Válogatott okosságok

Morten Bisgaard neve nem ismeretlen az európai futball iránt érdeklődők között. A nyolcszoros dán válogatott a Ferencváros és a Debrecen ellen is pályára lépett az európai kupákban, légiósként pedig az Udinese és a Derby County csapataiban szerepelt. Exkluziv interjúnkban a dán, angol és olasz foci mellett többek között a dán futball fejlődését meghatározó magyar edzőkről is beszél.

Davids ellen a válogatottban

Mennyire ismeri a magyar futballt?

Az ötvenes évek világhírű csapatát természetesen jól ismerem. Ami a jelenlegi magyar futballt illeti, leginkább a Hollandia elleni sajnálatos, 1-8-as, súlyos vereség ugrik be. Az ilyen eredményekre a semleges szemlélő is felkapja a fejét és igazából ilyet az ember nem szívesen lát, mert azt jelenti, hogy valami nagy baj van az ottani labdarúgással. Az is feltűnő, hogy régóta nem láttam magyar csapatokat az európai kupákban, pedig a régióból - Romániából, Csehországból, Lengyelországból - is voltak csapatok, melyek szép eredményeket értek el Európában. Ami a magyar játékosokat illeti, megemlíteném Királyt, az emlékezetes mackónadrágos kapust, akit remek játékosnak tartottam, illetve Gera Zoltánt, aki ellen többször is játszottam.

2002-ben az FC Köbenhavn a Ferencvárossal került össze az UEFA Kupában és csak nagy küzdelemben jutott túl a zöld-fehéreken. Emlékszik erre a párharcra?

Igen, az egy kemény párharc volt, mindkét csapatnak reális lehetősége volt a továbblépésre. A hazai meccsen talán a végén egyenlítettünk. Nekem nem igazán ment a játék, talán az egyik legrosszabb meccsem volt a koppenhágai időszakomból. Némi önbizalomhiánnyal küszködtem abban az időszakban és őszintén megvallva pocsékul játszottam. Úgy emlékszem, Gera Zoltán is pályára lépett ellenünk azon a meccsen, ellene a Derby színeiben is játszottam és játéktudásával messze kimagaslott a többiek közül. A végén sikerült büntetőkkel továbbmennünk, de könnyen alakulhatott volna másképp is a továbbjutás.

FC Köbenhavn - FTC beharangozó (Forrás: Tempo Fradi)

Koppenhágai szereplése alatt Rabóczki Balázs volt az egyik kapus a csapatnál. Egy csapattárs szemével milyen volt a teljesítménye?

Balázs egy szimpatikus srác volt, emlékszem, jól beszélt svédül, amikor hozzánk került. Nem ment neki rosszul a csapatnál, jó kapusnak tartotta mindenki. Nagy harc volt a kezdő posztokért, akár egyetlen komolyabb hiba is a kispadot jelenthette. Az egyik hazai meccsen elnézett egy szabadrúgást, amiből gólt kaptunk, utána pedig az edzőnk a svéd kollégájának szavazott bizalmat.

Legutóbb Vadócz Krisztián próbálkozott egykori klubjában, az Odense-ben. Szakkommentátorként mi a véleménye róla?

Krisztiánt senki sem ismerte itt, a semmiből hirtelen robbant be a helyi futballba, az első meccsein remek gólokat lőtt. Látszott, hogy jóban van a labdával, technikája kimagaslott a társai közül, remekül osztogatta a labdákat és mint említettem, a befejezéseknél is sikeres volt. Aztán valami történt a csapattal, egymás után vesztették el a meccseiket és Krisztián teljesítménye is erősen hanyatlott. Itt minden meccs után minden játékost elemeznek, követik, mennyit futott és mekkora intenzitással, hány jó passza volt stb. A technikai elemzésekben kitűnt, hogy visszaesett a futóteljesítménye és nem olyan gyors, illetve robbanékony mint társai. Találkoztam vele személyesen is néhányszor, szimpatikus srácnak tűnt, sajnálom, hogy nem sikerült olyan karriert befutnia itt, mint ahogy az első hetek után tűnt.

Épp könyvet ír a dán futball történetéről. Milyen szerepet játszottak a dán futballban a magyar szakemberek?

Egyelőre annyit sikerült kiderítenem a dán futball történetét kutatva, hogy a magyar trénerek nagyon jelentős szerepet játszottak a sport fejlődésében. A magyar edzők a húszas évektől sok országban működtek, a szomszédos Svédországban is megfordultak (Schlosser és Bródy - a szerk.), Dániába azonban csak a harmincas években jutottak el. A dán futball angol orientációja miatt főleg a szigetországból érkezett trénereket foglalkoztattak.

Az első magyar edző Molnár Frigyes volt, aki „vidéki” edzőként ugyan bajnoki címet nem szerzett (ekkoriban a fővárosi csapatok nyerték a dán bajnokságot), de a klubokban, ahol dolgozott, a mai napig meleg szavakkal emlékeznek a munkásságára. Molnárról érdekességképp megemlíthető, hogy egyszerre két azonos csoportban szereplő klubnál is edző volt. Vele kapcsolatos az a történet is, hogy állítólag nem is őt, hanem névrokonát, a válogatott Molnár Györgyöt akarták odavinni, akit évekkel korábban egy MTK portyameccsen láttak. Miután kiderült, hogy ő nem az a Molnár, csak próbaszerződést ajánlottak neki, de annyira meg voltak elégedve munkájával, hogy sok évig ott maradt.

Még Molnárnál is híresebb lett Szendrődi Lajos (az Elektromos válogatott csatára), aki 1953-ban jött a Køge BK-hoz, és a következő szezonban megnyerte a bajnokságot, elsőként a vidéki együttesek közül. Persze nem szabad megfeledkezni a korábbi ferencvárosi legendáról, Toldi Gézáról sem, aki hosszú ideig dolgozott Dániában. 1950-ben lett korábbi csapatom, az Odense edzője, és az Aarhus-szal háromszor is bajnok lett. Tehát adott két edző, akik bajnokságokat nyertek és egy harmadik, aki alapvetően befolyásolta több csapat fejlődését is. Rajtuk kívül még voltak vagy öten magyarok, akik hosszabb-rövidebb ideig itt dolgoztak.

Hogyan jött az ötlet, hogy könyvet írjon a dán futball fejlődéséről?

Az „Inverting the pyramid” című futballtaktikai alapkönyv ihletett. Meglepő volt, hogy Dániáról egy szó sem esik a könyvben, miközben több skandináv szomszédunk is benne van. A könyv egyik fejezete a diplomamunkám tárgya lett, és nemrégen egy kiadó jelezte, hogy érdekelné az egész könyv, így újból nekiláttam a kutatásnak.

Hogyan segíthetnének a magyar olvasók?

Szeretném megtalálni Toldi, Molnár és Szendrődi (Szoják) leszármazottait, megtudni, hogyan kerültek Dániába, mik voltak az edzésmódszerek, taktikák, amiket alkalmaztak. Bármilyen információ velük kapcsolatban nagyon értékes lenne számomra. (Kérjük olvasóinkat, szerkesztőségünknek jelezzék, ha bármilyen információjuk van az említett edzőkről, illetve családjukról.)

 Toldi Géza (Forrás: Tempo Fradi)

Beszéljünk a 92-es dán EB-sikerről! Mit jelentett ez a győzelem, és mi volt a hatása a dán futballra később?

Viccesen azt mondhatnám, a siker hosszú távú hatása a megnövekedett elvárás lett. Miután egyszer sikerült nyernünk, mindenki többet várt tőlünk. A '92-es győzelem egy igazi tündérmese, amiről szeretünk időről időre elmerengeni, de tudjuk, hogy csodák csak egyszer vannak. Nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban nyolc csapattal rendezték az EB-t, persze ez nem von le semmit a siker értékéből. A siker azt is megmutatta, hogy a csillagok szerencsés állása esetén kis csapatok is nyerhetnek, és a pályán alkalmazott taktika igenis döntő fontosságú lehet.

A dán csapat védekezése remek volt, és elöl Richard Møller Nielsen elég sok szabadságot biztosított például Laudrupnak vagy Povlsennek. Laudrupon kívül nem volt igazi sztár a csapatban, amely így főleg az egységre épített, és minden egyes játékos nagyon keményen dolgozott a sikerért. Az is segített, hogy nem volt teher a játékosokon, senki nem várt el semmit. Ugyanakkor szinte minden sikerült. A franciák ellen nyernünk kellett a továbbjutáshoz, 1-1-nél Nielsen lehozta egyetlen igazán kreatív játékosunkat, Laudrupot, és a helyére beküldött csatár megszerezte a győztes gólt.

Történelmileg több mai svéd terület is Dániához tartozott. Volt-e annak különös jelentősége, hogy Svédországban sikerült a dánoknak EB-t nyerni?

A dán-svéd rivalizálás futballban soha sem érte el azt a hőfokot, ami egyik-másik európai szomszéd között kialakult. Talán az itteni emberek mentalitása más, mi sokkal nyugodtabbak vagyunk errefelé. Ettől függetlenül azért szeretjük megverni a svédeket. Dániában három csapat ellen van különös jelentősége a győzelemnek: a norvégok, a svédek és a németek ellen. Bár ezt akkoriban nem hangsúlyozta ki senki, de nem volt rossz dolog EB-t nyerni Svédországban, éppen a németek ellen. A svédeket a legutóbbi meccsen is legyőztük, így jelenleg a miénk a skandináv hegemónia.

Mennyire játszott szerepet az utánpótlás-nevelés a '92-es sikerben, illetve milyenek voltak a saját tapasztalatai a dán utánpótlásképzést illetően?

Itt az a mondás járja, hogy a dánok Skandinávia braziljai, úgy érzem, kicsit technikásabbak vagyunk a svédeknél, norvégoknál. A dánok szerintem kreatívabban játszanak, mint a svédek, akik a 4-4-2-est felállást követik szoros emberfogással. Norvégiában leginkább az angol stílust szeretik, ahogy errefelé mondják, wimbledoni hosszú labdákkal operálnak. Nem gondolom, hogy létezett valami dán recept és az EB-győzelem ennek a sikere volt. Az utóbbi évtizedben látok az utánpótlás terén több tervszerűséget, minden csapat egy játékrendszerben játszik, külön edzők segítségével és jelentős infrastrukturális beruházások voltak.

Ami a pályafutásomat illeti, abban a ritka szerencsés helyzetben voltam, hogy minden korosztályos válogatottban pályára léphettem, és 16 évesen már klubcsapatom első csapatában is bemutatkozhattam.

1994 decemberében UEFA-meccset játszott az Odense a Real Madrid ellen. Ahogy várható volt, az első meccsen a spanyolok megnyugtató előnyt szereztek idegenben. Hogyan emlékszik vissza a madridi visszavágóra?

Nem sokan adtak nekünk esélyt a fordításra a Bernabeuban. A spanyolok óriási nyomás alatt tartottak minket, Butragueno többször is tesztelte veterán kapusunkat, Lars Högh-öt, aki azonban remek napot fogott ki. Az első félidőben rúgtunk egy bődületes kapufát, de azon kívül szinte át sem léptük a felezővonalat. A második félidő derekán aztán Pedersen egy kontrából megszerezte a vezetést, de még így is a Real állt továbbjutásra. Telt-múlt az idő, de az 55000 hazai szurkoló türelmetlenül hajtotta csapatát az egyenlítésért, hiszen nem voltak hozzászokva, hogy egy kiscsapat ellen vereségre álljanak. Emlékszem, amikor csereként beálltam, úgy éreztem, semmit sem veszthetünk. Többször is szembekerültem Laudruppal, akitől mindannyian nagyon tartottunk, de szerencsére sikerült tisztáznom előle. Már a hosszabbításban jártunk, a hazaiak még mindig mindent egy lapra feltéve támadtak, azonban mi labdát szereztünk, és gyorsan sikerült átjátszanunk a túlságosan kitámadó Realt. Emlékszem, a támadás a bal oldalon futott, én pedig a jobb oldalon rohantam fel, hátha elcsípem a beadást. A tizenhatos sarkáról jött be a labda, mivel a középen berobbanó csatárunk nem érte el, hozzám került, és a rövidre vetődő kapus mellett kapásból a hosszúba vágtam. Fantasztikus élmény volt a Realt otthon kiütni a kupából!

A '96-os év fordulópont volt a karrierjében. Fiatal játékosként 16 gólt rúgott az Odense-ben, mi állt a látványos fejlődés hátterében?

A szezon előtti nyáron a csapat legjobb csatárát eladták a Blackburn-nek, és az edzőm úgy döntött, kipróbál engem, mint csatárt. Megháláltam a bizalmát, mert szinte minden második meccsen betaláltam, ami válogatott meghívót is ért. Nielsen helyét a svéd Bo Johansson vette át, aki igyekezett új, támadóbb felfogású fejezetet nyitni a válogatott történetében, és én fiatal játékosként beleillettem az elképzeléseibe. Bár sokan mondják udvariasságból, hogy nem számítottak a behívóra, a mai napig emlékszem, amikor egy ciprusi, talán Intertotó-meccs előtt szóltak, hogy meghívtak a válogatottba, és azt hittem csak ugratnak. A svédek ellen kaptam 10-15 percet, volt két helyzetem, de nem sikerült betalálnom. Az edzéseken Peter Schmeichel-lel dolgozhattam együtt, minden gyorsabb volt, mint amihez addig hozzá voltam szokva. Felejthetetlen élmény volt a nemzeti csapatban játszani.

1995-ben életbe lépett a Bosman-szabály. Milyen hatással volt a karrierjére?

Az új szabályozás jelentősen kibővítette a játékosok mozgásterét. Amikor az Udinese-vel tárgyaltam először, nem sikerült megegyeznünk, de emlékszem, végig azt mondták, hogy csak úgy vinnének el, ha nem kell értem még külön fizetni a klubomnak. A végén ingyen kerültem hozzájuk, és utána még kétszer váltottam klubot úgy, hogy csak velem kellett az adott klubnak megegyeznie.

Hogyan került az Udinese-hez?

Ahogy a könyvemben is keresem a választ, hogyan kerültek a magyar edzők Dániába, úgy az én udinei igazolásomban is fontos szerepet játszott a „hálózat-effektus”. Thomas Helveg már néhány éve a klubnál játszott, és ő kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem Olaszországban játszani. Aztán az egyik meccsemen az Udinese dán megfigyelője megnézett, és utána derült ki, melyik klub is érdeklődik irántam. Tehát feltétlenül fontos volt, hogy egy honfitársam már játszott az adott klubnál, és a klubnak pedig kiterjedt játékosfelderítő hálózata volt.

Az udinei éveket nagyon élveztem. A kezdet nem volt egyszerű, például amikor megérkeztem, Martin (Jörgensen - a szerk.) éppen a VB-n volt, és engem az ő lakásában szállásoltak el. A házkulcsot azonban nem adták oda, csak a lakáskulcsot, és mondták, hogy csak telefonáljak fel bármelyik lakónak, valaki majd beenged. Persze ekkor még egy szót sem tudtam olaszul, így eléggé komikus volt a szituáció.

Az első szezonban Francesco Guidolin volt az edző - ma újra ő ül a kispadon – , aki alapvetően a hazai játékosokra számított és elsősorban a védekezésre helyezte a hangsúlyt. Én még eléggé tapasztalatlan voltam, nem voltam eléggé önző, nem láttam át, hogy csak saját érdekeim érvényesítésével juthatok előbbre. Kétségtelenül jó tanulóidőszak volt. Udine-ben abban az időszakban is remek csapat játszott, ottlétem alatt többek között a brazil Amoroso, aki Dortmundban is szerepelt, Locatelli, Jörgensen, Sousa, Fiore, Pierini vagy Bertotto is a csapattársam volt.

 Morten az Udinese csapatában

Három év idegenlégióskodás után hazatért a dán Superligába. Miért érte meg hazaigazolni?

Három évet töltöttem Olaszországban, aztán hazatértem, mert az FC Köbenhavn remek szerződéssel keresett meg. Egy – eredetileg inkább a tudományos életre kitalált – törvény jelentős, 3 éves adókedvezményt adott magasan képzett külföldi munkavállalóknak dániai munka esetén. Egy idő után a labdarúgóklubok is elkezdték használni a törvény adta lehetőségeket külföldiek oda- , illetve külföldön játszó dánok hazacsábítására.  Jó döntés volt a felszállóágban lévő fővárosiakhoz szerződnöm, mert kétszer is megnyertük a bajnokságot, sőt másodszor még a Dán Kupát is begyűjtöttük mellé.

2004-ben elfogadta a Derby hívását. Nem érezte visszalépésnek a BL-induló bajnokcsapatból egy angol második ligás kiesőjelölthöz igazolni?

Három év után éppen lejáróban volt a szerződésem, amikor az angol Derby County megnézett a kupadöntőn, amit az én gólommal nyertünk meg 1-0-ra és a következő meccseken is jól ment a játék, így valóra válhatott gyerekkori álmom és kipróbálhattam magam a szigetországban. A Derby épphogy megmenekült a kieséstől az előző szezonban, de ennek ellenére egy jelentős klubról volt szó, és az embernek néha követni kell álmait. Utólag visszagondolva is jó döntést hoztam.

Morten Bisgaard gólja a Sheffield United ellen

Az angol és olasz tapasztalatokat összehasonlítva mik a hasonlóságok és mik a különbségek?

Mind Olaszországban, mind Angliában különleges a játékot körülvevő milliő, fantasztikus stadionokban léphettem pályára, akár a San Siro-ra akár a leeds-i Elland Road-ra gondolok. Az olasz és az angol tapasztalatok azonban alapvetően mások voltak. Például családi szempontból is más volt a két légiós időszak, mert Udinében még egyedül voltam, míg Derby-be már a feleségemmel és a kislányommal költöztem.

Derby-ben az első évem remekül sikerült, az előző évi kiesőjelölt bejutott a playoffba, a második szezonban ment talán a legkevésbé, és az utolsó év ismét jó volt, a harmadik helyen végeztünk, majd a WBA legyőzésével feljutottunk a Premiership-be. Jó visszagondolni a futballt körülvevő miliőre, a teltházas hazai meccsekre, a nagyszámú szurkolóra, akik idegenbe is elkísérték a csapatot. Különleges élmény volt gólokat szerezni ilyen körülmények között.

Milyen a futballisták megítélése azokban az országokban, ahol játszott?

Futballistának lenni Dániában is különleges, de össze sem hasonlítható az angol vagy olasz megítéléssel. Mindkét helyen lépten-nyomon érezni lehetett, hogy másként néznek az emberre, emlékszem Angliában egyszer a szupermarketben a pénztáros lány ámulattal kérdezte a feleségemtől: Ön tényleg egy focista felesége? Barátokat találni sem volt nehéz... Mindenki meg akart ismerkedni velünk. Ettől függetlenül tiszteletben tartották a magánéletünket, éttermekben esetleg odajöttek autogramot kérni, de soha nem volt negatív tapasztalatom.

Az angliai légióskodás után szó volt róla, hogy nevelőklubjában, a Randers-ben vezet le, de végül az Odense-be igazolt. Miért döntött így?

Valóban szó volt róla, hogy a Randers-be megyek, már házat is néztünk a környéken, de a család inkább Odense-t preferálta, és mivel az OB egy jelentősebb klub, végül emellett döntöttem. Visszanézve ez egy rossz döntés volt, bár a várost nagyon szeretjük, szakmai szempontból nem volt igazán sikeres az utolsó pár év, amiben sérülések is szerepet játszottak.

A pályafutása vége felé gondolt-e az edzői pályára vagy az újságírás vonzotta inkább?

Az utolsó aktív évemben elkezdtem újságírónak tanulni és az egyik TV-csatorna kommentátora lettem. Azonban az utóbbi időben részben Molnár, Szendrődi és Toldi inspirálására egyre jobban foglalkoztat az edzőség, már a B-licencet is megszereztem, és elképzelhető, hogy utánpótlásszinten a későbbiekben szerepet vállalok.