Miután a kora esti meccsen a torna eddigi meglepetéscsapata, Horvátország, a harmadik győzelmét is behúzta, és megverte a szerbeket, a csoportkört záró magyar-holland meccs előtt világos volt a képlet: a magyar válogatott csak extrém súlyos vereség esetén tud kiesni, azaz szinte biztos továbbjutónak tekinthető, Hollandiát viszont a kiesés fenyegeti: ha nem nyernek, utaznak haza. 

Fotó: Stanko Gruden / kolektiffimages

A mérkőzés első 20-25 percét ez határozta meg. A mieink felszabadultan játszhattak, a hollandok viszont láthatóan idegesek voltak. Bár nagyon magas tempót diktáltak, könnyen elbizonytalanodtak, és sok labdát veszítettek el. Rögtön az első pár percben hármat, amitől csak még idegesebbek lettek. Az eladott holland labdákból, ill. rossz lövésekből gyors ellentámadásokat vezettünk, amit gyakran fejeztünk be góllal. 

A visszarendeződés láthatóan probléma volt a felkészülési meccseken, de még Horvátország ellen is, ma az első félidőben ez a játékelem parádés volt. Olyan visszarendeződés, ami minden gyors holland támadást megállít, nem létezik, de kifejezetten magas arányban tudtuk lefékezni a hollandok támadásait, és késztettük őket felállt fal elleni pozíciós játékra. 

Emmanuel Mayonnade, a holland válogatott szövetségi kapitánya levonta az első két meccsből a tanulságot, és a padon hagyta fiatal irányítóját, Larissa Nüssert, helyette Lois Abbingh és Kelly Dulfer játszottak támadásban is. Ez félig bejött neki: Dulfer jól játszott, Abbingh viszont szinte velünk volt, alig lőtt kapura, amikor igen, az se lett gól (egyetlen találatát a végjátékban szerezte), és még öt labdát el is adott. 

A gyors ellentámadásoknak, valamint a masszív védelemnek és visszarendeződéseknek köszönhetően lényegesen többször lőttünk kapura, mint a holland válogatott, és ez a mérkőzés állásában is megmutatkozott, négygólos előnyt tudtunk kiharcolni (12-8). 

Az világos volt, hogy ezt a kegyetlen tempót a kezdősorunk nem fogja végig bírni, cserélni kellett. Beállóban Helembai Fanny nem sziporkázott, de végülis megoldotta a feladatát, viszont a Vác két fiatal játékosa, Lakatos Rita és Kácsor Gréta, mintha azt se tudnák hol vannak, mindkettejük mérlege negatív. Az rendben van, hogy a cseréink gyengébbek, mint a holland kezdő, de ennyivel azért nem kellene. Sajnos itt vált igazán látványossá, hogy a junior világbajnokok még nem versenyképesek a felnőtt elittel, a náluk idősebb korosztályból viszont nemigen vannak bevethető játékosaink. 

De így is két gól előnnyel mentünk a szünetre. A második félidőre azonban sokat változott a játék képe. Rögtön az első percekben négyszer egymás után rontottunk el a visszarendeződést ugyanazon a poszton (a holland balátlövővel szemben), amit Kelly Dulfer gólokkal és gólpasszokkal használt ki. Az előnyünk a 43. percre fogyott el, ebben a negyedórában nem voltak sikeres lerohanásaink, felállt fal ellen pedig teljesen gyámoltalanok voltunk, csak ritkán találtunk egy-egy gólt. 

A döntés az utolsó negyedórára maradt. Mi cseréltünk többet, ha marad a tempó, nekünk kedvezhetne. Mayonnade viszont 19-re lapot húzott, és beküldte az addog a padon ülő fiatal játékosait, Dione Housheert, a már említett Larissa Nüssert, sőt beállóba az EB-n eddig lehetőséget nem kapó Merel Frerikset. Mindhárman szerepeltek azon a junior VB-n, amit a magyar válogatott nyert Debrecenben két és fél éve. Ez kockázatos lépés volt a francia szakember részéről, de bejött neki, a friss játékosok kiválóan játszottak, miközben a magyar csapat lendülete egyre fogyott. Itt mintha megfordult volna a bevezetésben említett pszichés tényező is: mi nyugodtunk meg, hogy a továbbjutás úgyis megvan, a hollandok meg küzdöttek a kiesés ellen. És ebben a pillanatban, sok csere ide vagy oda, a friss játékosokkal erőnlétileg is ők voltak fölényben. Labdát szerezni védekezésben már nem nagyon tudtunk, felállt fal ellen pedig teljesen passzív volt a támadójátékunk. Különösen feltűnő volt, mennyire elszürkült Kovacsics Anikó, gyakorlatilag megálltak nála a támadások. A végére Hollandiának már több kapuralövése is volt, mint nekünk. A második félidőben csak 9 találatig jutottunk, és a legtöbbször nem is Tess Wester védte ki a lövéseinket (ő majdnem pontosan ugyanolyan teljesítményt nyújtott, mint Bíró Blanka), hanem el se jutott őhozzá a labda, nem is tudtunk kapura lőni. 

A felállt fal elleni játékot alapvetően meghatározta, hogy a világ egyik legjobb védelme ellen nem fér bele, hogy a jobbátlövő posztjáról ennyire ne jöjjön semmi. Klujber Katrin a harmadik meccsen szerepel minden várakozást alulmúlóan. Ez alighanem a koronavírusos megbetegedés hatása még, ami őt személy szerint alapvetően felmenti, de nem változtat azon a tényen, hogy a posztján így lényegében nem voltunk meg. Tomori Zsuzsa támadásban csak akkor került pályára, amikor a szövetségi kapitányok már végképp feladták, hogy Klujbertől bármire számíthassanak, de nem tudtott a játékhoz semmit hozzátenni. Talán többet játszhatott volna ott Háfra Noémi, mert Zácsik Szandra a balátlövőt azért elfogadhatóan bejátszotta. De persze utólag könnyű okoskodni, és azt sem tudjuk, Zácsik bírt volna-e erőnléttel még tíz percet (valószínűbb, hogy nem). 

Ami viszont tény: egyre nagyobbá vált a különbség a két csapat közt, az utolsó tizenkét percben összesen 2 gólt lőttünk, és a végjátékra már csak a vereség mértéke volt kérdéses. De az sose merült fel, hogy akkora verést kapjunk, ami a kiesésünket jelentené, így pánikra nem volt ok. 

A továbbjutás ténylegesen meg is lett, a középdöntőben majd Németország, Románia és Norvégia ellen kell pályára lépnünk. Mivel egyetlen pontot se vittünk tovább, az elődöntő elérhetetlen távolságban van, a kérdés az, az 5-12. helyezések közül melyik lesz a miénk. Első ellenfelünk Németország lesz, december 12-én, 16 órakor, azt a találkozót is a Sport 1, ill. az EHF TV fogják közvetíteni.