Nyolcvan évvel ezelőtt, 1938. június 19-én rendezték a párizsi Colombes stadionban a III. labdarúgó-világbajnokság döntőjét. Olaszország megvédte négy évvel korábban szerzett címét, de nekünk nem ezért igazán fontos a finálé: a magyar válogatott ekkor játszott először világbajnoki döntőben. 1938-as és 1954-es pozíciónk azonban lényegesen különbözött, 1938-ban az olaszok voltak a torna esélyesei, 16 évvel később viszont a magyar válogatott négy éve tartó veretlenséget maga mögött tudva, favoritként utazott a világbajnokságra, s lett végül csak második. Vagyis míg 1954-ben elveszítettük a döntőt, 1938-ban ezüstérmet nyertünk.

A két csapatkapitány, Silvio Piola és Sárosi György között a bíró, Georges Capdeville (utólag színezett fotó)

Minden összejött

Persze, tekinthetünk kudarcként is döntőre, hiszen vesztettünk, de reálisan nézve magyar szempontból az 1938-as maga a tökéletes világbajnokság volt. Lehetséges riválisaink közül a nemzetközi szövetséggel régóta rossz viszonyt ápoló angol és skót szövetség ahogy korábban, úgy erre a világbajnokságra sem nevezett. A szintén élmezőnybe tartozó Uruguay és Argentína azért maradt távol a tornától, mert sérelmezték, hogy a világbajnokságot ismét Európában és nem Dél-Amerikában rendezik. Az 1930-as évek elejéhez képest ekkorra visszaesett, de még így is az elitbe tartozó Ausztria az anschluss, míg Spanyolország a polgárháború miatt nem vehetett részt a tornán.

A világbajnokság első számú favoritja egyértelműen Olaszország volt, az esélyesek közé rajtunk kívül az 1934-es ezüstérmes Csehszlovákia és az Európában ismeretlen játékerőt képviselő Brazília tartozott. Nagy kérdés volt Németország szereplése, akik négy évvel korábban bronzérmet nyertek, ekkor pedig már osztrák játékosok is erősítették keretüket.

Silvio Piola (Lazio) és Giuseppe Meazza (Inter), az olaszok két legnagyobb sztárja (forrás: Fox Sports)

Kétségtelen, hogy sorsolásunk és riválisaink eredményei is nekünk kedveztek. Németország már az első fordulóban kiesett, a másodikban Brazília kiverte Csehszlovákiát, majd a döntőbe jutásért Olaszország Brazíliát. Eközben a mi águnk jóval kedvezőbb volt. Míg 1954-ben az Aranycsapat a döntő előtti utolsó három mérkőzését Németország, Brazília és Uruguay (vagyis az 1950-es, 1954-es és 1958-as világbajnok) ellen vívta, addig 1938-ban Holland-India (a mai Indonézia), Svájc és Svédország volt az ellenfelünk a döntőig vezető úton. Csapatunk meggyőző játékkal szállította a győzelmeket, Holland-Indiát 6:0-ra, Svájcot 2:0-ra, Svédországot 5:1-re legyőzve jutottunk a fináléba (ha nincs anschluss, úgy Ausztria az első fordulóban Svédországgal játszik, és valószínűleg magyar–svéd helyett egy számunkra sokkal nehezebb, magyar–osztrák elődöntőre kerül sor).

Csak a döntőben kerültünk szembe igazán magasan jegyzett ellenféllel, az 1935 novembere óta veretlen olasz válogatottat ráadásul 1925 óta, 11 meccsen sem tudtunk legyőzni. Mégis, bizakodásra adhatott okot a csapat kiváló hangulata, hiszen magabiztosan jutottunk a döntőbe, a finálét megelőző egy évben pedig tíz meccsünkből nyolcat megnyertünk. Ilyen előzmények után készültünk a Colombes stadionban rendezett döntőre, ahol 14 évvel korábban Jim Abrahams megnyerte a 100 méteres síkfutás olimipiai döntőjét. Ahogy azt az 1981-es, négy Oscar díjjal jutalmazott Tűzszekerek című filmből ismerhetjük, különös körülmények között, hiszen fő vetélytársa, Eric Liddell vallásos meggyőződése miatt hiányzott a vasárnapi döntőről. 1938-ban a magyar csapatból hiányzott három alapember, akik nem kevésbé furcsa módon maradtak távol a finálétól...

A ferencvárosi Sárosi György és az újpesti Zsengellér Gyula a magyar csapat 15 világbajnoki góljából 5-5 találatot szerzett

Bundavád

Dietz Károly szövetségi kapitány a döntőre váratlanul felforgatta a csapatot. Toldi helyett Vinczét nevezte a jobbösszekötő helyére, döntéséről elsőként a csapatkapitány Sárosit tájékoztatta, aki erre le akarta mondani a játékot, de a szövetségi kapitány kérésére mégis vállalta a szereplést. A középpályás Turay fáradtságra hivatkozva – lényegében tiltakozásul Toldi kihagyása miatt – lemondta a mérkőzést, Dietz pedig megbontotta a hátvédsort is, a torna addigi három mérkőzésén játszó Korányit a válogatottból már több mint egy éve kihagyott Polgárra cserélte. A gyanú szerint valamilyen módon az olaszok befolyásolhatták a kapitány döntését, amire csak ráerősít az a tény, hogy a brazilok az olaszok elleni elődöntőn – megmagyarázhatatlanul, de találgatásokra okot adó módon – két legjobb csatárukat, Leônidast és Timet nem játszatták, továbbá elérték, hogy ne a belga John Langenus (a korszak leghíresebb, az 1930-as világbajnoki döntőt is vezető bírója), hanem a francia Georges Capdeville bíráskodjon a finálén.

Ma már nem tudjuk pontosan rekonstruálni, miért küldött ki egy lényegében tartalékos csapatot a pályára Dietz. Az olasz politikai ukáz kizárható, hiszen Magyarország nem volt függő viszonyban Olaszországgal szemben. De az is felmerült, hogy a magyar szakvezető Budapestről kapott utasítást a mérkőzés leadására, hogy a magyar politika megőrizze a revíziós törekvések iránti olasz jóindulatot. Mindezekre semmilyen bizonyíték nem került elő, és nem is valószínű, hogy a politika ilyen direkten szólt volna bele az eseményekbe. Arról nem is beszélve, hogy joggal merül fel a kérdés: ha az olaszokkal "meg kellett nyeretni" a meccset, akkor miért nem a legjobb magyar csatárt, Sárosit, vagy a tornán addig öt gólt szerző Zsengellért hagyta ki a kapitány?

Dietz Károly (forrás: családi hagyaték)

Évtizedekkel később több játékos is úgy emlékezett vissza, hogy az olaszok a két nép barátságára hivatkozva azt kérték, hogy a kemény játékáról ismert Toldi Géza ne lépjen pályára a döntőben, mert a meccs eldurvulása károsan érintené mindkét ország megítélését. Ez már könnyebben elképzelhető, mint a közvetlen politikai befolyásolás, bár különös, hogy egy ilyen kérésnek a kapitány feltétel nélkül eleget is tett (vagyis egyoldalúan, semmit sem kérve cserébe, például, hogy az olaszok is mellőzzék valamelyik játékosukat). Figyelembe véve a szintén nehezen megmagyarázható Korányi-Polgár cserét is, a leginkább logikus verzió az lehet, hogy Dietz – talán, hogy látványosan kivegye részét a remélt sikerből – zsenialitását akarta bizonyítani a meglepő húzásokkal. Vagyis ugyanúgy eltaktikázta a világbajnoki döntőt, mint 16 évvel később a csapatát szintén felforgató Sebes Gusztáv. Akármi is motiválta Dietz lépését, ez vezetett Turay lemondásához és a csapatszellemre is rendkívül károsan hatott döntése. Az olaszok győzelme lényegében nem forgott veszélyben, gyors vezető góljukra ugyan még válaszolni tudtunk, de 3:1-es félidő után 4:2-es vereséget szenvedtünk.

Itt még reménykedtünk: a 8. percben Titkos Pál egyenlít, 1:1!

Mondjon le, mondjon le!

A Keleti pályaudvaron többezer fős tömeg várta a csapatot. Amikor a játékosok leszálltak a vonatról, óriási éljenzés fogadta őket. A Nemzeti Sport tudósítása azonban érzékletesen szemléltette a hangulat változását:

Hiszen itt ünnepelnek! A játékosok és a vezetők vidáman néznek össze: Gyerekek, nincs baj! A közönség lelkesedése határtalan, a rendőrök alig tudnak helyet szorítani a leszállóknak.

– Tol-di! Tol-di! Gyurka! Gyurka! Króni! Króni! Turay!...

Boldog mindenki, a fogadók és az érkezők egyaránt. És amikor felhangzik a Himnusz, néhány szemből kicsordul a könny… Dietzéből is… Aztán vége a Himnusznak s várjuk, hogy következzék az ünnepség, a beszédek sorozata…

Egyszerre, mint derült égből a villám, kitör a botrány. Zsarnóczay torkát köszörüli és hozzá akar kezdeni a beszédhez, amikor felharsan:

– Mond-jon le! Mond-jon le!

Név nélkül, de mindenki tudja, hogy ez a szövetségi kapitánynak szól. Először csak tíz-tizenöt ember kiáltja, de aztán – mint ez már történni szokott – egyre többen kiabálnak. Csak úgy reng a csarnok. Ránézünk Dietzre. Sápadt. Valami fájdalmas mosoly suhan át az arcán, átöleli könnyező feleségét...

A tüntetés kirobbanásához valószínűleg nagyban hozzájárult, hogy a csapatból az exfradista Turay mellett a Ferencváros két meghatározó játékosát hagyta ki Dietz, vagyis pont a legvérmesebb szurkolótábort bőszítette fel döntésével. A Pesti Hírlap beszámolója szerint „a tüntetés nem ült el egyhamar, mert a szétoszlatott sportrajongók egyes csapatai részben a Rákóczi úton, részben pedig a Fiumei úton újabb tüntetésbe kezdtek, de a rendőrök megjelenésére szétoszlottak”. A fogadtatás a kapitányban különösen mély nyomot hagyott, amikor idős korában megírta visszaemlékezéseit, az egyik, végül el nem készült fejezetnek a „Mondjon le! Mondjon le!” címet adta (a kapitány végül egy évvel a döntő után mondott le).

Az Akadémiai Kiadó gondozásában a közelmúltban megjelent könyv az 1938-as labdarúgó világbajnokságról

A közvélemény elsősorban Dietzet és a hibás csapatösszeállítást hibáztatta a vereségért, ám a futball világát jól ismerő szakírók arra figyelmeztettek, hogy a probléma sokkal mélyebb. Mamusich Mihály a Nemzeti Sportban kifejtette, értelmetlen azon vitázni, hogy más összeállításban legyőzhettük volna az olaszokat. „Lássuk be, hogy nem ilyen apróságokon múlt, hogy a VB döntőjében vereséget szenvedtünk. A legjobban összeállított magyar csapat is vereséget szenvedett volna vasárnap Colombes-ban ettől az olasz együttestől.” Mamusich szerint a magyar játékosok lassúak, nemcsak a játék sebességében, hanem gondolkozásban is. Másrészt taktikailag is le vagyunk maradva, labdarúgóink nincsenek tisztában azzal, melyik ellenfelüket kellene fogniuk, nem tudják, hogy kell helyezkedni a pályán. Egyéni képességeket tekintve a magyar játékosok kitűnőek, többnyire magasan ellenfelük fölött állnak, de amikor az olaszokkal kell felvenni a versenyt, kiütköznek a taktikai hiányosságok.

Régi probléma: a magyarok varázsolnak, de a kapura veszélytelenek, és az olaszok rúgják a gólokat (a Nemzeti Sport karikatúrája, 1934. július 26.)

Elfelejtve

Az ezüstérmet szerencsétlen történelmi korban szereztük, a háború miatt esély sem volt arra, hogy a hibákból tanulva 1942-ben felkerüljünk a dobogó legfelső fokára. Pedig életkoruk alapján többen is bizonyíthattak volna négy év múlva, így azonban a háború utáni csapatban már alig maradtak a 38-asok közül. Ugyanakkor az ezüstcsapat sikerét elhalványította az 1950-es évek első felére összeálló, új, minden korábbinál sikeresebb válogatott. Másrészt a Rákosi-korszak szerencsétlen történelmi helyzetet teremtett, nem csak a 38-as gárda, de a régi magyar futballkultúra megítélése szempontjából is. Az akkori uralkodó diskurzus szerint a fejlődés forrása elsősorban nem a tradícióinkból, hanem a kommunista elvek érvényesüléséből fakad. Labdarúgásunk egykori sikereit így elhallgatták, esetleg csak kritikával illették, a Rákosi-korszak nyilvánosságában értelmezhetetlen volt, hogy „Horthy-Magyarország” valamiben világszínvonalon teljesített. 1938 hősei eltűntek a magyar szurkolók szeme elől. Nem csak a múltat nem volt illő felidézni, de az egykori hősök friss sikereit sem, így a drukkerek például arról sem értesülhettek, hogy az 1930-as évek legnagyobb futballsztárja, Sárosi György 1952-ben olasz bajnoki címet szerzett a Juventus edzőjeként. A kapitány sorsa pedig jelképes. A következő világbajnokságot, amelyen Magyarország részt vett, 16 évvel később rendezték, ahol a válogatottat az a Sebes Gusztáv vezette – szintén az ezüstéremig – aki játékosként egyetlen válogatott mérkőzését 1936-ban játszotta, Dietz Károly állította a csapatba. 1954-ben azonban Dietz még csak megbecsült szaktekintély sem lehetett, csak egy osztályellenség volt, aki visszatérve az internálásból épp Piliscsabán dolgozott éjjeliőrként…

A totális diktatúra erjedésével az 1950-es évek közepétől már feltünedeztek a régi sztárok nevei a sportlapokban, 1955-ben az Aranycsapat kapitánya, Sebes Gusztáv arról írt, hogy a jelen sikei összefüggenek hatvanéves labdarúgó kultúránkkal. Az 1960-as évektől, ha piedesztálra nem is emelték az egykori csillagokat, de mind gyakrabban szerepeltek a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor a mai napig nem töltik be azt a kitüntetett szerepet az emlékezetben, melyre egykori sikereik  – különösen az 1938-as vb-ezüst – feljogosítanák őket.