Válogatott okosságok

A magyar csapat mai mérkőzése felvetett pár érdekes kérdést. Ebből az első rögtön az, hogy egy ilyen gyenge válogatott, mint  horvát, mi a csodát keres egy Európa-bajnokságon?

Fotó: Jozo Cabraja / kolektiff

De persze, ha már itt vannak, és pont velünk terelte őket azonos csoportba a sorsolás, hát játszanunk kellett ellenük. Furcsa helyzet volt: egyfelől mindenképpen nyernünk kellett, ha kikapunk, már csak matematikai esélyünk maradt volna a továbbjutásra, másfelől már előző nap nyilvánvaló volt, hogy nyerni fogunk. Kicsit azt érezhettük, a csapat játékát meghatározta, hogy tudtuk, kizárt dolog, hogy kikapjunk, és leginkább arra figyeltünk, ne fáradjunk el jobban, mint feltétlenül muszáj. Miután a 13. percben Kovacsics góljával már 7-2-re vezettünk, tovább erősödött ez a bizonyosság, és a mérkőzés hátralévő részét már csak le kellett játszani. 

És tulajdonképpen tényleg így is alakult. Bár a meccs nagy részében kifejezetten rosszul játszottunk, így sem forgott veszélyben a győzelmünk egy pillanatra sem. A szurkolók inkább a játékosok épségéért aggódhattak: a horvátok úgy védekeztek, hogy csak a játékvezetők lágyszívűségének (ide eredetileg egy erősebb kifejezést szántam) köszönhetik, hogy a mérkőzés egyes időszakaiban heten lehettek a pályán. Férfimeccsen, komoly játékvezetőkkel, ilyen védekezésel húsz-harminc kiállítást be lehetett volna gyűjteni. Nem volt ez egy igazán érdekes mérkőzés, valahol meg is értem, hogy a két osztrák hölgyet sem igazán érdekelte, és nem nagyon követték az eseményeket, csak hát ők elvileg ezért voltak ott. A mögékerülés-földrevitel vagy a válldobás más sportágakban is elismerésre méltó akciók, illett volna itt is díjazni őket, nem is beszélve Ana Debelić csúnya faultjáról Kovacsics Anikó ellen a 44. percben, arra lapot kellett volna adni, és nem sárgát. 

Illett a meccshez a legutolsó jelenet, ahogy Szalai Babettel a levegőben úgy bánt el védője, hogy Szalai a padlón járt úgy, mint a versbéli éji bogár, miután nekiment a falnak. Én nem láttam még túl sok kézilabdameccset életemben, talán ha pár ezret, aki rutinosabb nálam e téren, igazán elmondhatná, mi szükség van egy ilyen csúnya faultra rég eldőlt mérkőzésállásnál, két másopderccel a vége előtt (játékvezetők pedig azt, hogy miért nem járt érte kiállítás).

Na, de térjünk vissza a játékhoz, mert az is volt. Jó, hát borzasztó lassú tempóval, rengeteg technikai hibával, támadójátékban mindkét csapatnál nulla felfedezhető koncepcióval, de mégiscsak volt. Persze nem szabad túl komolyan értékelni egy voltaképpen előre eldőlt mérkőzést, de amikor pár perccel a vége előtt Pálos-Bognár Barbara egy helyben állva, labda nélkül, elesett, az méltó összefoglalása lehet a magyar válogatott játékának. Aki nem látta, javaslom, ne próbálja meg elképzelni, milyen lehetett a horvát válogatott, ha így is simán nyertünk.

A támadójátékunkat alighanem meghatározta, hogy egy idő után megpróbáltunk nem közel menni a védőkhöz, még Kovács Anna is elereszett két távoli átlövést egymás után (mindkettő gól lett), de még így is látványos volt az elképzelés teljes hiánya. Pedig a kezdősorunk támadásban úgy nézett ki, hogy Bíró - Lukács, Kovács, Kovacsics, Mészáros, Háfra, Schatzl, a jobbátlövő kivételével mind a Ferencváros játékosai, összeszokatlanságra aligha panaszkodhatnak. Ráadásul ezek a játékosok mind ott voltak már tavaly a VB-n is, az sem lehet kifogás, hogy nem régóta játszanak együtt címeres mezben. Bár, őszintén szólva, amikor látszott valami elképzelés, néha az volt a legrosszabb: csináltuk a figurát gondolkodás nélkül, ahol az volt a haditerv, hogy lépjünk előre kettőt, ott léptünk előre kettőt, ha pont ott állt az ellenfél, és belemenést ítéltek, az pech. Majd legközelebb lesz szíves nem oda állni, ugye. Biztos nem figyelt oda a taktikai értekezleten. 

Az viszont mindenképpen felmerül kérdésként, hogy Kim Rasmussen szövetségi kapitány miért játszatta agyon egy ilyen meccsen is a kezdősorát. Még Háfra Noémi kapott több pihenőt, a többiek kb. ugyanannyi időt töltöttek pályán, mintha az életünkért játszottunk volna. Kazai Anitát és Orbán Adriennt az utolsó percekre cserélte be Rasmussen, ahogy bajnoki meccseken szokták az edzők a kispadon ülő ifistákat. Lakatos Ritát pedig pályára se küldte - mikor szokja a légkört, hanem ilyenkor? Pedig ez lehetett volna nagyjából az egyedüli értelme a mérkőzésnek. 

© Jozo Cabraja / kolektiff

Tóvizi Petrát viszont mindenképpen megdicsérném. Ő sok játékidőt kapott, és nem is játszott rosszul. A statisztikában ebből kevesebb látszik, mert még ha egy rendezőpályaudvarnyi területen állt egyedül, akkor se játszották meg a társak - alighanem a Möbelringán-kupán látott, ipari mennyiségű eladott labda késztette a csapatot arra, hogy inkább ne passzoljunk, mert abból csak baj lesz. De Tóvizi még is így könnyen lehet, hogy a válogatott első számú beállósaként fogja befejezni az EB-t, úgy, hogy még nincs húsz éves - kérdés, fogja-e bírni a sorozatterhelést. 

Ezt a meccset meg kellett nyerni, ez meg is lett. Matematikailag még kieshetünk, de ennek a gyakorlati valószínűsége nagyon alacsony, így minden bizonnyal vár ránk a spanyolok elleni csoportmeccs után még három találkozó a középdöntőben is. De először következzen Spanyolország, szerdán este, 21 órától. A mérkőzést ezúttal is az M4 Sporton, Németországból a sportdeutschland.tv, más országokból az EHF TV közvetítésében tekinthetik meg az érdeklődők.