Válogatott okosságok

Sok vita előzte meg az Egyiptomban rendezett férfi kézilabda világbajnokságot. Megrendezzék-e egyáltalán, legyenek a nézők, milyenek legyenek a körülmények. Bár három csapat is visszalépett közvetlen a VB elején (az egyikükre még visszatérünk), ezután a VB már nagyjából simán ment végig, és utólag se hallunk arról, hogy tömegesen dőltek volna ágynak az Egyiptomból hazatérő játékosok. Az egy-két elszigetelt eset, a VB után pozitív tesztet produkáló játékosok (nem a magyar keretből) könnyen lehet, hogy valahol máshol szedték össze a fertőzést.

Fotó: IHF 

Az Egyesült Államok és Csehország visszalépése, egyaránt a VB kezdését megelőző napokban, minket nem érintett, a Zöld-foki Szigetek esete annál inkább. Az afrikai csapatot bármilyen körülmények közt (na jó, az extremitásoktól tekintsünk el) meg tudtuk volna verni, ezen nem múlt semmi. De ellenük játszottunk az első mérkőzésen, és akkor már tudtuk, a keretükből több játékos is fertőzött. A meccsünk, ahol a legfőbb célkitűzés az volt, senki ne fertőződjön meg, inkább hasonlított kabaréra, mint komoly kézilabdameccsre. Utána pedig a zöldi-fokiak vissza is léptek. Bár aznap még feszült volt a helyzet, utólag azt mondom, szerencsénk volt, hogy így alakult: ha két nappal előbb mondják le a részvételt, beugróként érkezhetett volna a helyükre Hollandia. Ott is mi lettünk volna az esélyesek, de azért nem lett volna laza meccs. Az Uruguay elleni meccs jó sajtóanyagot szolgáltatott annak megvitatására, tényleg jó ötlet volt-e 32 csapatra bővíteni a világbajnokság mezőnyét (lelőjük a poént: nem), ezen kívül sok érdekességet nem hordozott. És ezután kezdődött számunkra az igazi világbajnokság. 

A Covid-19 hatásait ellensúlyozandó, a szokásosnál bővebb kerettel, húsz játékossal utazhattak a válogatottak a világbajnokságra, ebből kellett minden meccsre tizenhatot nevezni. Ez a plusz pihentetési lehetőség jól is jött a magyar csapatnak, így a könnyebb meccseken a válogatott húzóembereinek akár pályára sem kellett lépniük. Már csak azért is, mert Ligetvári Patrik vírusfertőzés utáni rehabilitáció miatt részt sem vehetett a VB-n, Győri Mátyás pedig ott volt, de fizikálisan nem terhelhető annyira, hogy igazán sokat hozzá tudott volna tenni a szerepléshez. 

Németország ellen két, erőfelmérőnek is gyenge meccs után léphettünk pályára. Ez a meccs döntötte el mindkét válogatott esetében, hogy sikeres-e a világbajnokság, ennek megfelelően nagy volt a feszültség. A találkozó előtt a németek se játszottak komoly meccset (a Zöld-foki Szigetek ellen már egyáltalán nem kellett játszaniuk, Uruguay pedig őket se dolgoztatta meg igazán), így az első erőfelmérő egyben meg is adta az irányt mindkét csapatnak. És ebben a meccsben benne is voltak a válogatott legfőbb jellemzői:

- Irányítóban és beállóban világklasszisok játszanak (Lékai Máté ill. Bánhidi Bence)

- A válogatott játéka a spanyol iskolát követve a védekezésre épül, és a védelem ténylegesen kiemelkedően jó. 

- Három fiatal játékos, Máthé Dominik, Szita Zoltán és Rosta Miklós minden várakozás feletti mértékben tudott hozzátenni a csapat játékához. 

Ezek kellettek ahhoz, hogy egy, a végsőkig kiélezett mérkőzésen, megverjük Németországot, és ezzel irányba vegyük a negyeddöntőt. Igen, nem jött rosszul, hogy a németektől több meghatározó játékos hiányzott, tény. De azzal, hogy mi lett volna, ha..., máskor sem szoktam foglalkozni, most sem teszem. Ténylegesen nyertünk. 

Bánhidi, véleményem szerint, az egész világbajnoki mezőny legjobbja volt a posztján. Az AllStarba ténylegesen a francia Ludovic Fabregas került, azt még elfogadom, hogy Fabregas általánosságban jobb játékos, mint Bánhidi, de ezen a VB-n a magyar játékos szerepelt jobban. Lékai Máté egészen kiemelkedő teljesítményre volt képes, azonban az irányító posztján jött ki a magyar csapat legnagyobb hiányossága: Lékai a fontos meccseket csere nélkül játszotta végig. A teljes keretből nála több játékperce csak a kapus Mikler Rolandnak van, és mindezt úgy, hogy Lékai Spanyolország ellen nevezve se volt (igaz, Mikler se). A középdöntő meccsein már tipikus volt, hogy az első félidei klasszisteljesítmény után a második játékrészre teljesen eltűnt. Lehet, hogy jobb lett volna több pihenőidőt adni neki, a lengyel vagy a brazil meccs második félidejében látott játékot Nagy Bence vagy Hanusz Egon is hozták volna. De sokat elmond, hogy ez az egyetlen igazán kritikus pont a válogatottnál. 

Írtunk itt a blogon az 1998/99-es korosztály utánpótlás-szerepléséről. A korábbi korosztályok gyenge szereplése miatt ők az U18 EB-n és az U19 VB-n eleve részt sem vehettek, és még az U20-ban is a legutolsó kalapba kerültek, friss feljutókként. Az U21-ben pedig borzasztóan szerepelt a csapat. De pár játékos már akkor is figyelemreméltó teljesítményt nyújtott. Hármuk útja pedig teljesen sima volt a felnőtt válogatottig, hiszen itt a mára nagyjából visszavonult, a nyolcvanas évek elején-közepén született korosztály mögött óriási űr tátongott a magyar férfi kézilabdában. Azt kevesen vonták kétségbe, hogy Szita, Rosta és Máthé tehetségesek, és a legtöbben azt is látták, hogy az elmúlt időszakban, egyaránt a Bajnokok Ligájában szerepelve (Szita és Máthé is külföldire igazolt emiatt) sokat fejlődtek is, de arra azért nem számíthattunk, hogy komoly teljesítményre lesznek képesek a válogatottban. Egy ilyen fiatal játékos még a női mezőnyben is általában mellékszereplő, a férfiaknál pedig végképp. Az említett játékosok szemmel láthatóan vékonyabbak, mint idősebb társaik, és ez nem azért van, mintha nem edzenének rendesen, hanem az életkorukból fakad. Azért a kézilabdában ez komoly hátrány. Ehhez képest Máthé és Szita a posztjaikon kezdővé váltak, pozitív csalódást okozva, és Rosta is "csak" amiatt szorult hátrébb, mert az ő posztján Bánhidi Bence a kezdő. 

Hármójuk közül Máthét különösen is kiemelhetjük: 31 góljával a teljes magyar válogatott legeredményesebb játékosa, ha csak tisztán a mezőnygólokat nézzük (9 alkalommal büntetőből talált be), akkor is csak Bánhidi és Lékai lőtt több gólt, és ők se sokkal többet. Plusz Máthé volt a magyar csapat legjobb hétmétereslövője, 10 próbálkozásból csak egyszer hibázott, kiemelkedően sok gólpasszt osztott ki (nála többet csak Lékai), szóval 21 évesen feltűnően érett játékot mutatott. 

Ha ehhez még hozzáteszem a védőspecialistaként szereplő Sipos Adriánt (őrá még visszatérünk), aki két éve, 28 évesen került be a válogatottba, világos, hogy jelenleg a férfi válogatott játékosállománya ott van egyből a nemzetközi élmezőny mögött. Pusztán a kezdőcsapatokat nézve gyakorlatilag bárkivel versenyképesek vagyunk, cserelehetőség terén már egyértelmű a lemaradásunk a spanyol vagy a francia kerethez képest. Ilyen kaliberű játékosaink a női válogatottnál, momentán, nincsenek. 

A harmadik kulcs a védekezés. Egészen kiváló védelmet sikerült összeraknia Gulyás István szövetségi kapitánynak és José "Chema" Rodriguez másodedzőnek. És talán az se ártott, hogy ott van a stábban Nagy László is, aki azért a pályafutása csúcsán a világ legjobb védőjátékosa volt. Sipos Adrián a védelem vezéreként nem csak a teljes VB egyik legjobb védekező-teljesítményét nyújtotta, de a védelem működését is meghatározta. Ligetvári innét nem is minőségben, hanem inkább a játékidő jobb elosztása miatt hiányzott. Én megkockáztatom azt a kiejelentést, hogy, ha nem is teljes mérkőzésekre, de időszakosan olyan védelmet tudott a magyar válogatott feltenni a pályára, mint senki más a teljes mezőnyben.  Ezt nem tudtuk egész meccsekre stabilizálni, de még a gyengébb időszakokban is nagyon jó volt a védelem. A leggyengébb pont a visszarendeződés volt, az jelentősen elmaradt a felállt védelem minőségétől, a szakmai stábnak arra kell figyelmet fordítania. Túl sok gólt kaptunk gyors indításból. 

Ezek voltak a magyar válogatott legfontosabb pozitívumai. És ezek értéke igazából nem is a legélesebb meccseken látszott, hanem a középedöntő első két találkozóján, Brazília és Lengyelország ellen. Korábban a válogatott ilyen kategóriájú ellenfelek ellen általában nehéz meccseket játszott, pláne a világversenyek második szakaszában. Most pedig se a braziloknak, se a lengyeleknek esélyük se volt. A magyar csapat elérte azt a szintet ezen a világbajnokságon, hogy a középcsapatok ellen, ha koncentráltan játszik, biztosra mehet. Ezek a mérkőzések nem voltak túl emlékezetesek, de ezek mutatják legjobban a magyar válogatott igazi erejét. 

És ezeknek köszönhetően korán bebiztosítottuk a negyeddöntő elérését, így a spanyol meccset lazára vehettük, rápihenhettünk a következő mérkőzésre. A legjobb négy közé jutásért Franciaország ellen vívtunk egy nagy csatát, amit végül a hosszabbításban elveszítettünk. Kár érte, másfelől ez a meccs is megmutatta: nincs olyan ellenfél ma a világ kézilabdájában, aki ellen felemelt kézzel kellene pályára lépnünk, aki ellen az esélytelenek nyugalmával játszhatnánk. Annyi rutinja és annyi cserelehetősége jelenleg nincs a válogatottnak, hogy ezt a meccset meg is nyerhette volna. De ahol két-három éve tartottunk, ill. amitől féltünk, hogy mi lesz, ha Nagy Lászlóék korosztálya visszavonul, ahhoz képest lényegesen előrébb tartunk. Ötödik lett a csapat a világbajnokságon, megelőztük például Norvégiát, Horvátországot, Németországot, elég ritkán szerepelnek ők mind mögöttünk. Bár az emberben van egy kis keserűség az elvesztett negyeddöntő miatt, a teljes VB-szereplést illetően nem lehetünk csalódottak, sőt. Már csak tovább kell menni a megkezdett úton. Jófelé megyünk.