Bár mai feladatom is egy konkrét mérkőzés elemzése volna, mégis egy régi emlékkel kezdeném. 2004 tavaszán az EHF-kupa elődöntőjében a Győri ETO a norvég Vipers együttesét kapta ellenfélnek. 

A Vipers akkortájt eggyel, vagy tán kettővel kisebb csapatnak számított, mint manapság, és az előzetes elemzés azt mutatta, a norvég csapat két meghatározó játékosa két ikerlány, Kristine és Katrine Lunde. Akkor a Győr nyert, de Katrine Lunde még annak az évnek a végén Európa-bajnok lett a norvég válogatottal, és azóta folyamatosan a szemünk előtt van. 2004 tavaszán a magyar válogatott mai játékosainak nagy része még nem is kézilabdázott, vagy tán a gyerekekkel, szivacslabdával, három junior világbajnokunk, Háfra Noémi, Lakatos Rita és Tóvizi Petra pedig óvódába jártak. Ezek a lányok úgy nőttek fel, hogy Katrine Lunde a világ legjobb kapusa, akinek nem lehet gólt lőni.

Fotó: ©kolektiff images

Pár nappal ezelőtt, az Európa-bajnokság legelején a német válogatott, amelyet nem szokás jobbnak tartani a magyar csapatnál (sokkal jobbnak pedig semmiképpen), szintén fiatal játékosokkal, hat újonccal, megverte Norvégiát. Ennek okai részben persze a skandinávok játékában keresendőek. Fontos tényező azonban az is, hogy ha a németek egyvalamiben jobbak a magyaroknál, akkor az az, hogy nem gondolkodják túl ezeket a helyzeteket, sőt, leginkább egyáltalán nem gondolkodnak, csinálják a dolgukat, mennek, lőnek. Nekünk ma ez sikerült a legkevésbé.

A lövéseket erősen helyezni akartuk, amiből az lett, hogy sokszor túlhelyeztük. A norvég játékosok ötvenszer találták el a magyar kaput, a magyarok negyven alkalommal az övéket. Nem kell matekzseninek lenni, hogy lássuk, ez mekkora különbség, és lényegében el is döntötte a találkozót. Kapufára és kapu mellé kilenc lövést küldtünk. Összehasonlításul: Spanyolország ellen hármat. És ezek nagy része nem volt olyan kiszorított helyzet, amiből komoly technikai tudás kell a kapu eltalálásához, hanem egyszerűen túlhelyeztük a lövést, mert féltünk a kapustól. 

Pedig erre alapvetően nem volt okunk. Lunde még ma, 38 évesen is egy jó kapus, de nem varázsló. A jól helyezett lövéseink nagyjából mind gólok is lettek. Ami hiányzott, azok a kaput el sem találó labdák, ill. azok, amiket a bizonytalan játékosok nagyon rosszul engedtek el, félmagasan, középre - na meg persze, amit el se vállaltunk. Bíró Blanka és Katrine Lunde kapujára egyaránt 27-27 lövés ment a mérkőzésen, ebből Bíró 9-et védett, Lunde 11-et. Az kettővel több, tény, de nem ezen a két gólon múlott. 

Egyszerűen félünk a norvég faltól. Miért? Középen tologatjuk jobbra-balra, vagy lesz belőle valami, vagy nem, inkább nem. Pedig eléggé alapvető: ha középen sokan vannak a védők, akkor a szélre nem jut (emlékezhetünk, hogy bő tíz éve egyszer az akkori norvég fal megpróbált túljárni az eszünkön, heten védekeztek, hogy jobban jusson ember mindenhová, de aztán hamar lebuktak). A két kezdő szélsőnk, Schatzl Nadine és Lukács Viktória ma is csak egyet hibáztak, éppúgy, mint a spanyol válogatott ellen. Csakhogy ezt most kettő lövésből érték el. 

Hára Noémi nyolcszor lőtt kapura a mérkőzésen. Ebből két kapufa lett, egy mellé, és csak egy gól. Ritka, hogy egy játékos több kapufát lőjön, mint gólt. Amikor korábban Kim Rasmussen szövetségi kapitány, igen nagy feltűnést kiváltva, azt mondta, ideálisan Háfrának úgy 6-7. embernek kellene lennie, talán pont erre gondolt. Háfra az aktívak közül az egyik, ha nem A legjobb képességű magyar kézilabdázó, de akkor lesz igazán klasszis, ha az ilyen nehézségeken túl tudja tenni magát. Mindegy, ki a kapus, menj be, lődd meg, amit tudsz, és gól lesz. 

És akkor említsük még meg a saját oldalunkat, a védekezést is. 38 gólt kaptunk, ami borzasztó sok, és ezek többségét (ellentétben a tíz-tizenöt évvel ezelőtti időszakkal) nem lerohanásból. A felállt védőfalunk, ami a legerősebb fegyverünk volt az utóbbi időszakban, mondott látványosan csődöt. Nem kérhetjük számon a védőinken, hogy nem tudták elővételezni Stine Oftedal passzait, ez másoknak sem sűrűn szokott sikerülni. Az viszont egészen feltűnő volt, hogy a kilenc méterre kilépő Planéta Szimonetta pont annyira volt hatékony, mint a Maginot-vonal. Sosem játszották át, Oftedal egyszerűen körbefutotta, és attól kezdve létszámfölényben voltak. Úgy játszottunk, mintha nem ismernénk a norvég válogatottat, nem tudnánk, mik az igazán erős, és mik a gyengébb oldalaik, nem láttuk jelét a tudatos szakmai felkészítettségnek.

Persze, ne legyenek kétségeink, a norvég válogatott jobb képességű játékosokból áll, mint a magyar, így alapvetően az, hogy megvernek minket, nem annyira meglepő, mondhatni papírforma. Az viszont, hogy az első perctől fogva gyakorlatilag nincs esélyünk, elfogadhatatlan. Az eredmény nem tükrözi a két csapat játékereje közti különbséget. Ezt a találkozót elvesztettük, még mielőtt a himnuszokat elkezdték volna lejátszani. Ellentétben az első, Hollandia elleni találkozóval, itt egy pillanatig nem hittük el, hogy nyerni tudunk. A meccsre a csapat sem pszichésen, sem taktikailag nem lett jól felkészítve, és ez egyértelműen a szövetségi kapitány felelőssége. Most egy módon próbálhatja meg jóvátenni a hibáit: ha össeszedi a csapatot a hátralévő két meccsre. Németország és Románia következik, a csoportmeccsek során mindketten megverték a norvégokat, ha ezt a mai mecccsel összeadjuk, elég ijesztő képet kapunk. De ez nem matematika, hanem kézilabda. A román válogatott eddig minden meccsét simán nyerte, az EB esélyeseinek számítanak, de még ellenük sem szabad úgy felmennünk a pályára, hogy nem hiszünk a győzelem lehetőségében, a németek ellen pedig végképp nem. 

Ez utóbbi csapat ellen vasárnap délután 15 órakor lépünk pályára, a mérkőzést a szokásos csatornákon, az M4 Sport televízióban, a sportdeutschland.tv vagy az ehftv.com közvetítésében tekinthetjük meg.