Válogatott okosságok

Szenzációs elkapás lenne, de itt nem erről van szó. Shin Soo-ji, a koreai ritmikus gimnasztika válogatott tagja végezte el a Doosan Medvék és Samsung Oroszlánok közötti baseball meccs kezdődobását. A hölgy olimpiai gyakorlatára talán nem sokan emlékeznek, de a hajlékonyságát most a baseball dobásnál is bemutatta.

Blogunk állandó szerzője több évnyi munka után végre megjelenteti regényét, amelyben a kispesti focicsapaton és  magyar labdarúgó válogatotton keresztül mutatja be a botrányokkal és bundákkal sújtott, de nekünk mégis oly kedves hazai labdarúgást. Félig kívülállóként, félig bennfentesként: nem a klubok háttérmunkáját elemezve, de szurkolói szemmel, mintegy másfél évtizedet felölelve –a kilencvenes évek végétől napjainkig. A könyv címe: Városok, stadionok, kocsmák.

Városok, stadionok kocsmák... a szurkolók szentháromsága. A magyar szurkolóké. Lehetne ez a három legfontosabb dolog akár a jó futball, a minden igényt kielégítő stadion és jó sör is, de jól tudjuk, hogy ez csak egy másik dimenzióban, vagy Uram bocsá’ egy másik országban van egyszerre jelen. Néha persze felcsillan a remény, hogy talán nálunk is gyökeret ver valami hasonló, de csapatunk menetrend szerinti hullámvölgye és a nemzetközi porondra való kilépés, no meg a félidő végére megmelegedő és kicsit savanykás sör mindig helyretesz minket. De ez a futball akkor is a miénk! „Egy barátom megkérdezte tőlem: szereted még a futballt? Imádom! Visszakérdezett: ezt a mait? Mit mondhattam volna neki? B...meg, itt élek! Ennyit tudunk, de én ezt is szeretem, engem ez is kielégít. Nem élek Barcelonában, sem Londonban. Én magyar ember vagyok, és ez a futball az enyém.” - nyilatkozta anno a klubhűség egyik mintaképe, Szurgent Lajos.

És ne felejtsük, hogy a helyzet még ennél is volt sokkalta rosszabb. Még ennél is? Bizony! Valamiért biztos vagyok benne, hogy a magyar labdarúgás legsötétebb bő évtizedén már túl vagyunk. De ezt az bő egy évtizedet vétek lett volna nem megörökíteni, mert sokunk szívének ez egy igen kedves időszaka volt. Annyira, hogy képesek vagyunk nosztalgiával gondolni rá. Nem a körülmények miatt, hanem mindazok ellenére. És nem utolsósorban azért szeretnék emléket állítani, hogy az idő múlása se szépítse meg túlzottan azokat az éveket, mert sokszor bizony kínunkban nevettünk.  

A ma húszas, harmincas korosztályok ugyanis már csak az almanachokból és az idősebbektől hallottak magyar labdarúgó sikerekről –egyáltalán VB-szereplésről. Ezek a srácok minden tiszteletük ellenére talán már kicsit unják is azokat a „bezzeg-időket”, és az öregek okoskodását. „Én erre már nem megyek ki...én még láttam Puskást, Albertet, Fazekast játszani...”

Rég volt, talán igaz sem volt...

Minden futballklubnak szüksége van címerre, és a legtöbben le is tudják ezt a kötelességet pár egyszerű sablon összeillesztésével, a klub színeiben. Na, róluk nem szól ez a sorozat.

Az akadémiai rendszer bevezetésétől sokan várták a magyar labdarúgás azonnali és látványos feltámadását és felemelkedését. Arra számítottak, hogy már egy-két éven belül tömegesen lepik el a hazai pályákat az új Puskások, Albertek, Pelék, Maradonák és Messik. A kezdeti lépések megtétele után néhol már körvonalazódik némi eredmény is, azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy fentiekhez hasonló klasszis világszerte is csak nagyon kevés születik. Nemzetközi szinten is elismert, meghatározó játékosok kinevelésére azonban mi is képesek vagyunk. Ehhez nem feltétlenül kell még több akadémiát létesíteni, hogy aztán ezeket az új létesítményeket is a lehető legmodernebb technikai feltételekkel szereljük fel. Akadémiából már bőven elég van, a már meglévő és működő intézményekben bőven kinevelhető a nemzetközi szintű játékosok egész sora.  Nem attól lesz egy utánpótlásközpont akadémia, hogy ezt a szót írjuk ki a nagykapura és a klubházra, hanem attól, hogy ott megfelelő színvonalú képzést kapnak azok a fiatal játékos-palánták, akiknél a tehetség mellett az akaraterő sem hiányzik.  Természetesen az is fontos lenne, hogy a kissrácok már gyakorlatilag óvodás koruktól kezdve magas színvonalú képzést kapjanak a megfelelő felkészültséggel rendelkező edzőktől, és az akadémiákra már biztos alapokkal juthassanak el. Az akadémiai képzés viszont önmagában semmit sem ér, ha a játékosok nem viseltetnek megfelelő alázattal ehhez a csodálatos sportághoz.

A Kedves Olvasókat rendhagyó irodalom órára invitálom egy nem szokványos verselemzés keretein belül. Szabó Lőrincet az 1927 szeptember 25- én  lejátszott 5- 3- as magyar győzelemmel végződött osztrákok elleni találkozó ihlette meg. A költő fodbal- szeretetét és váteszi képességét:-) támasztja alá, hogy egy másik  művének " Kálmán bácsi" a címe.

Visszatérve cikkükben bemutatott versére, azért éreztem érdemesnek önök elé tárni, mert meglehetősen ritka, hogy egy válogatott meccsről ilyen kiváló költőtől ennyire jó vers szülessen:

                                                       Raul felesége

Minden futballklubnak szüksége van címerre, és a legtöbben le is tudják ezt a kötelességet pár egyszerű sablon összeillesztésével, a klub színeiben. Na, róluk nem szól ez a sorozat.

Nehéz megtippelni, egészen pontosan mire gondolhatott a szerző a grönlandi Kugsak címerének megalkotása közben. Vajon sok patinás angol klubhoz hasonlóan a Kugsak együttese is eredetileg másik sportot űzött, esetünkben a kapucnis fókarögbit? Vagy inkább azt az incidenst ábrázolja a kép, amely közvetlen kiváltó oka volt az ultrák regisztrációját és szigorú motozását előíró törvénynek? Az kevésbé valószínű, hogy a környék gyenge közbiztonságára próbálnák meg így felhívni a figyelmet. ("Kérjük, vigyázzon értékeire, a buszokon fókatolvaj-galerik garázdálkodnak!")

Akiknek az ismeretségi körükben sportolók is találhatóak, minden bizonnyal volt már részük abban a különös szerencsében, hogy énekelni is hallhatta őket. Például kisebb-nagyobb társaságban egy-egy sikeres eredményt követően, vagy akár úgy is, amint szombat (?) esti levezetésként erősen bemálnázva gajdoltak egy karaoke rendezvényen. Néhány sportolónk azonban határozottan messzire jutott ebben a szakmában is, és több esetben hangfelvétel is őrzi azokat a pillanatokat, amikor keményen és határozottan dalra fakadtak. Ezúttal ezen felvételek között szemezgetünk.

Kezdésként itt van mindjárt egy igazi gyöngyszem. Verebes József és az MTK 1987-es bajnokcsapata állt mikrofon elé ennek a kulturáltan szép felvételnek a kedvéért, a dal szövegét egyébként egy másik Verebes, miszerint István követte el.

Csupán két hónap a magyar válogatott bukaresti vizitálásáig. Fogalmazzunk úgy, hogy ez szurkolói szempontból sem egy mindennapi esemény. Ráadásul a közismert okok miatt a hazai meccsen sem tudtuk odatenni magunkat. Továbbá meglehetősen komoly tétje van a mérkőzésnek, ezért jó esetben a hűvös nyár ellenére is igen magas hőfokon kéne égnie az aktív meccsrejáróknak. Érdekes módon, ahogy közeleg a mérkőzés időpontja, úgy látom csökkenni a lelkesedést. Pedig vannak különböző opciók, csak ugyebár fel kéne emelni a telefont és fizetni kéne. Sokaknak már ez sem megy. Pedig igen sokkal tartozunk a  románoknak, akik meg tudtak már jelenni tisztességes létszámban Budapesten. Mi viszont Bukarestben soha. Nem a paksi és a siófoki fellépés az igazi mentalitás-túra, hanem ez. És még mindig nem vagyok benne biztos, hogy több ezren leszünk.

Tényleg invázió lesz? (Fotó: ultrasliberi.hu ) 

2013. február 6-án jelentette be a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ), hogy a női válogatott szövetségi kapitánya, a norvég Karl Erik Bøhn leukémiás. Mint valószínűleg olvasóink többsége is tudja, ez nem egy különösképpen vicces betegség, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a 48 éves Bøhn hónapokon át életveszélyben volt, saját bevallása szerint megtervezte már a saját temetését is.

Amikor még minden rendben volt (Fotó: vg.no, BJØRN S. DELEBEKK)

Minden futballklubnak szüksége van címerre, és a legtöbben le is tudják ezt a kötelességet pár egyszerű sablon összeillesztésével, a klub színeiben. Na, róluk nem szól ez a sorozat.

A mongol Khangarid FC címere például remek érzékkel eleveníti meg gyermekkorunk traumatikus élményét, a labdánkat hangoskodás miatt elrekviráló dühödt szipirtyót. Lógó mellekkel, meglehetős hasi túlsúllyal és rémisztő arccal áll rá a labdára ("Néni kérem, ne tessék, tojás alakú lesz főle a laszti!") és nem hajlandó visszaadni, mert ő délután szeret ledőlni pár órácskára és ebben az éktelen ricsajban nem lehet.