Az Elnöki Kupát Hasszán Musztafa, a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) elnöke eredetileg azért alapította, hogy az amúgy teljesen reménytelen csapatok számára is kínáljon a világbajnokságokon valami motivációt, elérendő, elérhető célt. 

Fotó: MKSZ/Kovács Anikó

Ez persze már önmagában is sokat elárul erről a sportágról, hogy egy világbajnokságon vannak olyan csapatok, amelyek a komolyabb válogatottakkal szemben eleve feltartott kézzel lépnek pályára (sőt, Ausztrália még az amúgy szintén a reménytelen kategóriába sorolható Kubától is húszgólos vereséget szenvedett), de most igazából nem erről szeretnék írni. 

A magyar válogatott előző három VB-meccséről nem volt értékelés itt a blogon. Amióta ez a blog létezik, először fordult elő ilyesmi. A mérkőzések európai ember számára kedvezőtlen időbeosztása sajnos ide vezetett. 

Rádásul hétfőn az Elnöki Kupában a magyar csapat utolsó meccsét sem fogom látni, így a meccsértékelésekkel ma búcsúzom. Egy átfogó VB-értékelés szokás szerint karácsony után jön majd.

Az Elnöki Kupa a céljainak csak részben tud megfelelni. Az erőviszonyokat figyelmen kívül hagyó kalapbeosztásnak köszönhetően még a korábbi lebonyolításban, amikor a négy csoport 5-6. helyezettjei kerültek ide, akkor is akadtak válogatottak, amelyeknek komolyabb céljai voltak, és eleve óriási csalódásként élték meg, hogy ide kerültek (két éve Lengyelország és Brazília játszotta a kupa "döntőjét"). A lebonyolítás változásával, hogy a csoportok negyedikjei jászhatnak az Elnöki Kupáért, ez még inkább így lett. Vannak válogatottak, amelyek számára óriási sikert jelent, hogy itt vannak, és vannak, akik számára igazából kellemetlen kötelezettség ez a két mérkőzés. 

Ez meghatározta a mai, magyar idő szerint kora reggel lejátszott argentín - magyar mérkőzést is. Bár nem néztem utána, azt hiszem, ebben a sportágban még sosem játszott a magyar és az argentín csapat "élesben" egymás ellen, hát ennek is el kellett jönnie egyszer. Argentína számára szép siker, hogy itt vannak, negyedikek lettek a csoportban, kiváló eredmény. Igaz, szerencséjük volt, Kínát és Kongót kellett legyőzniük. De persze nézhetjük úgy is, hogy ők megverték, akit kell, mi meg nem... De erről majd később. 

A hosszú a bevezető célja hogy rámutassak: egészen más moticávióval érkezett a két csapat a mai mérkőzésre. Az argentínok VB-je már így is sikeres, és még motiváltak, hátha sikerül elérni egy magasabb célt, még jobb eredményt. A mieink meg a legszívesebben elfelejtenék már az egész VB-t, és nem nagyon tudtak, tán nem is akartak nagyon felpörögni (ráadásul egy szünnap után), egy, a csoportban elért azonos helyezés ellenére is a magyarnál egyértelműen gyengébb ellenféllel szemben. Ez meg is határozta a meccs alakulását.  

Voltak ellenfeleink a VB-n, akikről mondhattuk, hogy jól ismerjük őket, na Argentínára ez nem áll. A csapatukból esetleg a két átlövő, Karsten és Mendoza lehetett ismerős a nemzetközi kézilabdát követők számára, de ők sem férnének a magyar válogatott bő keretének közelébe sem. Egy motivált, harcos, és egy nem túl lekes, de játékerőben egyértelműen jobb csapat összecsapását láthattuk. 

A magyar csapat cserélt is kettőt. Nem meglepő, hogy a Japánba tartalékként kiutaztatott, de az eddigi meccsekre be nem nevezett Kiss Nikolett és Pásztor Noémi is bekerült ezúttal (Kovács Anna és Faluvégi Dorottya ülhettek fel a lelátóra). Pásztor és Kiss persze motiváltabbak voltak, bizonyítani akartak. Ráadásul egyikük sem járt még VB-n korábban, tehát pályafutásuk első világbajnoki mérkőzését játszották. Pásztor annyira igyekezett is, hogy amint pályára lépett, az első megmozdulására rögtön ki is állították. Kim Rasmussen ezen kívül a meccsen egyáltalán nem küldte pályára Schatzl Nadine-t és Tóvizi Petrát, akik amúgy egyértelmű kezdőjátékosnak számítanak a posztjaikon, ez is jelezte, hogy annyira véresen komolyan azért nem vesszük ezt az egészet. A mérkőzés egy jelentős részében Kiss és Pásztor védekeztek középen a két hármas poszton, ez is sokat elmond, éles helyzetben ilyet aligha engedett volna meg magának egy szövetségi kapitány. 

De még ennek ellenére is nagyjából annyi gólt lőttünk, amennyit akartunk, az argentín védelem képtelen volt lábbal lekövetni a játékunkat. Az első negyedórában látszott, tudnánk itt mi úgy kb. 45 gólt lőni, ha ez valamiért fontos lenne. Aztán a hátralévő szakaszban már lassítottunk, egy amúgy is alulmotivált csapat, jelentős előnyben, ugyan hová rohanna. A félidőben vezettünk hét góllal, Argentína ugyan küzdött, de esélye nem volt semmi. 

A második játékrész aztán már tényleg puszta formalitás volt. Nagyjából olyan is volt. A félidő nagy részében Argentína job bis volt, mint a magyar válogatott. Többször is kaptunk három gólt egymás után. De persze ez sehová nem számít, ez nem strandkézilabda, itt nem számolják külön-külön a két félidőt. Ráadásul a legvégére, miután Pásztor is meglőtte élete első felnőtt világbajnoki gólját (Kiss Nikolett ötször is eredményes tudott lenni), a második félidőt is "megnyertük". 

Az Elnöki Kupáért hétfőn, közép-európai idő szerint délelőtt 10 órakor, Franciaország ellen léphetünk pályára. Ha mi csalódottak vagyunk, amiért itt játszunk, mit szóljon a regnáló Európa-bajnok, a VB címvédője? És mi fog mindebből látszani a mérkőzésen? Egy biztos, bármi is lesz: ez a magyar csapat utolsó mérkőzése a VB-n.