gyephokisok, stb. - pl. Cegléden.

Szerencsére a csapatsportokért rajongó honfitársaink tobzódhatnak versenyekben – foci-EB után jön majd a férfi és női kosárlabda-kontinensviadal, a jégkorong-VB, röplabda-EB...

No meg úgyis lesz vizes-VB-nk. A baseballt meg tartsuk a határokon kívül.