A magyar férfi labdarúgó-válogatott 6 nap alatt mindent elért, amit az elmúlt szűk két és fél évben, Marco Rossi kinevezése óta el lehetett érni: részt vehet a jövő évi Európa-bajnokságon (remélhetőleg több mérkőzést is hazai pályán, a telt házas Puskás Arénában játszva), és feljutott a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályába. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez volt előzetesen a legvalószínűbb forgatókönyv.

Valamikor 2011 végén, az akkor éppen állás nélküli, a labdarúgásból való kiszállást már egyre komolyabban fontolgató Marco Rossinak a Nápolyhoz közeli Pozzuoliban megszólalt a telefonja. A vonal másik végén Giuseppe, vagyis "Pippo", az egyik legjobb barátja volt Budapestről, akinek egy Andrássy úti pizzéria mellett már több magyarországi vendéglátóipari érdekeltsége is volt. Felajánlotta Rossinak, hogy társuljon be egy debreceni éttermébe, ő pedig ennek hatására már akkor, majd a következő év elején még többször is Budapestre látogatott. Utóbbi alkalmak egyikén Giuseppe felvetette, hogy miután a Budapest Honvéd akkori nemzetközi igazgatója, Fabio Cordella a Millennium da Pippo törzsvendége, egyik félnek sem lehet veszítenivalója azzal, ha legalább egy kötetlen beszélgetés erejéig összehozza két honfitársát. A többi pedig már történelem.

Marco Rossi 2012 augusztusában állt Gino nagypapája korábban egyik leginkább csodált csapatának, a kispesti klubnak az élére, és rögtön az első szezonban az utolsó 20 év legjobb eredményét elérve bronzérmet szereztek a bajnokságban. 2014 áprilisában lemondott ugyan, de a következő év tavasza már újra a vörös-feketék kispadján találta, innentől pedig már nem volt megállás a 2017-es bajnoki címig. Ennél az eredménynél sokak számára már eléggé gyanús volt, hogy „ez az ember valószínűleg tudhat valamit”, mert a játékosállományt, pláne az anyagi lehetőségeket figyelembe véve sokkal inkább nagyobb, mint kisebb csodának számított a Honvéd 14. bajnoki címe. A csúcson ment el Kispestről Dunaszerdahelyre, ahol egy bronzéremmel a felvidéki sárga-kékekkel is azonnal Európa-ligás szereplést ért el. A sikerek hatására már korábban is felmerült a neve szövetségi kapitányként, de végül 2018 augusztusában, Georges Leekens dicstelen epizódszerepe után ülhetett le a magyar válogatott kispadjára. A többi pedig már szintén történelem.

                                                                 Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Rossi személyében olyan szakember vette át a nemzeti csapat irányítását, aki akkorra már tökéletesen tisztában volt a magyar viszonyokkal, ráadásul minden játékossal kapcsolatban abszolút naprakész volt. Azt már korábban Kispesten is bebizonyította, hogy nála felkészültebb, lelkiismeretesebb szakembert nehezen lehetne találni, mert ő az, aki a segítőivel, élükön a „szürke eminenciás” kifejezést tökéletesen megszemélyesítő Cosimo Inguscioval a napnak valóban szinte a 24 órájában a minél jobb eredmény eléréséért dolgozik. Egykori főnökéről, George F. Hemingwayről köztudott volt, hogy nem kifejezetten az a típusú üzletember, aki egy soha ki nem fogyó zsákból ész nélkül szórná a pénzt. Meglehetősen szoros volt tehát a nadrágszíj Kispesten, és nem is nagyon lehetett arra számítani, hogy – akár csak magyar szinten is – komolyabb összegeket fordítanak majd igazolásokra. Adott volt egy játékoskeret, ott volt mögöttük a Magyar Futball Akadémia, Rossiéknak pedig azokból az alapanyagokból kellett megsütniük a pizzát, amelyek rendelkezésre álltak. Meg is sütötték rendesen.

Mindezt pedig a válogatottnál is megteszik. Miután minden szóba jöhető játékost jól ismernek, tisztában vannak a képességeikkel is, a pályafutásukat pedig folyamatosan nyomon követik. A lehető legtöbb hazai bajnokin ott vannak, de a külföldön játszókat is „állandó megfigyelés” alatt tartják. Pontosan tudják, hogy kik jöhetnek számításba, a listára pedig bárki felkerülhet, aki megfelelően teljesít. Minden alkalommal lelkiismeretesen felkészülnek az ellenfélből is, tudják, hogy mit szeretnének viszontlátni a pályán, és mindezt hatékonyan képesek átadni a játékosoknak is. Ahhoz is megvan a tudásuk, hogy minden posztra megtalálják azokat a játékosokat, akik minél magasabb szinten képesek elvégezni a rájuk kiosztott részfeladatokat. Van tehát elképzelés, és megtalálták az ehhez szükséges embereket is. Azért ez sem volt ám mindig így...

Szerencséje pedig nem csak a jó kapusoknak, hanem ezek szerint a jó szakembereknek is lehet, mert a mostani sikerekhez néha szerencsére is szükség volt. Ez a csapat azonban mindent meg is tett azért, hogy mindezt kiérdemelje, hogy a mi támadásainknál legtöbbször befelé, az ellenfél támadásainál pedig legtöbbször kifelé pattanjon az a labda. Az elmúlt majdnem két és fél évben a magyar válogatott 24 mérkőzést játszott, ezek között pedig mindössze 2 barátságos találkozó volt. A tétmeccseken 12 győzelem, 3 döntetlen és 7 vereség a mérleg. A tallinni döntetlen, a nagyszombati, a spliti és a cardiffi vereség során akadozott leginkább a gépezet, valamint az oroszok elleni budapesti mérkőzés első 50 percében. Horvátország és Wales ellen azonban győzni is tudtunk, nem kaptunk ki Oroszországban, hat pontot szereztünk kapott gól nélkül a törökök ellen, és Szerbiától sem szenvedtünk vereséget. (Természetesen teljesen más korszak, teljesen más körülmények és teljesen más csapatok ugyan, de déli szomszédaink esetében egy 1-12-es párharcra is emlékezhetünk. Ez most 2-1 lett.)

Nem egyszer fordítottunk (vagy legalább egyenlítettünk) hátrányból, és többször is szereztünk gólt a legfontosabb lélektani pillanatokban, akár a mérkőzés utolsó perceiben. Igen, szerencsénk is volt, de a „mi lett volna, ha” kezdetű felvetéseknek továbbra sincs értelmük a sportban sem. Azokat a gólokat végül mi szereztük meg, azokat a gólokat pedig végül nem kaptuk meg. Néha az ellenfelek is segítettek a körbeveréssel, néha a játékvezetőkre sem panaszkodhattunk, és utólag már azt is láthatjuk, hogy a Nemzetek Ligája menet közben való átszervezése is kedvezett nekünk.

A további fejlődéshez pedig jelenleg minden a rendelkezésünkre áll. Eljött végre az idő, amikor a magyar válogatott tagjai közül néhányan már komoly bajnokságok meghatározó csapataiban jutnak rendszeres játéklehetőséghez, az eddigi sikerekkel pedig még több játékos számára nyílhatnak ki a kapuk, amiken keresztül ők is odakerülhetnek. Köztük akár olyanok is, akik az NB I-ből igazolhatnak jelentősebb csapatokhoz. Annyi biztos, hogy ezekben a napokban a külföldi játékosmegfigyelők noteszeibe egyre több magyar játékos neve került be.

A vb-selejtezők sorsolását a 3. kalapból (és a Nemzetek Ligájában elért eredménynek köszönhetően elképzelhető, hogy kedvezőbb helyzetből) várhatjuk. Itt olyan ellenfelekkel is találkozunk majd, akik a jelenlegi helyzetben már valóban a „kötelező győzelem” kategóriájába tartoznak. (Ezt is mikor mondhattuk így ki utoljára, egyúttal milyen ellenfelekkel szemben égtünk meg több alkalommal is a nem is annyira távoli múltban?) Ezeket a három pontokat a jelenlegi helyzetben már magabiztosan be kell gyűjteni, mert ez bizonyíthatja azt, hogy nem csak pillanatnyi fellángolásból, és a körülmények szerencsés összejátszásából kerültünk a mostani helyünkre. Az Európa-bajnokságon és a Nemzetek Ligája következő kiírásában viszont nem reménykedhetünk kötelező győzelmekben, sőt. Ezeken a mérkőzéseken már minden pont bravúrnak számít majd, de minden egyes olyan összecsapás, amelyet a nemzetközi élmezőny csapatai ellen játszunk, újabb és újabb tanulási és fejlődési lehetőség, azaz elengedhetetlen a továbblépéshez. Károgók természetesen mindig is lesznek, az esetlegesen gyengébb eredmények után egyre többen, de akiknek a pillanatnyi sikertelenség okoz majd örömet, azokkal nekünk nem is érdemes foglalkoznunk.

Sok meccset játszunk majd az elkövetkező időszakban, többnyire nagyon erős csapatokkal. A tisztes helytállás már minimálisan elvárható, mert úgy tűnik, hogy a játékosok és a stáb ehhez már adott. Az pedig már önmagában komoly siker, hogy megteremtettük a lehetőségét annak, hogy ilyen ellenfeleink lehetnek.

Mert van egy csapat!