Avagy magyarok az ifjúsági labdarúgó Európa Bajnokságokon (1976-1978)

Soron következő visszaemlékezésünkben a magyar labdarúgás egyik legutolsó kézzelfogható sikerét szeretnénk bemutatni Olvasóinknak, a tőlünk megszokott alapossággal. A Bicskei-csapat kapcsán előbb szót ejtünk általánosságban a magyar labdarúgás ifjúsági szintű eredményeiről és sikereiről 1984 előtt, majd a befejező részünkben eljutunk az 1984-es ifjúsági labdarúgó Európa Bajnokság történéséig.

Az Ifjúsági Torna vándorserlege

Történetünk végül 1984 júniusának első vasárnapján, az 1983/84-es NB I-es labdarúgó bajnokság zárófordulójának napján csúcsosodik majd ki, mindezekhez képest is harminchét évvel azelőttre pörgessük vissza a képzeletbeli időkerekünket (Az 1953 és 1967, illetve az 1968 és 1975 közötti eseményekről már megemlékeztünk).

1976-ban az UEFA Magyarországot bízta meg a soron következő, huszonkilencedik Ifjúsági Torna megrendezésével. Az európai szövetségtől ezt gesztus jelleggel kapta hazánk az MLSZ 75. születésnapjára. A selejtezőkre ezúttal nem volt gondunk, de emiatt nem ülhettünk babárjainkon. A keret az előző év második felére úgy kicserélődött, hogy csak Kiss Imre, Hegedűs, Giron, és Gyimesi maradtak tavalyról, így a "Rákosi-elv" alapján jöhettek újra a nemzetközi mérkőzések és a már szokásosnak mondható iráni torna. Maga a torna egy év alatt annyit változott a kiírásában, hogy tavaly még hallgatólagosan engedélyezték, hogy túlkoros U-válogatottak "visszajátsszanak", addigra ebben az évre már deklaráltan az utánpótlás válogatott csapatoknak írták ki a tornát. Egyedüliként Magyarország volt, aki az ifjúsági válogatottját nevezte és a fiatalok várakozáson felül szerepeltek. Csak úgy, mint tavaly, idén is a bronzérmet sikerült megszerezni, ezúttal valóban idősebbek ellen, ugyanakkor jóval jegyzettebb csapatok ellen. A csoportmeccseken, bár Jugoszláviától 3:2-re kikaptunk, vertük Csehszlovákiát 1:0-ra, az olasz utánpótlás válogatottat pedig 4:0-ra! Az utóbbi meccsen a Kiss-Toma, Giron, Fejes, Farkas-Csepregi, Porogi, Gyimesi-Nagy, Péter, Vincze összeállításban játszottunk, góljainkat a duplázó Péter Zoltán, Nagy Imre és Gyimesi László szerezték. Külön érdekesség, hogy később a Zalaegerszegi TE-ben, illetve a magyar labdarúgó válogatottban stabilan balhátvédet játszó Péter az ifjúsági válogatottban még gólerős csatárt játszott... Az elődöntőben a házigazda irániak ellen, Nagy Imre góljával 1:1-es döntetlent játszottunk, de a büntetőpárbajt elbuktuk. A bronzmeccsen is, Irán második csapatával, hasonló eredményt értünk el, így mindkét csapat a harmadiknak járó díjban részesült. A csapat formálása és a játékelemek gyakorlása miatt ezután is futószalagon következtek párosával az előkészületi mérkőzések. Először itthon dupláztunk a törökökkel (0:0 és 1:1, gól: Gyimesi), majd idegenben a portugálok következtek (0:1 és 2:0 a javunkra, gól: Nagy Imre és Csepregi), majd újra itthon a hazánkban edzőtáborozó brazilokkal (0:0 és 2:2, a percszerepeket kapó Koroknai góljaival). Majd a közvetlen felkészülést a spanyolországi Murciában zártuk, egy méretes zakóval, a jugoszlávoktól, amit, lehet, altatásnak szántunk, mert addigra már kiderült, már a csoportkörben össze fogunk csapni.

Ezzel a kerettel vágtunk neki 1976-nak. Álló sor, balról: Rákosi Gyula edző, Kiss Imre (Tatabánya), Giron Zsolt (FTC), Fejes Ferenc (Bp. Honvéd), Toma Árpád (PMSC), Borsányi István (Videoton), Koroknai Viktor (Videoton), Nagy Imre (PMSC), Hegedűs Béla (Vasas), Janiga László (Vasas). Elöl: Mater János (Videoton), Krisztin Pál (Csepel), Porogi Lajos (Videoton), Farkas Tibor (Kazinbarcika), Vincze Sándor (Csepel), Gyimesi László (Bp. Honvéd), Csepregi János (Békéscsaba). A Torna végleges keretéből Krisztin kikerült, a sátoraljaújhelyi Tokár Béla és a zalaegerszegi Péter Zoltán bekerült.

Összeségében Rákosi és csapata egy nagyon jól sikerült felkészülést tudhatott maga mögött, talán titkon és halkan elhangozhattak reménykedő szavak, már ami az egész torna végkimenetelét illeti. A csoportbeosztásunk már önmagában megért egy misét. A Tornára hét egykori címvédő jutott ki. Ebből három azonnal egy csoportba került. Az olasz-jugoszláv-magyar hármashoz pedig nem más került negyediknek, mint Wales. Szereplésüket és a csoportunkba kerülésüket az tette pikánssá, hogy bár a csapatuk akkoriban nem volt számottevő tényező, mindenki örömmel vette, ha őket sorsolták ellenfélnek. Ezzel, valószínűleg, három hónappal korábban így lehetett a hétszeres tornagyőztes Anglia is, mert a selejtezőben Anglia-Wales párharcra került sor. Az első mérkőzésen az angolok nyertek Cardiffban 1:0-ra, a visszavágón a hazaiak már 2:0-ra vezettek Manchesterben, innen fordítottak a walesiek. És bombameglepetésre nem az angolok jutottak ki a magyarországi tornára.

Első ellenfeleink az olaszok voltak. Mire szembekerültünk egymással Egerben, Wales 2:1-re legyőzte az örök mumus déli szomszédainkat. Egy esetleges győzelemmel remek rajtot vehetnénk és komoly reményeket adhatnak, akár egy forduló után is az esetleges továbbjutásra. Annak ellenére, hogy ifjúsági válogatottak mérkőzéséről volt szó, a játékosok egy részét már a "rutinos" szóval is lehetett illetni. A vendégeknél addigra Cabrini az Atalantában, Fiorini a Riminiben, Galbiatti az Interben, míg nálunk Kiss Imre a Tatabányában, Giron Zsolt a Fradiban, Hegedűs Béla pedig a Vasasban már rendszeres játéklehetőséget kaphattak felnőtt bajnoki találkozókon (Talán az ifjúsági korosztályhoz képest az is egyedülállónak számított, hogy Giron ebben az évben kupagyőztesnek, Hegedűs pedig a következő évben magyar bajnoknak mondhatta magát - a szerkesztő megjegyzése). Csapatunk a Kiss-Toma, Giron, Hegedűs, Mater-Csepregi, Gyimesi, Porogi-Nagy, Koroknai, Péter összeállításban kezdett, csereként pedig Vincze és Tokár kaptak lehetőséget. Egy, a korosztályhoz képest messze magas színvonalú mérkőzésen Porogi és Toma góljaival 2:1-re nyertünk. A második körben előbb a két vesztes lépett pályára. Gyöngyösön az olaszok 2:1-re verték a jugoszlávokat, így tudtuk, ha megverjük a walesieket, szinte csoportelsőknek, azaz továbbjutóknak mondhatjuk magunkat két kör után. Annyiban nehéz mérkőzés várt ránk, hogy az ellenfél csapata igazi sötét ló volt. Gyakorlati információ nem róluk rendelkezésünkre, mindösszesen annyit tudtunk, nagyon gólerős a középpályájuk (a manchesteri három gólszerzőből, Thomas, Morris és Walen, ketten itt szerepeltek), tehát ha a saját játékunkat játsszuk, mellette az ellenfél középpályás sorára kellő figyelmet fordítunk, nagy meglepetés nem érhet minket. Rákosi Gyula az olaszok elleni összeállításhoz képest egy helyen változtatott a csatársorban, a pécsi Nagy Imre helyett a csepeli Vincze kezdett (csereként még Tokár lépett pályára). A mérkőzés maga nem sikerült túl látványosra, a tornán végig nagy kedvvel és jó formában játszó Porogi góljával 1:0-ra nyertünk. A harmadik kör előtt így igen kényelmes pozícióból várhattuk a folytatást. Ha a jugoszlávoktól ki is kapnánk, Walesnek legalább 2 góllal kéne vernie az olaszokat, ahhoz, hogy ne mi jussunk tovább. Valljuk be, ez sem volt egy esélytelen forgatókönyv. A walesiek eddig legyőzték déli szomszédainkat, ami már önmagában jó ajánlólevél bárki ellen. A plávik pedig számunkra az örök mumusok. Sok borsot törtek már az orrunk alá utánpótlás és ifjúsági szinten az utóbbi években, arról nem beszélve, hogy az Ifjúsági Torna előtt közvetlenül simán átgyalogoltak rajtunk.

A jugoszláv utánpótlás-nevelés mindig is üde színfolt volt Európában. Nemzetközi szinten képesek voltak bárkivel felvenni a küzdelmet, korosztályos válogatottjaik nem kevés sikert arattak az évtizedek alatt. A mostani csapatukra -figyelem, ifjúsági válogatottról van szó!- egy nagyon jellemző momentum. Külföldi szaklapok nem azt vették biztosan készpénznek, hogy Jugoszlávia ott lesz a két év múlva megrendezendő argentínai labdarúgó világbajnokságon, hanem hogy a jelenlegi csapat két meghatározó játékosa, a csatár Zlatko Vujovics és a védő Zsarko Vukcsevics akár főszerepet is játszhatnak. Mindenesetre érdekes gondolatok ezek alig tizennyolc éves játékosokról. Nálunk ilyenekről szó sem volt. Halk remény volt csak a soron következő VB. Mi végül a szovjetek, a görögök és a bolíviaiak ellenében kijutottunk Argentínába, Jugoszlávia elbukott Romániával és Spanyolországgal szemben. Mérlegük egy győzelem és három vereség volt, igaz, az egyszem győzelmüket Bukarestben aratták, mégpedig egy 6:4-es (!) végeredménnyel. A beharangozott tinisztárok közül végül Vukcsevics soha nem lett jugoszláv válogatott, Vujovics is csak három év múlva, 1979-ben. Igaz, utána 1990-ig összesen 70 alkalommal húzhatta magára a plávik címeres mezét. Nálunk a legtöbbre Gyimesi László és Péter Zoltán vitték. Előbbi 1978-ban, a VB után, utóbbi egy évvel később lett először válogatott. Ketten összesen negyvenszer voltak válogatottak. A csoport későbbi "hőse" viszont az olaszok már fentebb említett balhátvédje, Antonio Cabrini lett. Az 1978-as VB-n a negyedik helyet szerezte meg csapatával, mellette a FIFA Legjobb Fiatal Játékosa címet kapta meg az Argentínában nyújtott teljesítménye miatt. Négy évvel később pedig már világbajnok volt.

Hatvan és Eger után ezúttal Gyöngyös volt a hazai pálya nekünk, melynek előnyeivel, nem teljesen váratlanul, nem tudtunk élni. Csapatunk a Kiss-Toma, Giron, Hegedűs, Mater-Csepregi, Gyimesi, Porogi-Tokár, Koroknai, Vincze (csereként még Fejes lépett pályára) összeállításban, Gyimesi, Tokár és Porogi góljai ellenére 4:3-as vereséget szenvedett egy nagyon változatos és kiváló színvonalú mérkőzésen déli szomszédainktól. A továbbjutás így a walesi-olasz párharcon dőlt el végül. A torna meglepetéscsapata 1:0-ra legyőzte az olaszokat, ami azt jelentette, hogy a walesiekkel szemben több lőtt góllal csoportelsőként végeztünk, így a többi csoportelső, a Szovjetunió, Spanyolország és Franciaország társaságában mi kerültünk e legjobb négy közé. Innentől kezdve Budapesten folytatódtak a küzdelmek, a döntőbe jutásért a franciákkal játszhattunk az Üllői úton. Rákosi Gyula szemmel láthatóan biztonsági játékra törekedett. Az eddigi csapatszerkezethez képest, bár a 4-3-3-as felállást meghagyta, a felállást úgy változtatta meg, hogy a középpályáról a támadó felfogású Csepregi helyére a védelemből feltolta Hegedűst, az ő eredeti posztjára pedig Fejes Ferencet állította a kezdőbe.

A kissé egyoldalú bíráskodás ellenére tizenegyesekkel mi kerültünk a döntőbe! 

A 33. perc eseménysorozata ezzel a parádés Péter lövéssel kezdődött
 

A másik ágon, egész egyszerűen nincs rá jobb kifejezés, a szovjetek parádés játékkal felmosták az Üllői út alig két éves gyepszőnyegét a spanyolokkal. Lehetett tudni, az egész sorozat legnehezebb mérkőzése előtt állt ifjúsági válogatottunk. Mind a négy csapat két napot pihenhetett. A kisdöntőben tovább folytatódott a Tornára oly jellemző papírforma-borogatás. Szinte mindenki a sokkal jobb erőkből és végig sokkal szervezettebben játszó franciákat várta a harmadik helyre. Ehhez képest a spanyolok könnyedén és magabiztosan, majdnem ahogy kikaptak a szovjetektől, 3:0-ra nyertek annak a Roberto Lopez Ufarténak a vezérletével, akinek később egy életre összeforrt a neve a Real Sociedadéval. Már csak a döntő maradt hátra.

Érdekes volt, szinte mindenki előre odaadta a Szovjetuniónak az aranyérmet. A Hevesi Csoportból a mi utunk sokkal döcögősebb volt a döntőig, mint a Vasi Csoportból érkező ellenfelünké. Az első kört 8:0-ás összesítéssel, kapott gól nélkül abszolválták, a negyeddöntőbeli, spanyolok ellen nyújtott teljesítményükről meg már megemlékeztünk. Azért ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismernünk, sántít minden hasonlat a statisztikai összevetésekben, hiszen mi már az elején egy "halálcsoportba" kerültünk, míg ellenfelünk a hollandok, az észak-írek és a dánok ellen nem kényszerült rá, hogy mindent előre kiadjon magából. Mindkét csapat eddig kétszer diadalmaskodott az UEFA Ifjúsági Tornák történetében, nagy kérdés, melyikük győzedelmeskedik harmadszor. A döntőre az addigi hadrendeken egyik edző sem változtatott. Anatolij Bisovec az addig jól bevált 4-4-2-es, míg Rákosi Gyula 4-3-3-as felállásban küldte pályára a csapatokat.

A döntőt végül, talán valóban nem érdemtelenül, a Szovjetunió ifjúsági válogatottja nyerte.

Mai szemmel és ésszel picit utólag furcsa visszaolvasni a korabeli szaksajtót, akár a Népsportot, akár a Képes Sportot. Ha napjainkban hazánkban rendeznének egy hasonló tornát, melyen fiaink ilyen szép eredményt értek volna el, közkeletű kifejezéssel élve, a vízcsapból is ők folynának, tegyük hozzá, megérdemelten. Ehelyett, a kor akkori médiahájpja, valami egészen elképesztő módon, pont fordítva sült el. Képsorozatok a kupát átvevő szovjet csapatkapitányról, Bondarevről és a kupával a pályán ünneplő szovjet játékosokról. Az elemzések sem rólunk szólnak, mekkora sikert értünk el, hanem az ellenfelet dicsérik, olyan felhangokkal, mintha a Szovjetszkij Szportot olvasnánk, vagy a Komszomolszkaja Pravda sportmellékletét. Tibor Tamás, az OTSH későbbi elnöke, akkor az MLSZ utánpótlás bizottságának az elnöke és rendezvény egyik főszervezője, például másfél mondatot szánt arra, mennyire jól sikerült a lebonyolítás (ebben teljesen igaza volt, az UEFA legmagasabb szintjéről érkező összes elismerést besöpörhette az MLSZ), és másfél hasábot arra, hogy a szovjet ifjúsági válogatottat méltassa minden tekintetben. Mintha mi ott sem lettünk volna. Hogy ez a működő szocializmus gyümölcse volt? Ki tudja. Az is tény viszont, a szovjet csapat mindenben a mezőny fölé nőtt. Talán az sem véletlen, hogy az ellenünk pályára lépő szovjet középpályássor egy az egyben köszönt ránk vissza az 1982-es spanyolországi labdarúgó világbajnokságon.

Hogy tanulsága van-e a fentebb leírtaknak? Nem gondolnám. De egyben teljesen biztos vagyok. Ismét egy olyan eredmény született a magyar labdarúgás számára, melyet sem akkor, sem pedig azóta nem sikerült a helyén kezelnünk. Megannyi méltatlanul elfelejtett hős, megannyi minisztár. A fenti játékosok nagy részéről ma már nem is tudjuk, élnek-e, halnak-e, az átlag mai futballrajongónak, kevés kivételtől eltekintve, a nevek sem mondanak semmit. Akik vitték közülük valamire, a nyolcvanas évek elején és közepén voltak sztárok a magyar viszonyok között. Egészen biztos vagyok benne, hogy 1983-ban senki sem úgy nézett egy Tatabánya-Honvéd mérkőzést, hogy Gyimesi cselsorozatánál, vagy Kiss Imre egyik parádés védésénél az jutott volna eszébe, nahát, ilyet is csak egy EB ezüstérmes tudhat. Az utókornak álljon itt emlékül mégegyszer a teljes magyar keret: Kiss Imre (Tatabánya), Janiga László (Vasas), Toma Árpád (PMSC), Giron Zsolt (FTC), Fejes Ferenc (Bp. Honvéd), Farkas Tibor (Kazincbarcika), Mater János (Videoton), Gyimesi László (Bp. Honvéd), Hegedűs Béla (Vasas), Csepregi János (Békéscsaba), Porogi Lajos (Videoton), Nagy Imre (PMSC), Vincze Sándor (Csepel), Péter Zoltán (ZTE), Koroknai Viktor (Videoton), Tokár Béla (Sátoraljaújhely).

Ami pedig egyedülálló, hogy a pécsi Nagy család immáron második ifjúsági válogatott érmét tehette be az otthoni vitrinbe, hiszen az édesapa, Nagy Imre 1953-ban tagja volt az aranyérmes csapatnak. 

Vincze Sándor és Krjacsko küzdelme a labdáért

A magyar védelem (Giron, Mater és Toma) együttes erővel szerelik Nasztasevszkijt 

A szaksajtó elkészítette a Torna álomcsapatát, melybe, az elért eredménynek köszönhetően mi is delegáltunk játékosokat: Novikov (Szovjetunió)-Toma, Giron, Martin (Spanyolország), Berezsnoj (Szovjetunió)-Daraszelija (Szovjetunió), Besszonov (Szovjetunió), Tusseau (Franciaország)-Nasztasevszkij (Szovjetunió), Zenier (Franciaország), Ufarte (Spanyolország). A torna gólkirálya pedig Nasztasevszkij lett 7 góllal. Védelmünket dicséri, hogy egyedül a döntőben nem szerzett gólt.

A FIFA és az UEFA közösen már korábban eltervezte, átalakítják a fiatalok (ifjúsági és utánpótlás válogatottak) kontinentális is interkontinentális versenyeztetését. Alapvetően ez két nagy lépésből állt. Az egyik az UEFA Ifjúsági Torna átszervezése, illetve átnevezése. Újjászervezni itt már nem sok mindent kellett, hiszen az évtizedek alatt a Szövetség a tagországokkal karöltve tökéletes munkát végzett azért, hogy egy igazi, hivatalos és egész Európára kiterjedő, nagyszabású versengés jöhessen létre. Eleinte pont volt mindig annyi jelentkező, hogy előbb egy nyolc, később egy tizenhat fős mezőnyt ki lehessen alakítani. Később megnőtt a jelentkezők száma, adta magát a selejtezők lebonyolítása. Tulajdonképpen tevőleges belenyúlás nélkül az egész sorozat egy komplett Európa Bajnoksággá nőtte ki magát. Innen már csak idő kérdése, hogy hivatalosan és névlegesen is azzá léptessék elő. Az európai szövetség ezért döntött úgy, az 1981-es évtől a selejtezők immáron EB-selejtezőknek minősülnek, az eddigi UEFA Ifjúsági Torna pedig hivatalosan is az ifjúsági labdarúgó EB nevet kapja. A másik lényegi változás már a FIFA kezében volt. Az európai minta mentén haladva a nemzetközi szövetség idejét látta egy korosztályos világbajnokság elindítását is. Az első ilyen eseményt 1977-re írták ki, a rendezési jogot Tunézia kapta, összhangban azzal a FIFA direktívával, hogy a futball harmadik világa is előtérbe kerüljön, intenzíven bekapcsolva az ismeretlen országokat a világ labdarúgásának vérkeringésébe. A két torna pedig szorosan is összefüggésbe került azonnal, hiszen az európai országok nem selejtezőket vívnak, hanem a mindenkori EB-n (illetve még az UEFA Ifjúsági Tornán) elért eredmények alapján kvalifikálják magukat. Ez a lebonyolítási rend a mai napig nem változott. Az első kiírás értelmében Európa hat kvótát kapott, a legjobb négy közé jutott csapatokon felül a csoportmeccseken a legjobb két második helyezett utazhatott (volna) Tunéziába. Értelemszerűen az 1976-os ezüstérem birtokában mi is kvalifikáltuk magunkat a szovjetek, a spanyolok és a franciák társaságában. A kvalifikáció eredeti kiírásának értelmében a kvartettünkhöz Dániának és Walesnek kellett volna csatlakoznia. Nem sikerült nyomára akadnunk, hogy végül miért a csoportharmadik olaszok, és miért a Tornára ki sem jutó osztrákok voltak jelen Tunéziában.

Az egykori ezüstérmesek már U20-as ifjúsági válogatottként ezzel a kerettel vágtak neki a felkészülésnek a világbajnokságra. Állnak balról: Rákosi Gyula edző, Kubát László gyúró, Bársony, Varga, Giron, Kiss I., Toma, Fejes, Farkas, Cserháti, Erdei Pál az MLSZ utánpótlás bizottságának, Dr. Árky Nándor csapatorvos. Alsó sor: Dániel, Hegedűs, Gyimesi, Vincze, Molnárfi, Szabó, Janiga, Kékesi és Schábel.

Amúgy a tunéziai ifjúsági világbajnokságon az előző évi ifjúsági csapatunk sajnos már nem tudott maradandót alkotni. A B jelű csoportban csak Marokkót tudtuk verni 2:0-ra, Mexikótól és Hondurastól (utóbbi volt a fájó) kikaptunk, így a harmadik helyen zárva kiestünk. A VB-t a Szovjetunió nyerte, az előző évihez képest gyakorlatilag változatlan kerettel. A döntőben Mexikóval 2:2-t értek el, büntetőkkel diadalmaskodtak végül 9:8 arányban.

Ha egy mellékszálon előreugrottunk az időben, akkor egy mellékszálon térjünk vissza az 1976-os esztendőhöz. Ezt az évet nyugodtan nevezhetjük az Ezüst Évének. Ma kissé gúnyosan szokták használni az internetes sportfórumozók azt a kifejezést, hogy "valami megmozdult", de 1976-ban még ez minden negatív felhang nélkül elmondható volt. Az előző évek hozadékaként ebben az évben sem a montreáli olimpiára, sem pedig a jugoszláviai labdarúgó EB-re nem sikerült kiharcolnunk a továbbjutást. Felnőtt labdarúgásunk mélyponton volt. Hét évvel vagyunk a modern kori Mohács, Marseille után, kimaradt az 1970-es, és az 1974-es labdarúgó VB, az 1972-es müncheni olimpiai ezüstérmünket pedig mindezek ellenére sikerült kudarcként megélnünk (ne feledjük azt sem, hogy olimpián a labdarúgás nevű sportágban azóta is csak egyszer szerepeltünk). Ismét Baróti Lajos a szövetségi kapitány, és bár az év a válogatottnak egy igencsak balul sikerült dél-, és közép-amerikai túrával indult, látszott (pár pofonért és egy maréknyi dollárért még éveken át tesszük meg ezt a repülőutat oda-vissza az Atlanti-óceán fölött), Baróti mester kezei alatt valami kezdett markánsan körvonalazódni. Mind a mutatott játékban, a pályán nyújtott hozzáállásban, és nem utolsó sorban játéktudásban. Baróti nem csak az A-válogatott irányítója, hanem az utánpótlás-válogatott szakmai feje is egyben. Az utóbbi csapata épp EB-selejtezők előtt áll, nincs is jobb lehetősége fiatalokat egyszerre a mélyvízbe dobni, majd onnan szemezgetni, kikből lehet hasznos és bevethető csapattag akár már a soron következő VB-selejtezőkön is. Ekkor érik be a kapuban Gujdár Sándor, a védelemben Bálint László és Kereki Zoltán, továbbá felbukkan Rab Tibor és Kerekes Attila neve, a középpályán összeáll a Pintér Sándor-Nyilasi Tibor-Zombori Sándor tengely, mellettük komoly szerepet kap Ebedli Zoltán és Csongrádi Ferenc is, a csatársorban pedig Májer Lajos, Izsó Ignác, Várady Béla és Fekete László lődözik a gólokat.

Valljuk be, már a selejtezők kisorsolásakor ránk mosolygott a szerencse, hiszen Luxemburggal és Ausztriával kellett összemérni a tudásunkat. És a párharcok már az elején eldőlni látszottak, mikor a nagyhercegség bombamegleptésre 1:1-es döntetlent ért el a Prater Stadionban. Mi lehoztuk a kötelezőket, itthon vertük Ausztriát, így a végén nekünk is belefért a döntetlen Bécsben. Ezzel jutottunk a legjobb nyolc közé, ahol oda-visszavágókon dőlt el minden további. Előbb egy Nyilasi parádéval (két gólt szerzett, a másikat Szabó Ferenc szerezte), nem kis meglepetésre, magabiztosan és fölényesen vertük Angliát az Üllői úton 3:0-ra.

Nyilasi és a magyar utánpótlás válogatott első gólja Wellington hálójában

Az Old Traffordban játszott visszavágón a vége akár meleg is lehetett volna, a második félidőben kissé felborult a pálya, de az 1:1-es félidő után végül megúsztuk 3:1-gyel, így összesítésben mi bizonyultunk jobbnak. Úgy látszik, mi nem tudunk ifjúsági és utánpótlás szinten olyan helyzetbe keveredni, hogy ne kelljen a jugoszlávok miatt aggódnunk. Természetesen ők következtek a döntőbe jutásért. Ismét mi kezdtünk itthon a már hazai pályának mondható Fradi pályán. Átléptünk saját árnyékunkon a mumusunkkal szemben!

A nap hőse, Kereki Zoltán 

A 3:2-es győzelmünk nem fedi teljesen a játék képét, a szögletarány 25:3 (!!) volt a javunkra. Nyilasi helyett a védő létére rendkívül gólerős Kereki duplázott ezúttal. Harmadik gólunkat Májer Lajos szerezte, Bálint elvétett büntetőjének kipattanóját vágta a léc alá. Az egész mérkőzésen át tartó mezőnyfölényünket nem tudtuk további gólokra váltani, ráadásul a plávik egyik gólja többméteres les után született. Nem sikerült a félelmeinket teljesen legyőzni az újvidéki visszavágóra. Már maga a mérkőzés is rosszul indult, hiszen Ebedli Zoltán már a 4. percben nagyon súlyos sérülést szenvedett, helyére Csongrádi állt be, aki nem annyira játékszervező volt, ő inkább a védekezésben jeleskedett.

Nyilasi Újvidéken igazi vezérként tartotta egyben a csapatot

A házigazdák hasonló mezőnyfölényben szögeztek minket a kapunkhoz, ahogy mi tettük velük két héttel korábban. Hamar meg is szerezték a vezetést, komolyan lehetett tartani attól, teljesen felőrölnek bennünket. Szerencsénkre Nyilasi Tibor korát meghazudtolóan vált a csapat vezérévé, szinte minden mozdulata nyugtatólag hatott a váratlanul felforgatott csapatra. Aztán egy váratlan ellentámadásunk után Fekete a semmiből egyenlített, a végéig pedig sikerült tartanunk az 1:1-es eredményt.

A gólszerző Feketét Pintér rántja a földre, mellettük a csereember, Csongrádi
 

Még ha szerencsével is, de összességében remek teljesítménnyel jutottunk a döntőbe, ahol az UEFA Tornához hasonlatosan itt is a Szovjetunió várt ránk.

A két meccs összképe alapján leginkább Gujdárt lehetett dicsérni

A budapesti első mérkőzésen a Népstadionban 1:1-et játszottunk, ami ránk nézve volt hízelgő. A Luzsnyikiban játszott visszavágón a szovjetek hamar kétgólos vezetést szereztek, a végén csak szépíteni sikerült, így végül az utánpótlás EB-sorozatot 3:2-es összesítéssel a Szovjetunió nyerte. A két sorozatban (ifjúsági és utánpótlás) az ellenfelünk szinte mindenben fölénk nőtt, ez nem is képezi semmilyen vita tárgyát. Egy ezüstérmet agyonhallgatott a szakma, egy ezüstéremért a keresztvizet leszedték a fiúkról. Szerencsére, voltak tárgyilagosabb és mértéktartóbb vélemények is. Elhangzottak olyan megjegyzések is, annyi balszerencsés év után 1976 eredményei feljogosítanak minket olyan reményekre, hogy nagyságrendileg tíz évre biztosítottak az eredmények a mostani utánpótlásunk képességei alapján. Ekkor 1976 júniusát írtuk. Nostradamusnak sem jöttek be ennyire jóslatok, szinte napra pontosan... 

Az év második fele már az új csapat építéséről szólt, a szokásokhoz híven. Rákosi Gyula nem csak amiatt kényszerült új csapat építésbe, mert az előző év fiai kinőtték korosztályukat, hanem mert a maradék generációt ketté kellett választania. A "régiekhez" nem akart nyúlni, hiszen ők a soron következő U20-as VB-re készültek. Ezért jellemzően az akkori ifi II-es korosztályú, 1960/61-ben született játékosokkal kezdte felépíteni új válogatottját. Rákosi folytatta a két éve megkezdett utat, már ami az erőltetett számú mérkőzést illeti. Nyár végétől 13 mérkőzésen próbálta összecsiszolni a csapatot, váltakozó sikerrel. Jellemzően a Disztl-Plástyik, Keskeny, Molnár, Bársony-Dajka, Sulia, Zakar-Pekker, Nagy, Vincze összeállítású csapat játszott, de többen kaptak még lehetőséget, például a védelemben Udvardi, Csima és Preszeller, a középpályán Rácz, a csatársorban Segesvári és Csomány, A Bulgáriában rendezett IBV-n (Ifjúsági Barátság Verseny) az utolsó, 10. helyet szereztük meg, olyan futballnemzetektől is vereséget szenvedve, mint a Koreai NDK, vagy Kuba. Egyéb mérkőzéseken szereztünk ősszel értékesnek mondható döntetleneket Jugoszlávia, a Szovjetunió és Franciaország ellen, de az év második felét lehoztuk győzelem nélkül. A mutatott játék alapján bizakodhattunk, ne felejtsük, egy évvel fiatalabb volt korosztályos csapatunk...

Az 1977-es évet a Szovjetunióban kezdte ifjúsági válogatottunk a taskenti ifjúsági tornán. A keret változatlan maradt a tavalyi év végéhez képest, folytatódott a csapat építése. Taskentben döntetlent játszottunk a szovjetekkel, a ferencvárosi Csomány góljával megvertük a finneket. A többi meccsünk alapján azonban a végeredményt illetően csak a 8. helyre voltunk jók. Ezek után kétfrontossá alakult a felkészülés: a "jelenlegi" ifiválogatott a görögök elleni UEFA Torna selejtezőjére készült, a "tavalyi" pedig a tunéziai VB-re. Így Rákosi Gyula egy egészen hibrid csapatot küldhetett pályára a kétfrontos szovjetek és a szintén kétfrontos portugálok elleni meccseken. Az U-VB-re készülő csapatból olyanok kaptak lehetőséget, akiket Rákosi Gyula a tavalyi ezüstérem után fedezett fel és vett a keretbe. Ilyen volt az Újpesti Dózsa ifikapusa, Bodnár László, az angyalföldi különítmény, Híres Gábor és Szebegyinszky András, a diósgyőri Szántó Gábor, vagy a ferencvárosi csatár, Kékesi Rezső. Ők meggyőző teljesítményt nyújtottak, el is utazhattak Tunéziába. Nekik is köszönhető, hogy a szovjetek ellen egy vereség mellett egy döntetlent játszottunk, a portugálok ellen pedig egy döntetlen mellett nyertünk is. Aztán mikor az eredeti ifiválogatott magára maradt, jött a feketeleves. A selejtezőben itthon még megvertük a görögöket a Fáy utcában 1:0-ra, egy hét múlva a visszavágón viszont a görögök átléptek rajtunk, 4:0 lett a vége, így ők utazhattak a belgiumi tornára. Ahol a görögök a házigazdák, az angolok és az izlandiak (!) mögött utolsók lettek csoportjukban. 

Miután a korosztálynak még volt minimum egy éve, ősszel Rákosi folytatta a csapatépítését  Olyan labdarúgók kerültek a csapatban, mint az újpesti Jurácsik Mátyás, a salgótarjáni Kardos József, a zalaegerszegi Fitos József, a békéscsabai Melis Béla, vagy a kispesti Kerepeczky György. És már az év végén megkezdtük a következő évi, Lengyelországban rendezett UEFA Ifjúsági Tornára a selejtezőinket, Svédország és Csehszlovákia társaságában. A sorozat nem indult jól, október végén 1:0-ra kaptunk ki Stockholmban a Farkas-Fidler, Miklós, Jurácsik-Kardos, Plástyik, Zavaczki-Fitos, Molnár, Belényesi, Melis összeállítású csapattal. Két hét múlva sikerült kiköszörülni a csorbát: Balassagyarmaton 4:0-ra vertük a svédeket Melis, Fitos, Segesvári és Magyar góljaival. Az évet egy prágai 1:1-gyel zártuk, Kardos tartotta életben a reményeinket.

Az 1978-as év ismét egy iráni tornával indult, kivételesen a legjobb négyig sem jutottunk el. A lengyel és a mexikói csapat ellen döntetlent értünk el, az előbbi 0:0, a másik 1:1 lett, ahol egy mexikói öngólnak örülhettünk. A házigazdáktól, némi meglepetésre, kikaptunk 3:1-re, Kínát viszont megvertük 1:0-ra (mindegyik gólunkat Melis szerezte). Az eredmény nem volt túl fényes, ellenben a mutatott játék adhatott okot a reménykedésre a selejtező folytatását illetően. Némileg rontott az összhatáson, hogy ugyanekkor északi szomszédaink hazai pályán legyőzték a svédeket, így sorsunk a saját kezünkbe került. Nem volt más dolgunk, mint a csoportkör utolsó meccsén Salgótarjánban legyőzni a csehszlovákokat.

A csehszlovákok elleni selejtezőben győztes csapatunk. Állnak balról: Disztl (Videoton), Kardos (STC), Segesvári (Dunaújváros), Dózsa (Bp. Honvéd), Mohácsi (DMVSC), Magyar K. (H. Szabó L. SE). Alul: Fidler (DVSC), Durucskó (DMTE), Molnár (Tatabánya), Fitos (ZTE), Melis (H. Bem J. SE).

Rákosi Gyula egy lapra tett föl mindent március végén, a keretében lévő összes csatárt, vagy támadó középpályását a kezdőbe állította, így a Disztl-Fidler, Kardos, Mohácsi- Fitos, Dózsa-Melis, Molnár, Segesvári, Magyar, Durucskó összeállítású csapatunk léphetett pályára. És Segesvárinak a 21. percben lőtt góljával 1:0-ra nyertünk! Ez azt jelentette, pontban beértük a csehszlovákokat, de lényegesen jobb gólkülönbséggel mi végeztünk a selejtezőcsoportunk élén. A lengyelországi torna előtt több mérkőzés már nem lett beiktatva, a jugoszlávok elleni előkészületi meccs is elmaradt a csoportbeosztás megismerése után, miután újfent velük kerültünk össze az izlandiak és a belgák társaságában. Az első körben Izlanddal játszottunk Gorlicében és a Disztl-Fidler, Kardos, Plástyik, Mohácsi-Fitos, Blatt, Paksi-Melis, Segesvári, Sallai összeállítású csapatunkkal, Segesvári, Melis és Fitos góljaival 3:1-re nyertünk. A másik mérkőzésen Jugoszlávia 2:1-re nyert Belgium ellen, azt erőviszonyokból előre lehetett tudni, hogy jugoszláv-magyar párharc lesz a csoportelsőségért, ami továbbjutást is, és a következő évi ifi VB-re való automatikus kijutást is jelenti. De az élet rakott egy csavart a történetbe. A belgák a mérkőzést követő csapatvacsoránál tömeges ételmérgezést kaptak a szállodában, és miután szó szerint elfogyott a csapatuk, visszaléptek a további küzdelmektől. Az UEFA első körben a pályán elért 2:1-et jóváhagyva a többieknek 3:0-val igazolva óhajtották lezárni a történetet, de ők maguk is hamar rájöttek, nem ez a jó megoldás, ezért a jugoszláv-belga eredményét törölték, a csoport pedig háromtagúra csökkent. A következő mérkőzésünket a jugoszlávok ellen játszottuk, egy küzdelmes mérkőzésen gól nélküli döntetlent értünk el. Így a döntés az utolsó mérkőzésre, a jugoszláv-izlandira maradt, ahol déli szomszédaink 4:1-re győztek, így gólkülönbséggel ők jutottak a legjobb négy közé. Annyi vigaszunk maradt, hogy egy gőzelem, egy döntetlennel a jobban végzett másodikok közé kerültünk, így kvalifikáltuk magunkat az U20-as ifi VB-re.

1979-ben Japánban rendezték a második (ezt a tornát kétévente rendezik), akkor már Coca Cola VB-nek nevezett ifjúsági labdarúgó-világbajnokságot. 

A VB után kiadott FIFA Bulettinből a magyar válogatott csapatképe az egyik csoportmérkőzés előtt

Az 1978-as ifi kerethez képest a végleges utazó keret a következő volt: Disztl Péter, Józsa Miklós (kapusok), Mohácsi Gyula, Róth Antal, Sallai Sándor, Nagy József, Dózsa Attila (védők), Kardos József, Szeibert György, Miklós Árpád, Pandúr István, Paksi János, Kerepczky György (középpályások), Melis Béla, Segesvári Sándor, Pölöskei Gábor, Koch Róbert és Kökény Miklós (csatárok). Sajnos már a csoportkörben elvéreztünk. A szovjetek 5:1-re, az uruguayiak 2:0-ra vertek minket. Szépségtapasz volt, hogy Guineát 2:0-ra vertük Segesvári és Kerepeczky góljaival. A VB-t Argentína nyerte, a döntőben 3:1-re verték a szovjeteket. Az argentin válogatottból különösen két játékos tűnt ki. A torna gólkirálya 8 góllal, és a VB legjobb játékosa Ramón Diaz lett. Voltak eretnek gondolatok egyes szakértőktől, hogy a 6 góllal második helyen végző Armando Diego Maradona sokkal nagyobb jövő előtt áll...

Ősztől folytatódott a felkészülés a következő esztendőre, illetve már az ősz végén megkezdődő UEFA Ifjúsági Torna selejtezőire. Az őszi mérkőzésekre a nyugodt kiegyensúlyozottság volt a jellemző, megúsztuk fájó vereségek nélkül, hoztuk a kötelezőket. Az év októberére és novemberére maradt két selejtező, idehaza a szovjetek, idegenben a románok ellen. Azt nem mondhattuk, hogy könnyű csoportba kerültünk. Rákosi Gyula nem számszerűsítette a várt pontokat erre az évre, a cél az volt, ne szálljunk ki a versengésből idejekorán. Nyíregyházán a szovjetekkel 0:0-át játszottunk a Varga-Babcsán, Róth, Kincses, Jurácsik-Pandúr, Nagy, Szeibert-Murai, Koch, Pölöskei kezdő összeállítású csapattal. Sem az eredmény, sem a mutatott játék nem okozott csalódást, önbizalommal várhattuk a brassói mérkőzést. Rákosi csak egy poszton változtatott a védelemben, Kincses helyett Balázs került a csapatba, Pandúr, Koch és Pölöskei góljaival meglepően könnyedén nyertünk 3:0-ra, ezzel csoportelsőként mehettünk a téli szünetre.

A következő részben 1979-től folytatjuk.