Kezdjük a tényekkel. A Ferencváros női kézilabdacsapata a Magyar Kupa döntőjében a Győr ellen 6 góllal (23-29), a KEK elődöntőjében a dán FC Midtjylland ellen 7 góllal (23-30) maradt alul, ez utóbbi eredményt ráadásul hazai pályán sikerült elérni.

Mindkét mérkőzéstől többet várhattunk. Sokkal többet. És nem kaptunk semmit. Persze igazából ez nem volt annyira meglepő, legalábbis azok számára, akik (hozzám hasonlóan) figyelemmel követték az FTC utóbbi éveit.

A csapat az MK-döntő után (Fotó: FTC)

Meddig is menjünk vissza az időben? Talán 2009 őszéig, ez az időpont képezi történetünk szempontjából Ádámot és Évát, azaz a kezdetet. Ekkor a csapatot nagyon kevés választotta el a csődtől. Ekkor már ugyanaz volt az edző, aki ma is: Elek Gábor.

2009 őszén olyan változások mentek végbe a klubnál, amelyek először stabilizálták, majd fejlődési pályára állították a pénzügyi hátteret. Majd az ezt követő tavaszon a csapathoz érkezett a Győrből frissen kiebrudalt Tomori Zsuzsa. A legrosszabb időkben is itt maradt az akkor még igen fiatal, de nagyon ígéretes irányító, Szucsánszki Zita. Azaz lett a csapatnak egy kis alapja. Sőt, bár a bajnokságban ebben az évben gyengén szerepelt a csapat, a Magyar Kupában egy nagyon éles elődöntő után, Dajka Bettinának a mérkőzés legvégén lőtt hétméteresével bejutott a Ferencváros a döntőbe, és ezzel kiharcolta a nemzetközi kuparészvétel lehetőségét (akkor is, mint azóta minden évben, a Győri ETO nyert mindent Magyarországon, így a kupaezüstérmes indulhatott a KEK-ben). A stabil anyagiak és a nemzetközi kuparészvétel lehetősége jó alapot adott arra, hogy meg lehessen erősíteni a keretet: sikerült visszacsábítani a korábban külföldre igazolt Kovacsicz Mónikát és Szamoránsky Piroskát is. A következő szezon közepén pedig (nem feltétlenül a legtisztább körülmények között) visszatért Zácsik Szandra is.

2010/11-ben vett részt ez a gárda (értve alatta az edzőt és a játékosállomány gerincét) először a KEK-ben, és rögtön meg is nyerte azt. A sikersorozat igazi kulcsa a Viborg elleni nyolcaddöntő volt (a Viborg volt a BL címvédője, eléggé meggyengült, de így is a párharc esélyesének számított). A tévéközvetítés utolsó percét tudom kívülről - pedig a csarnokban voltam a meccsen, szóval élőben nem is hallottam (azok kedvéért, akik nem látták, vagy már nem emlékeznek: Viborgban 34-33 volt az eredmény, a Ferencváros ezzel a hétméteres-góllal összesítésben 66-66 eredménnyel, idegenben lőtt több góllal jutott tovább). Legenda ma már ez a mérkőzés, pedig alig több, mint négy éve volt.

Nem sokan voltak, akik ne rajongtak volna akkor ezért a csapatért. Bejártuk velük fél Európát, én speciel az alicantei döntőt már hitelből vállaltam be, de ott voltam, ott voltunk. Muszáj volt. A bajnoki elődöntőt ugyan hétméteresekkel elbuktuk, de a KEK-győzelem ezt elfeledtette. A következő évben megint taroltunk nemzetköziben. Három orosz csapatot vertünk ki egymás után (Rosztov, Zvezda, Dinamo), hogy a döntőben egy régi ismerős jöjjön, és ismét útra keljünk Viborgba. Röviden: nyertünk, megint miénk lett a kupa. Ezerhétszáz kilométer autózás után, némileg csapzottan érkeztünk a ferihegyi repülőtérre, hogy ott köszöntsük a kupát ismét hazahozó csapatot.

A csapat játéka ragyogó volt. A Tomori-Szucsánszki-Zácsik belső hármas olyan sebességgel volt képes járatni a labdát, hogy az ellenfél úgy járt, mint az "itt a piros, hol a piros" játékos, ha mégis megfogták mindhármukat, akkor meg tudták találni a beállóst vagy valamelyik szélsőt.

Szép volt. Tán igaz se volt.

A következő szezonban tovább tartott a fellendülés. Bejutottunk végre a Bajnokok Ligájába. Továbbjutottunk a csoportból, hazai pályán vertük a Larvikot is. A középdöntő se alakult rosszul, nyertünk Vâlceában, de aztán elszakadt Nerea Pena keresztszalagja, és ott megtört a lendület. Pedig odáig nagyon mentünk. Amikor valaki a tévében BL-döntőről beszélt, az kicsit erősnek tűnt, de nem teljesen irreálisnak. Aki mondta, nagyképűnek tűnt, de nem hülyének. Aztán Pena nélkül, még egy-két sérülést begyűjtve elbuktunk a végén, lemaradtunk az elődöntőről.

2013 nyarán a Népligetben rendezett felkészülési tornán simán vertük a Larvikot, majd az első bajnoki fordulóban legyőztük az akkor Magyarországon már több, mint négy éve veretlen Győrt.

Miénk volt a világ.

Aztán egy pillanat alatt összetört az álom. A BL-ben Ikastba utaztunk, az FC Midtjylland ellen. Mi voltunk a világ királyai, a kérdés a meccs előtt csak az volt, hogy hány góllal nyerünk. Simán kikaptunk, esélyünk se volt. A visszavágón hazai pályán ugyanez, azzal a szépségtapasszal, hogy a dánok a végére kiengedtek, így kicsit becsületesebbnek néz ki az eredmény. És azóta, immár másfél éve, nemhogy előrelépni nem sikerült semmit, de még a korábbi szintet tartani se tudja a csapat. Szétesett az egész.

Elek Gábor igazából már az ikasti vereség után elmondta, hogy hol a baj. Ugyan nem fejtette ki minden részletét, de tulajdonképpen nyilvánosan beszélt arról, hogy kicsúszott kicsit a kezéből a csapat, hogy játékosuralom van, hogy a meghatározó játékosok ragaszkodnak a pozícióikhoz.

Az előrelépéshez ekkor már erősíteni kellett volna a keretet, és erre az anyagi lehetőségek is adottak voltak. Volt pénzünk, van is, Európában ha nem is az elitbe, de őmögöttük a leggazdagabb csapatok közé tartozik a Ferencváros, valahol az 5-7. hely környékén járhatunk a költségvetést tekintve. Ha a BL-ben akarunk játszani, és közben párhuzamosan a magyar bajnokságban, akkor az nem megy 6-8 mezőnyjátékossal, oda egy erős, és széles keret kell, cserelehetőségekkel. De ezt sem első, sem második nekifutásra nem sikerült összehozni. Elek túlságosan is ragaszkodott a neki két KEK-et nyerő játékosokhoz, ők pedig a saját előjogaikhoz. Ha az edző egy tévés meccsen, a nézők által jól láthatóan és hallhatóan veszekszik a játékosával, hogy ne sértődjön már meg, ha lecserélik, az az egész világnak megmutatja, hogy baj van. És ez visszatükröződik a csapat hangulatán, és vissza a játékán is.

Tomori Zsuzsa, véleményem szerint, két évvel ezelőtt, a 2012/13-as szezonban a világ legjobb női játékosa volt. A Ferencvárosnál kapott jövedelme nagyjából meg is felel ennek. Mindenki azt várta tőle, hogy húzóembere legyen a csapatnak, további szép eredményekhez segítse a Ferencvárost. De amit a pályán látunk, az semmi, sokszor nemhogy a világklasszist, de még egy jobb NBI-es játékost se látunk a pályán. Ez az alibizés akkor se volna elfogadható, ha hónapok óta nem láttak volna fizetést a játékosok, egy nemzetközi összevetésben is kiemelkedően megfizetett játékostól pedig vérlázító. Pár éve nem gondoltuk volna, de most ki kell jelentenünk, Tomori távozása elengedhetetlen feltétele annak, hogy a Ferencváros magára találjon.

Nézzük. Abban jók vagyunk. (Fotó: FTC)

De nem csak ő. Sőt, olyan hosszú a rosszul teljesítők listája, hogy szinte át se tudjuk tekinteni. Hogyan lett Cifra Anitából, aki nemrég még Tomorival párban kiváló belső védőnek számított, szinte használhatatlan játékos? Miért lassabb ma Mészáros Rea, mint egy vagy két éve volt, holott még nincs 21 éves, ergo aligha az öregedésben rejlik a magyarázat? A jobbszélen Lukács Viktória egy ígéretes siófoki év után miért teljesít most már tartósan, meccsek óta nagyon gyengén? Miért nincs évek óta komoly kapusteljesítményünk, igazolhattunk akár ígéretes magyart, akár nemzetközileg jegyzett kapust? Miért játszik mindenki kedvence, a "spanyol lány" pont a legfontosabb mérkőzéseken borzasztóan?

És miért néz ki a csapat minden meccsen úgy, mintha éppen a nyugdíjas-találkozóról érkeznének haza, és amúgyis meg lennének róla győződve, hogy mindegy, mi lesz az eredmény, csak legyen már vége? Mert hát minden tiszteletünk azoké, akik keményen odateszik magukat, és jól, de legalábbis elfogadhatóan teljesítenek akár úgy is, hogy alig van már ép testrészük, de alighanem ők vannak kisebbségben.

Gyenge teljesítmény, rossz mentalitás, a küzdőszellem komoly hiánya, borzasztó játék. Ezért rajongjunk? Tényleg ez volt az életünk, alig néhány éve még?

Vagy vegyük eleve a keretet. Nem én, hanem a vezetőedző mondta róluk a lipcsei BL-selejtezőn elszenvedett vereség után, hogy többen túl vannak már pályájuk csúcsán. Vajon erre Elek Gábor csak a vereség utáni percekben jött rá? Vagy, ha már előtte tudta, miért nem hozott helyettük újakat, jobbakat? Anyagi oka ennek aligha lehet. Valóban, a klub által felállított, "maximum 3 külföldi" elv behatárolja a lehetőségeket, de egyben aláírva, pecséttel adott nyilatkozatként is funkcionál a meglévő játékosok felé: csinálhatsz te bármit, elég felküldened a mezt a pályára, mert nálad jobb magyart nem találunk, külföldit meg nem hozunk. Az eredményt látjuk. És biztos, hogy jó az, ha a keret összeállítása azon dől el, hogy a kulcsjátékosokkal ki tud megfelelően összebarátkozni?

De, gondoljuk már át, valóban nem találunk mondjuk Soós Viktóriánál jobbat Magyarországon, olyat, akit le is tudtunk volna igazolni? Én ezt kétlem. És hát, az a pénz azért egy használhatatlan játékosért nagyon sok.

Szakmailag se látjuk az előrelépést. Pedig a Győr elleni, másfél évvel ezelőtti 20-17 ígéretes volt, de gyakorlatilag azóta alig van használható védekezésünk, a kapusaink teljesítménye is nagyon gyenge. Játékosanyag pedig lenne egy jó védekezéshez. Hogy indításból túl sok gólt kapunk, az alapvetően nem szakmai kérdés (vissza kéne futni, az pedig egyedül Szucsánszki Zitának szokott sikerülni), de az már igen, hogy a saját lerohanásainknál csukott szemmel is tudom, melyik játékosunk hol helyezkedik, és hol a labda, annyira egysíkú az egész. És hát, lássuk be, az ellenfélnek megvan az az előnye, hogy nekik be se kell csukni a szemüket.

Kedves Elek Gábor, tudod jól, tisztellek, kedvellek, ismerjük egymás még azokból az időkből, amikor a juniorcsapatnál dolgoztál. De benned nem merül fel néha, hogy ez a teher neked túl nagy? Hogy te nem vagy képes ezt a csapatot gatyába rázni, a mentalitást feljavítani, a taktikai repertoárt bővíteni, de legalább a 2011-12 körül már ismert megoldásokat újra működőképessé tenni?

Mert amit mostanában látunk, az nulla. Vagy még annál is kevesebb. Elfogadhatatlan. A teljesítmény talán elfogadható lenne egy feleennyi pénzből gazdálkodó, az anyagi lehetőségek által beszorított csapattól, a hozzáállás tőlük se. Csalódottak vagyunk. Nem ezt vártuk. 2012-13 környékén nem ebben bíztunk. Mindent köszönünk, amit az elmúlt években kaptunk, de ami most van, abból nem kérünk.

Másfél éve egy FCM elleni vereséggel álltunk negatív pályára, és ma egy FCM elleni vereségnél szakadt el a cérna. Mindenkinek máshogy. A folyamatosan bizakodó, a játékosokat mindig megvédő szurkoló kimondja, hogy ez nem elfogadható. A már korábban is kritikus blogger meg megírja ezt a cikket. Uramatyám, hát hogyan süllyedhettünk idáig?

A szerző közismert FTC-szurkoló, akit felismernek olyanok is, akikről ő maga hajlandó lenne eskü alatt kijelenteni, hogy sosem látta őket. Ismeri személyesen az FTC kézilabdacsapatának teljes vezérkarát. Jelenleg nagyon el van keseredve. És igen, fel van rá készülve, hogy az írás megjelenése után kevésbé fogják szívesen látni a Népligetben, mint az elmúlt években. De azért a következő szezonra is meg fogja váltani a bérletét, legalábbis, ha hagyják. Mert a remény, az hal meg utoljára.