Válogatott okosságok

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság keddi ülésén sporttörténelmi döntés született. Első alkalommal fordult elő, hogy az ötkarikás játékok elhalasztásáról határoztak, azaz nem törlik véglegesen a tokiói játékokat, hanem egy későbbi időpontban, a jelenlegi tervek szerint várhatóan 2021 nyarán „bepótolják”. A cikk szerzőjének is várnia kell tehát a kilencedik nyári olimpiájára – ezek közül egyiken sem résztvevőként, hanem csak távoli szurkolóként vettem részt -, így hát a visszatekintésre is jut idő, hogy az évek során az én szememben vajon mennyit is változott az ötkarikás játékok megítélése. Fentiekből adódóan egy kifejezetten szubjektív vélemény következik.

A XXIV. nyári olimpiai játékok 1988. szeptember 17-e és október 2-a között Szöulban kerültek megrendezésre. A napra pontos dátumokra nem emlékeztem, arra azonban igen, hogy az évnek egy viszonylag kései szakaszában zajlottak az események. Mindenképpen tanítási időszaknak kellett már lennie, mert az általános iskola 8-as (ebédlő melletti) termében, egy ki tudja, honnan odakerült tévén néztük a közvetítések egy részét. Az öttusázók befutójára (ennek a sportágnak a lebonyolítása is mennyit változott azóta…), és az ott szerzett két magyar elsőségre határozottan emlékszem, hogy ott, a tanteremben láttam. Egy birkózódöntő képei is derengenek, de azt már nem tudnám biztosan megmondani, hogy Sike András arany-, vagy Komáromi Tibor ezüstérméről van szó, bár arra tippelnék, hogy talán az utóbbiról. Annyi biztos, hogy kilencéves sem voltam még akkor, de egy sporttal beoltott családba születve nem volt kérdés, hogy a későbbiek során engem is egyre jobban elragadnak majd az események.

Ennek megfelelően négy évvel később már módszeresen készültem Barcelonára. Hónapokkal korábban már gyűjtögetni kezdtem a cikkeket, és mindent kivagdostam és eltettem, aminek bármilyen köze volt a közelgő olimpiához. (Hol volt még akkor az internet?) Rövidesen egy egészen szép kis album gyűlt össze. Már jóval a játékok előtt percre pontosan tudtam az események kezdési időpontjait, némi (?) túlzással azt is mondhatnám, hogy talán még az érintett versenyzőknél is jobban. Az olimpiára időzítettük az első videónk beszerzését is, és a fiatalabbaknak mondom, hogy bizony ez is nagy szó volt ám akkoriban! Mániákusan rögzítettem az általam fontosnak vélt eseményeket, a közvetítéseket az első perctől kezdve az utolsóig végignéztem, és csak akkor mozdultam el a tévé elől, amikor tízpercenként futottam ki a postaládához, hogy megérkezett-e végre az előfizetett olimpiai különszám aznapi példánya. A záróünnepség közvetítését egyre nagyobb szomorúsággal figyeltem, amikor pedig kialudt a láng, valószínűleg arra gondoltam, hogyan fogom én kibírni addig, amíg egy másik városban nem lobban fel újra?

A lelkesedés továbbra is kitartott, ami a téli olimpiákra is vonatkozott, bár abban az egy dologban azért tökéletesen biztos voltam, hogy itt a dobogó tetején sosem láthatok majd magyar sportoló(ka)t. (Mentségemre szóljon, hogy az albertville-i téli játékok volt nekem az első, ekkor Knoch Viktor még alig múlt kétéves, a többiek pedig még meg sem születtek.) Végignéztem Atlantát, végignéztem Sydney-t (amikor már mindenképpen be kellett menni a mérlegképes tanfolyamra, akkor kisrádióval és fülhallgatóval hidaltam át a problémát), és végignéztem Athént is, a konyhában töltve az időt az akkori munkahelyemen, de hát mégis mi mást tehettem volna, ha ott volt a tévé? Szerencsére megtehettem. És úgy emlékszem, eközben szakadt el valami. 30 felé közeledve a gyermeki lelkesedést valószínűleg már felváltotta a reálisabb érzékelésre való képesség. Magyar szempontból egyáltalán nem volt sikertelen a 2004-es olimpia, de már egyre élesebben láttam az egyértelmű bírói csalásokat, a már-már tendenciává vált nagyüzemi doppingolást (tudom persze, hogy ez már 1988-ban, az „első olimpiámon" is jelen volt, elég csak Ben Johnsonra vagy a magyar súlyemelőkre gondolni), és az is kezdett már körvonalazódni a számomra, hogy ez az egész – némi túlzással – már nem több, mint egy hatalmas üzlet.

Pekingre aztán még inkább kifordultam az addigi énemből. Nem a „sikertelenség” volt az oka (hosszú napokig „semmi” – már ami az aranyérmeket illeti), hanem ettől teljesen függetlenül sem vártam már annyira az eseményeket. A magyar szempontból fontos versenyeket persze továbbra is megnéztem, de az sem okozott már különösebb problémát, ha nem „élőben” láttam a történéseket (korábban ez elképzelhetetlen lett volna), mert már a mindennapjaimat sem ahhoz igazítottam, hogy éppen egy olimpia zajlik, aminél egyszerűen senki és semmi nem lehet fontosabb.

Ez a helyzet azután sem változott. Egyre több és több kétes (néha megmosolyogtató, de inkább felháborító) bírói ítéletet láttam, egyre több sportág veszítette el a tradícióit a "nézettség" miatt, egyre többet olvastam erősen megkérdőjelezhető válogatási elvekről, és hát igen, a dopping, továbbra is a dopping, sőt, egyre inkább a dopping, valamint a néha egészen sajátságos doppingellenőrzések. Úgy tűnik, hogy ilyen téren is vannak elsőbbek az egyenlőek között. Kezdtem úgy érezni, hogy lassan már abban sem lehetünk biztosak, hogy egy olimpiai dobogó majd három, öt vagy tíz év múlva is változatlan marad, és ebben az esetben annak a mondásnak sem lehet semmiféle pozitív tartalma, hogy „az utolsókból lesznek az elsők”. 

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság keddi ülésén sporttörténelmi döntés született. Első alkalommal fordult elő, hogy az ötkarikás játékok elhalasztásáról határoztak, azaz nem törlik véglegesen a tokiói játékokat, hanem egy későbbi időpontban, a jelenlegi tervek szerint várhatóan 2021 nyarán „bepótolják”.

Remélhetőleg addigra mindenhol és mindenkinél normalizálódik a helyzet, mert most valóban ez a legfontosabb. Nem számíthatnak az egyéni érdekek (többeknek most valóban nagyon alaposan át kell gondolniuk, hogy vállalnak-e további egy éves felkészülést, másoknak viszont egy nem várt kapu is kinyílhat akár), és nem számíthatna az üzlet sem. Ennek ellenére láthatóan az az egyik legfőbb szempont, hogy különböző tévétársaságokhoz, valamint a legkülönbözőbb eseményekhez alkalmazkodva és igazodva kell megrendezni a játékokat, mert az a cél, hogy azok mindenki számára a leginkább jövedelmezőek legyenek. Pedig annyi azért megmaradt abból a bizonyos gyermeki naivitásomból, hogy a sport nem lehetne mindenáron és kizárólag üzlet, az olimpiának pedig továbbra is a világ legnagyobb és egyben legtisztább sporteseményének kell(ene) lennie.

Bízzunk benne, hogy ha sikerül végre leküzdeni a járványt, akkor az valamilyen módon a megtisztulást is elhozza magával. Az élet minden területén, így a sportban és az olimpiai eszmében is. Ha megtehetnék, akkor talán Coubertin báró, Vikélasz, Kemény Ferenc és a többiek is lájkolnák ezt...