Már negyedszer léptek pályára fiaink a kézilabda-világbajnokságon, és még mindig nem játszottunk európai csapat ellen. Ritka szerencsés sorsolás ez, még ha csak részben tudtunk is vele élni. 

Fotó: IHF

A világért nem akarnék senkit megbántani, de a mai mérkőzés kicsit a női meccsekre hasonlított, olyan negyven-negyvenöt percen át kifejezetten hullámzó volt a játék. A magyar válogatottban Balogh Zsolt sérülése után két balkezes átlövő maradt, akik közül Ancsin Gábor immáron visszatérően bizonyítja, hogy nem ide való, Nagy László pedig ugyan még mindig a legjobb magyar kézilabdázó, de fizikálisan már nem nagyon terhelhető.  Az egyiptomiak szövetségi kapitánya, a főállásban a Veszprémet irányító David Davis valószínűleg számolt azzal, hogy Nagy el fog fáradni, és úgy tervezte, majd úgy az első félidő közepétől fogják megnyomni a mérkőzést. 

A találkozó elején az egyiptomi védelem kifejezetten lassú volt, és szervezetlen is. Ráadásul kijöttek egy 3+3 nyitott védelemre sokszor, de hamar elvesztették a fonalat, így könnyű volt átjátszani őket. A félidő közepére 9-5-re is vezetett a magyar válogatott, de egyrészt az argentin meccs tapasztalatai, másrészt Nagy és Ilyés Ferenc terhelhetőségének korlátai miatt ekkor sem lehettünk nyugodtak. 

Aztán a félidö közepétől Egyiptom lényegesen felkeményítette a védekezését. Ekkor több, mint tíz percen keresztül nem lőttünk gólt egyáltalán, eközben pedig Egyiptom hatot is. Óriásit fordult tehát a játék képe, és a magyar edzők pár percce a szünet előtt másodszor is időt kértek. Ez mindig kockázatos lépés, hiszen elveszik ezzel egy időkérési lehetőség a második játékrészre, szóval csak akkor érdemes az első félidő végén másodszor időt kérni, ha annak érezhető eredménye lesz. 

Ezúttal így történt. A magyar válogatott védekezésben kevésbé a kapott gól elkerülésére, inkább a labdaszerzésekre és gyors indításokra játszott, és ez lényegében így maradt a mérkőzés végéig. És rögtön az időkérés után, az első félidő végén, szereztünk három gólt labdaszerzésből, szóval bevált a változtatás. 

Hogy aztán a második félidő elején már a labdaszerzések elmaradjanak, a kapott gólok viszont jöjjenek szépen. 1-5, hét perc alatt, és már néggyel vezet Egyiptom. Ezután viszont megint mi kezdtünk gólokat lőni, nagyobbrészt indulásból, és a hajrá előtt ismét döntetlenre álltunk. Ez a játék jobban feküdt például Sipos Adriánnak is, aki ma kifejezetten hasznosan játszott. 

Lehetett volna jobb is, ha nem tettük volna naggyá az egyiptomi kapust. Pedig Mohamed El Tajar semmi rendkívülit nem mutatott fel, teljesen sematikusan védett, a kapu felső felét betakarva. Az alsó sarkokat általánosságban még könnyebb is lőni, mégis csak a végére jöttünk rá, hogy ott kellene próbálkozni. 16 alkalommal lőttünk a kapu alsó részére, ebből 13 találatot értünk el, a kapu felső részére 13 lövésből csak 4-et (ez csak El Tajar statisztikája, kapuskollégájának bárhová lőhettünk, gól lett). 

Fotó: IHF

Néhány játékvezetői ítélet, ill. az ítélet hiánya is borzolta a kedélyeket. Persze erre felkészülhettünk, a nézőtéren ott ült a Nemzetközi Kézilabda Szövetség elnöke, Hasszán Musztafa, aki véletlenül pont egyiptomi. 

Az ilyen szoros hajrákat a legtöbbször az dönti el, melyik csapat tud több támadást kivédekezni. Ezúttal ez egyiknek sem sikerült, az utolsó tíz percben kifejezetten sok, 7-7 gól esett mindkét kapunál. A legvégén pedig úgy tűnt, a döntetlennel mindkét csapat elégedett, de legalábbis egyik sem hajlandó kockázatot vállalni a győzelemért. 

Ezzel a magyar válogatott négy mérkőzés után is veretlen, igaz, győzni csak kétszer sikerült. Ezzel a továbbjutásunk már egésze biztos, a kérdés csak az, hány pontot viszünk a középdöntőbe - ez viszont nagyrészt a nélkülünk játszott meccseken dől el.