Évek óta zajló polémia, hogy a magyar-e a világ legerősebb bajnoksága női kézilabdában. Három éve magam is állást foglaltam a témában. A helyzet viszont folyamatosan változik - ezúttal nem előnyünkre.

Jelenet a Viborg - Vác EL-mérkőzésről. Fotó: EHF

A teljes igazsághoz meg kellene ismételnem nagyjából szó szerint ugyanazt a bevezetőt, amit 2018 őszén írtam. mert a fő tétel, miszerint olyan, hogy "a legerősebb bajnokság", nem létezik, értelemszerűen most is áll. Szóval jelen okfejtés, éppúgy mint a kedves olvasó álláspontja (ha van) a témában, teljesen szubjektív. 

Azt írja egy fotelszakértő, egy adott magyar klub (most mindegy, melyik) kiesne a dán bajnokságból. A magát hozzáértőnek képzelő illető valójában nem csak soha életében nem látott egyetlen dán alsóházi bajnokit se, de komoly fejvakarásba kezdene, ha meg kellene neveznie a jelenleg a dán liga utolsó hat helyén tanyázó klubok közül kettőt. Én magam ennél egy árnyalattal jobban kiismerem magam, de semmiképpen nem venném a bátorságot, hogy egy az egyben összevessem a dán, a francia vagy a román bajnokság alsó felét a magyar NB I mezőnyének végével. 

Ahhoz viszont elég mélyek lehetnek az ismereteink, hogy összevessük a három, vagy öt évvel ezelőtti magyar mezőnyt a maival. A különbség pedig szembetűnő. 

Az akkori magyar bajnokság erejét a rengeteg külföldi játékos adta. A mezőny közepén szereplő csapatok voltak képesek a bőkezű állami támogatásoknak köszönhetően jó képességű külföldi játékosokat szerződtetni. Volt olyan szezon, amikor mindkét olyan nemzetközi kupát, ahol egyáltalán jogosultak magyar csapatok részt venni, magyarországi klubok nyerték - miközben a két érintett csapat, a Győr és a Siófok, kezdőjében összesen egy magyar játékos szerepelt. 

Bár hivatalosan sosem vezettek be erre vonatkozó, komolyan vehető korlátozásokat, az idei szezonra ráadásul a komolytalanokat is eltüntették, valójában évek óta azt látjuk, hogy egyértelműen visszaszorulnak a külföldiek a magyar bajnokságból. Sőt, tulajdonképpen bekövetkezett az, amivel 2017-ben még csak riogattunk: a Győr továbbra is tele van külföldiekkel, a Fradiban is egyre nagyobb a súlyuk, a mezőny többi részéből viszont rendesen eltűntek. Az idén az Európa Ligában szereplő négy csapatunkban (Mosonmagyaróvár, Vác, Siófok, MTK) csak mutatóban akadnak külföldi játékosok. A külföldiek helyére részben magyar fiatalok özönlöttek be (volt honnét), de ők se voltak elegen (erről majd a közeljövőben külön is írok), jópár játékost hoztak fel, főleg az alsóház csapatai, a másodosztályból, azaz az NB I/B bajnokágból is. Ez pedig, eltérően attól, amire pár, a magyar fiatal játékosok képességeit erősen felülértékelő szemlélő számított, a bajnoki mérkőzések színvonalának jelentős visszaeséséhez vezetett. Ma komoly bennmaradási esélyei vannak olyan csapatoknak, amelyek öt-hat éve nulla ponttal zúgtak volna ki az NB I-ből, nemzetközi kupaindulásra jogosító helyezést lehet elcsípni pár éve legfeljebb a biztos bennmaradáshoz elegendő képességekkel. (Azt már csak erősebb idegzetű olvasóinknak érdemes átgondolniuk, milyen lett volna a magyar bajnokság hat-nyolc évvel ezelőtt a külföldiek nélkül, amikor az akkori utánpótlásból megközelítőleg sem jött fel olyan minőség, mint manapság). 

Ez visszatükröződik a nemzetközi eredményekben is. Nem csak (mint 2018-ban) egy kézen megszámolható számú mérkőzést tekintünk, de az idei komplett EL-szereplés erősen figyelemreméltó. Jó, a legutóbbi hétvége (február 5-6) különösen is kijózanító volt. A Bajnokok Ligájában a Győr hibátlanul szerepel, a Ferencváros eredményei ugyan elmaradnak a saját és a szurkolók várakozásaitól, de így is kb. ugyanazt hozzák, mint a francia és a dán második csapat. Az Európa Ligában viszont rendszeresen kapnak ki csapataink más bajnokságokban az övékéhez hasonló helyen szereplő kluboktól - nem egyszer akár esélytelenek ezekkel szemben. 

Ma már komoly szakértő nemigen beszél arról, hogy magyar NB I. lenne a világ legerősebb női bajnoksága, erre inkább csak a gúnyolódók hivatkoznak. Ők valószínűleg még évekig emlegetni fogják ezt, mindahányszor valamelyik csapatunk kikap egy jegyzetlen ellenféltől. Hogy akkor hol a legerősebb a mezőny? Talán Dániában, talán Franciaországban, de az is lehet, hogy a magyar modellt pár év késéssel követő, és jegyzett külföldi játékosokat adópénzekből raklapszámra igazoló Romániában. Számít? 

Már az előző cikkben is arra a végkövetkeztetésre jutottam: a világ legerősebb bajnoksága nem olyasmi, aminek valós értéke van. Néző ettől nem lett több, a meccsek közvetítési jogát külföldre képtelenség eladni. A nemzetközi kupaszereplés társadalmi támogatottsága is csekély, a Győr BL-győzelmei a klub szurkolóin túl nem sokakat hatnak meg. Ellenben, ha kikap egy csapat, egyből előkerül az ellentábor, hogy ugyan, hogyhogy ezt sikerült elérni a milliárdokból. 

Tényleg: hogyhogy? Hogy van az, hogy a Vác vagy a Mosonmagyaróvár simán kapnak ki olyan csapatoktól, ahol a játékosok egy része munka után megy edzésre, ahol a mezeket meccs után a játékosok mossák ki odahaza, ahol a szponzoráció inkább annyiban merül ki, hogy legalább labdát nem a játékosok vesznek a saját pénzükből? Dán vagy norvég játékos még zsebpénzért játszva sem igen engedné meg magának, hogy úgy nézzen ki, mint egyik-másik, az optimálisnál két számmal nagyobb nadrágot viselő magyar kolléganőjük. Mégis ez utóbbi tesz el mesés fizetést. A női kézilabda finanszírozása csökkent ugyan a pár évvel ezelőttihez képest, de nem annyival, mint amennyivel visszaesett a játékoskeretek értéke, így a magyar kézilabdázók még erősebben túlfizetettek a más bajnokságokban szereplőkhöz képest. Mondhatni, ugyanazzal az erőfeszítéssel, amivel felépítettük a világ legerősebb bajnokságát, most fenntartunk egy sokkal gyengébbet. Ha annak nem volt sok értelme, akkor ennek ugyan mennyi?