Válogatott okosságok

A Magyar Kézilabda Szövetség a 2017/18-as versenykiírásba beleírta a következő kitételt:

Amennyiben a hivatalos személyek között szerepel nem magyar állampolgárságú személy és a csapatban legalább férfiaknál öt, nőknél négy nem magyar állampolgárságú személynek van játékengedélye akkor 5.000.000- (ötmillió) Ft-ot kell befizetni.

A versenykiírás sajátos nyelvezetében nem eligazodók számára lefordítanánk: Ha egy csapatnak van négy ill. öt külföldi játékosa, és az edzője is külföldi, akkor 5 millió forintot be kell fizetniük az MKSZ kasszájába. Ez a tétel a bajnoki szezon folyamán klubonként legfeljebb egyszer merül fel, és nem vonatkozik az utánpótlás- vagy erőnléti edzőkre, szóval azokra, akik nem ülnek ott a kispadon a meccseken. 

Ambros Martín, a Győri ETO spanyol szakvezetője

Bár a rendelkezés új, mégsem igazán meglepő, ugyanis a szövetség szakmai koncepciójában már ismert volt egy ilyen javaslat, amit aztán gyakorlatilag egy az egyben emeltek be a versenykiírásba (a koncepció alapján egyébként a díjnak a következő években emelkedie kellene). Mi lehet a célja, értelme ennek az intézkedésnek, és helyes-e ez a megkötés?

Az első magyarázat eléggé kézenfekvő, ha megnézzük, kik is dolgozták ki a szakmai koncepciót. A bizottságban gyakorlatilag csak edzők szerepelnek, és természetesen mind magyarok. Ők - legalábbis a rosszindulatú feltételezések szerint - féltik a saját állásukat a külföldi konkurrenciától, ezért igyekeznek annak szerepvállalását megnehezíteni. Bár valószínűleg sokan ismerik a szentek kezeire vonatkozó mondást, és a testületben szerepet vállaló szakemberek bizonyára nem bánják, ha adminisztratív eszközökkel is védi az MKSZ az ő munkahelyeiket, azért alighanem ezen túlmutató céljai is vannak az intézkedésnek. 

A külföldi edzők kapcsán alapvetően kettős érzéseink lehetnek. Egyfelől a kézilabda világát ismerők számára nyilvánvaló, hogy - ha nem is olyan mély a válság, mint a labdarúgóknál - a most kiöregedőben lévő edzőkorosztály szakmai tudása megkopott, nem haladt a sportág változásaival, a fiatalok pedig, akiknek a helyükre kellene lépnie, alapvető hiányoságokkal küzdenek. Különösen a nőknél, ahol azért a világ legjobban finanszírozott bajnokságában kellene helyt állni, látványos ez, itt fiatal magyar edzők egész sora bukott meg alig egy-két év után. Érthető, ha a klubok külföldi edző után néznek. Nem feltétlenül azért, mert a külföldi edzők jobbak, hanem, mert a világ (de legalábbis Európa) összes többi országában együttvéve mégiscsak nagyobb a választék. 

Juan Carlos Pastor, a Szeged spanyol vezetőedzője

Csakhogy van ennek az éremnek egy másik oldala is. Külföldi edző érkezésének szinte mindenütt egyenes következménye lett a külföldi játékosok számának megugrása. 

A Veszprém, a Szeged és a Győr esete tulajdonképpen érthető. Ezek a klubok a költségvetésükből fakadóan olyan célokat tűzhetnek ki maguk elé, amelyeket egy túnyomóan magyar játékosokra épülő kerettel lehetetlen volna elérni. Bár azért a Szeged kapcsán nem bírjuk kihagyni a megjegyzést, hogy ők gyakorlatilag így sem érték el a céljaikat, még ha az idén nagyon közel voltak is hozzá. De számukra a magyar második hely két fronton, valamint a BL-ben a legjobb nyolc közé jutás nem a sikert, hanem a minimumot jelenti. 

Tegyük hozzá, a Győr tavaly és az idén is hosszabbítást játszott a Bajnokok Ligájának döntőjében. Ez azt jelenti, hogy nem nagyon lehet kísérletezgetni, a végén nüanszokon múlik, hogy ünneplés vagy csalódás lesz a vége, ezért muszáj mindenben a maximumot keresni. 

A férfi mezőnyben kissé lejjebb nézve inkább az a benyomásunk támad, hogy a külföldi játékosok számát leginkább az határozza meg, hogy nincs annyi magyar kézilabdázó, amennyire szükség volna egy 14 csapatos bajnoksághoz. A legjobb fiatalok így is bekerülnek, sőt, meghatározó szereplői tudnak lenni a csapatuknak, nem is feltétlenül az alsóházban. A többiek meg egyszerűen nem ütik meg a szintet - akár magyar az edző, akár külföldi. Amikor a 2016/17-es évre szigorították a külföldi játékosok alkalmazásának feltételeit, azt láthattuk, hogy egyes klubok inkább az NB I/B-ből hívtak vissza olyan játékosokat, akinek a rutinjuk mindenképpen nagyobb volt már, mint a sebességük. Itt egyszerűen nem látjuk azokat a tehetségeket, akiket a külföldiek szorítanának ki bárhonnét is. 

Az ETO megpróbált ötmilliót spórolni, de lebuktak (a 2015-ös Szuper Kupa televíziós közvetítéséből)

Más a helyzet a nőknél. Itt bizony többször is láttuk, hogy jött egy külföldi edző, és rögtön igazolt egy szekérderéknyi külföldit. Ezek egy részéről aztán év közben kiderült, hogy semmire se jók. Annál bosszantóbb, amikor ennek ellenére élveznek az edzőnél végig előnyt az azonos poszton bevethető magyar lánnyal szemben. 

Különösen feltűnő volt két évvel ezelőtt Christian Dalmose siófoki érkezésekor, hogy rengeteg új külföldi játékost igazolt a klub, akik közül gyakorlatilag senki nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár volt akit év közben, és olyan is, akit már a szezon kezdete előtt elzavartak, így is iskolapéldája az eset a külföldi edző által értelmetlenül preferált külföldi játékosoknak. Ugyan visszafogottabb mértékben, de hasonlót láthattunk az idén Debrecenben is. Bár mindössze egyetlen játékosról van szó, mégis feltűnő volt Ćamila Mičijević dunaújvárosi szerződése. A klub ugyanis büszke volt a színmagyar keretére, majd az új, horvát vezetőedző, Zdravko Zovko, az első lehetséges alkalommal hozott egy amúgy jegyzetlen új, horvát játékost egy olyan posztra, ahol a keretben már volt két magyar fiatal.

Mindez azért is igazán érdekes, mert Dalmose is viszonylag magasan jegyzett edző, Zovkónak is van neve a szakmában, a DVSC-t irányító Tone Tiselj pedig Bajnokok Ligáját is nyert a Krim Ljubljana együttesével. Így aztán az ő ténykedésük figyelemreméltóbb, mint a Mosonmagyaróváron megforduló majd dicstelenül távozó szlovákiai Hlavaty Tamás által odavitt idegenlégió, vagy a Siófokot most átvevő Lars Rasmussen új igazolásai, akinek semmi eredménye nincs eddig azon kívül, hogy az ő bátyja a magyar szövetségi kapitány. 

Persze most nyilván megjegyzik páran, hogy a küföldi edzők által háttérbe tolt magyar játékosok igazából nem is jók, vagy, ha mégis jók, akkor problémás a személyiségük. Főként az érintett klubok elvakult szurkolók szoktak ilyesmivel jönni, unisono, akik nem tudják elfogadni, hogy egy nevesincs blogger az ő imádott klubjukat kritizálja. Tulajdonképpen akár el is fogadhatjuk, hogy igazuk van, tényleg nem egyszerű eset egyik-másik magyar fiatal. Viszont elég látványos, hogy a magyar edző legalábbis megpróbálja ezeket a gondokat kezelni, a külföldi meg az első adandó alkalommal előhúz egy külföldi játékost, akivel talán nyelvi nehézségei sincsenek, a magyar meg ettől kezdve kezelheti a problémáit a kispadon. 

Ebben alighanem az is szerepet játszik, hogy egy magyar hosszú távra próbál berendezkedni, a külföldi meg élvezi, hogy itt annyi pénzt akaszthat le, amit sehol máshol nem kapna meg, és, mivel nem tudja, meddig tart ez, igyekszik minél hamarabb a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. 

A magyar sport és a magyar válogatott jövőjének szempontjából ezek határozottan nemkívánatos, és visszaszorítandó folyamatok. De önmagában az ötmilliós befizetés nem elgendő ehhez. Olyan magyar edzőket kellene kinevelni, akik alkalmasak lehetnek a feladat ellátására. Mert a fentebb írtakhoz sajnos muszáj azt is hozzátenni, hogy a Dalmosét váltó Horváth Roland teljesítménye a Balaton partján igencsak siralmasra sikeredett, Hlavaty elmozdítása után a mosonmagyaróvári kispadra szerződtetett Varga József pedig kiesett az együttessel a bajnokságból. 

Igazából viszont, azt hiszem, az egész okfejtés lényegtelen. Amíg a magyar állam a legcsóróbb női csapatokat is évi két-háromszázmillió forinttal dotálja, addig ennek az ötmilliós díjnak kb. annyi visszatartó ereje lehet, mint amikor a jogellenes magatartással ötvenmilliárdos haszonra szert tevő vállalkozást a versenyhivatal megbünteti kétszázmillióra. Egy jó külföldi edző mindenkinek simán megér plusz ötmilliót. Rosszat meg igazából ingyen se volna érdemes szerződtetni. Rosszat találnának itthon is.