Kevesebb, mint egy nap szünet után kellett pályára lépnünk Tunézia ellen. Az már korábban eldőlt, hogy a magyar válogatott nem érheti el az elődöntőt, de ilyen reményeink azelőtt is legfeljebb elméletben lehettek. A csapat fő célkitűzése, az olimpiai selejtezőn való részvétel lehetőségét ígérő helyezés elérése szempontjából viszont kiemelt jelentősége volt a mai mérkőzésnek. Ha nem nyerünk, inkább csak a csodában bízhatunk. Ha nyerünk, akkor reménykedhetünk tovább, de az Egyiptom elleni döntetlen miatt még nyitott a sorsunk.

Fotó: MKSZ/Kovács Anikó

Tunézia komolyan kezdte a mérkőzést, de ezt a tempót úgy nagyjából három percig bírták tartani, ami nem sok. Utána azt láttuk, hogy nem igazán értek vissza védekezni, és amikor már ott voltak, akkor is olyan lassan mozogtak, mint egy serdülő csapat. A magyar válogatotba pedig visszatért Balogh Zsolt, és vele együtt az első meccseken látott támadójáték, amely lényegében Lékai Máté és az ő játékára épült. Mondjuk azt, hogy a támadójátékunk nem volt túl bonyolult? Balogh a mai mérkőzésen 9 gólt lőtt, Lékai 7-et, és mindenki más együtt 10-et, mondhatni szépen elosztották háromfelé a terhelést. De ne legyünk igazságtalanok Bodó Richárddal szemben: a "mindenki más" egy jelentős részét a balátlövő hozta, 5 lövésből 4 gól, ez is jó teljesítmény. 

Az első féldőben a magyar válogatott védekezése is igen gyenge volt. Ott álltunk a százkilós embereinkkel, és néztük, amint kapjuk a gólokat. A félidő közepén ez annyiban változott, hogy Székely Márton több ziccert ill. tiszta átlövést is megfogott. Ekkor öt gólt lőttünk egymás után, a magunk javára fordítva a mérkőzést. A félidő vége megint kiegyenlített játékot hozott, kétgólos előnnyel mentünk a szünetre. 

Ez egyáltalán nem volt megnyugtató. Két gól ebben a játékban eltűnhet tizenöt másodperc alatt, meg egyébként is, számít a gólkülönbség is. Az a benyomásunk támadhatott, a magyar válogatott játéka mindig idomul az ellenfélhez: ha ők rosszul játszanak, hát mi is. 

A második játékrészre valamivel koncentráltabbá vált a védelmünk, Tunézia ráadásul az idő előrehaladtával egyre jobban fáradt is. Ekkor eleve ritkábban lőttek kapura, amikor pedig mégis akkor Székely Márton volt a helyén. A 34. perc után egyszer nyolc, majd tíz percen át nem kaptunk gólt, a félidő első húsz percében összesen hármat. 

Ezt csak részben tudtuk kihasználni, Egyrészt Tunézia több időt töltött a támadásaival, mint az első félidőben, így kevesebb maradt nekünk. Másrészt a magyar játék is lelassult. Leginkább a jobbátlövő poszton szereplő Nagy László esetében volt feltűnő, hogy mennyire lassú. Persze világos, hogy Nagyot nehéz lecserélni, hiszen a kézilada-szövetség elnökségi tagjaként tulajdonképpen a szövetségi kapitányok felettese, de talán mégis érdemes lett volna megpróbálkozni Máthé Dominikkal. Rosszabb aligha lett volna, Nagy egyetlen gólt szerzett a találkozón, azt is az első félidő közepén. 

De a kevés kapott gól miatt így is lépésről lépésre növeltük az előnyt, és kétszer is vezettünk már hét góllal is. Csak az kelltt volna, hogy szépen, nyugodtan játszuk végig a mérkőzést, tegyünk közé még egyet-kettőt, és jó lesz. Ehelyett Tunézia kijött nyitott védekezésre, mi teljesen összezavarodtunk, és a végjátékot elveszítettük kettő-nullra. Sőt, csak azért nem háromra, mert az utolsó tunéziai gól egy hajszállal időn túl esett. 

Ez a két, sőt, a meg nem szerzett találatokkal együtt inkább három-négy gól akár még fájhat is a végelszámolásánál, amikor a gólkülönbség rangsorolhat köztünk és Egyiptom közt, ha úgy alakul. Reménykedjünk, hogy nem ezen fog múlni. Meg abban is, hogy a következő, Norvégia elleni mérkőzésen, amire szerdán kerül sor, nem fogunk megint ilyen bénultan játszani.