Lajos pár napja remek kis cikket dobott össze az NHL idei kényszerszünetének hátteréről és az üzleti vonatkozásokról. Én mostanában a munka miatt egyszerű szurkolóvá vedlettem vissza, akit nem érintenek már meg a komoly sportszakmai és gazdasági kérdések, viszont amikor az időhiány fő okozója éppen a nagy víz túloldalára sodor a lockout lejártának idején, akkor nem hagyom ki a lehetőséget, hogy körülnézzek a hoki őshazájában és meglátogassak egy valódi szórakoztatóipari eseményt. Igen, én először jártam arra, először voltam NHL meccsen, és a sportág szerelmeseként és amatőr szinten űzőjeként ez hatalmas élmény volt. Gondoltam megosztom ezt, és ami képek formájában még megmaradt belőle. Ez tehát nem más, mint egy abszolút szubjektív élménybeszámoló két részben, a jégkorong egyik fő szentélyéből és egy vidéki kis plébániájából.

Ha már le kellett lépnem 2 hétre a tengerentúlra melózni, akkor vélhetően a legszerencsésebb formában tettem ezt. Az utam Torontón keresztül vezetett Columbusba, ami önmagában nem egy nagy szám, de előbbi ad otthont a Jégkorong Halhatatlanok Csarnokának, a másodikban pedig van NHL csapat - és más mondjuk konkrétan semmi, de ez más téma.

Az első részben lássuk a Hockey Hall of Fame-et.

A Hockey Hall of Fame ténylegesen a sportág szentélye. Hogy ne gagyi helyen legyen, a világ leghosszabb utcájába került. Bejutni valami irodaépület-bevásárló központ kombón keresztül lehet, de mielőtt ezt megteszi az ember, nehezen megy el a Spirit of Hockey nevű üzlet előtt. A bejárattal szemben a helyi utánpótlás egyik sora várja éppen, hogy a társak kiszenvedjék a korongot a harmadból, és végre cserélni lehessen.

Ez egyébként egyáltalán nem meglepő, a városban járva lépten-nyomon ingyenes jégpályákba botlik az ember. Ha azt írom minden második sarkon, mindenki túlzásnak tekinti, pedig nagyjából ilyesmi a helyzet. Ahol elfér, ott szabvány pálya (a szélén látszik, ha kell, palánkot is tudnak mellé tenni), ahol csak egy fél sarok van, ott egy szabálytalan formájú 3 fa közé ékelve, vagy egy teljesen idétlen, hullámos szélű, kvázi utcai design elem funkcióval ellátott darab. Először kicsit meglepődtem ezen, majd eszembe jutott, hogy ez mégiscsak Kanada, és helyi barátaim is felvilágosítottak, hogy itt a gyerekek tényleg gyakran tudnak korábban korcsolyázni, mint rendesen menni. Biztos vagyok benne, hogy a TAO-s pénzek felhasználói és odaítélői is tanulmányozták ezeket a viszonyokat, és tudják mi a dolguk.

Na de vissza a halhatatlanok felé vezető útra. A boltba betérő halandó megismerkedhet azzal, mi az amit ajándéktárgy kereskedelemnek hívnak ott, ahol a sport valóban üzletként és nem politikusok vagy unatkozó milliárdosok játékszereként funkciónál. Minden, minden méretben és formában. A leghaszontalanabb vackoktól kezdve a csapatok hivatalos mezein át évkönyvekig ível a paletta, és elég nehéz megállni, hogy ne vásároljon az ember. És csodák azért nincsenek, amikor körbeforgatom a hivatalos NHL pakkot, akkor ott virít rajta a 'Made in Slovakia' felirat, komolyan tegye fel a kezét aki látott már olyan korongot, amit nem ez a sajátos történelmi felfogással bíró nép készített. A lényeg mégis az, hogy aki ide betér, az vásárol. Pénzt hagy ott, esetenként sokat, aminek örül az intézmény, az NHL, meg mindenki akinek ott a logója és részesedik a bevételből.

Hívogató külső, reményeket beteljesítő belső

Aztán azért győz a józan ész, hagyjuk a francba ezt a sok szart, lássuk végre a lényeget. Már kapásból a pénztár előtt lecövekel az ember, egy üvegfal mögött százával sorakoznak a használt korongok, itt kezdődik a kutatás a magyar vonatkozások iránt. Amilyen reménytelennek látszik a dolog, annyira csalódom pozitívan. Van korong budapesti világbajnokságokról és dunaújvárosi bajnokcsapattól is, összesen legalább 4-5 darabot találtam mielőtt meguntam. Némi csalódással veszem tudomásul, hogy Fradi semmi, de később kiderült, hogy a lényeges dolgok bent vannak.

Aki szereti a jégkorongot, annak biztos, hogy ugyanúgy megnyúlik a feje amikor belép, mint nekem. A bejáratot két retro felszerelésben ácsorgó óriás szobor vigyázza, látszik rajtuk, hogy nincs izé.

Nincs izé

A múzeum több szekcióra van osztva, külön részt szentelnek az NHL-nek, a nemzetközi szövetségnek és a válogatottaknak, a világbajnokságoknak, és a hoki történelmének. Egy hátsó sarokban pár asztali hoki, flipper és egyéb játék mellett négy műanyag pálya jellegű valami fogadja a látogatókat, itt mindenki beállhat a kapuba, hogy megpróbálja hárítani többek között Crosby lövését, vagy pont ellenkezőleg, a góllövéssel is próbálkozhat. A sétálgatás és nézelődés közben megfáradt rajongókat két moziterem is várja, ahol két ill. három dimenzióban lehet élvezni a sportág legfontosabb jeleneteit, és nagyjainak bölcs vagy éppen sablonos gondolatait.

Ami pedig a vitrinekben van, az a jégkorong színe-java. El tudom képzelni, hogy sok ember csak ócska, használt felszeréleseket lát, amit a rég- és közelmúlt játékosai izzadtak össze, de szerintem klassz dolog, hogy pl. egy Wayne Gretzky nevű csóka nem a nappalijában rejtegeti, hanem itt állítja ki azt az ütőjét és kesztyűit, amivel 1994-ben megütötte 802-dik NHL gólját és ezzel minden idők legeredményesebb gólütőjévé vált.

Nem kell megszámolni

Minden csapat, minden ország és minden kontinens megkapja itt a tisztelet és az elismerést, ami azért jár, amivel az egyetemes jégkoronghoz hozzájárult. Amikor a nemzetközi szekciót járom végig, hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy a halhatatlanok falán két magyar is szerepel, név szerint Schell László és Pásztor György. Természetesen itthon ezt a jégkorongkedvelők tudják, emlékeznek a hírekre a beiktatásokról, de mégis szívet melengető élőben látni a kis táblákat az illusztris társaságban. A történelmi részben megint jó magyarnak lenni, hiszen azt látjuk, hogy az alapító tagok utáni első csatlakozási hullámban (1927-ben) vált a magyar szövetség is a nemzetközi szövetség tagjává, és ezt Ladányi Balázs meze illusztrálja a vonatkozó üvegfal mögött. Lehetne persze ez is egy repi mez a szövetségtől, de nem az, látszik, hogy ezt tényleg Godó viselte, mégpedig a 2003-as divízió 1-es hazai vb-n, ahol 7 ponttal szomorította az ellenfeleket. Nem mellesleg ezúton is sok sikert kívánok neki az olasz kalandhoz, remélem tavasszal bombaformában tér vissza a válogatotthoz. Az odabiggyesztett táblákról tudom meg, hogy az első világverseny amin részt vettünk az 1928-as téli olimpia volt (a 11. helyre értünk oda, inkább nem nézek most utána hány induló volt), és az első általunk rendezett esemény pedig az 1929-es EB. Jó tudni ezeket, annyira még én sem vagyok hard core, hogy minden ilyet fejből vágjak. Sajnos az olimpiai részvételről leszoktunk mostanában, a világverseny rendezésről szerencsére nem.

Akárhogy is nézzük, ez volt a kedvenc részem, itt ácsorogtam a legtöbbet és tényleg nagyon büszke voltam arra, hogy mi is ott vagyunk. Amikor anno Zürichben a helyi műsorközlő azt mondta, hogy a világ élvonala üdvözli újra a magyar válogatottat és szurkolótáborát, akkor talán ő sem tudta, hogy igazából nem csak a kötelező udvariassági formulákat puffogtatja. Tudom, hogy nagyjából a helyünkön vagyunk most, de mégis milyen jó lenne újra ott küzdeni...

Ott vagyunk

Aztán amikor megérkezem az említésre méltó nemzeti bajnokságokhoz, akkor rögtön megértem miért nem volt zöld-fehér vonatkozású korong a bejáratnál. Aki számít, az itt kap helyet, még ha csak egy fénykép formájában is. Persze ne legyenek kétségeink, hogy a képen szereplő Rob Niedermayernek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egyetlen magyar klubcsapat címereként a Ferencvárosé jelenik meg a hoki halhatatlanjai között. Persze az sem kizárt, hogy azért közrejátszik a tény: a liga legfontosabb tényeit bemutató táblán is kétszer szerepel a klub neve. (A helyén kezelni nem tudóknak a kommenteket javaslom, irigykedni és köpködni remekül lehet ott.)

Miután kibüszkélkedtem magam rájöttem, hogy valami nem stimmel, nem láthattam még mindent. Aztán találtam is egy lépcsőfeljárót, ahol az épület utcáról látható részébe lehetett feljutni. Olyan apróságok voltak ott, mint a hoki legendái, egy sor régi és új kupa, trófea. És a terem egyik végében ott figyel a Stanley Cup, teljes életnagyságban, szépen kipucolva. Nem üveg mögött, nem három biztonsági őr mögött, csak simán egy pulpituson. Oda lehet sétálni, meg lehet nézegetni, fogdosni, fényképeket csinálni. Furcsa, de látszólag aki ide eltéved annak van annyi esze, hogy nem tesz benne semmilyen kárt, ezért nem kellenek a különösebb óvintézkedések. Körben pedig a legendák sorakoznak, a kupa talpán pedig ott a történelem, semmit sem elhallgatva.

Antik pohár, összekarcolva

Shit happens

Nem tudom összesen mennyi időt töltöttem bent, de 2-3 órát simán el lehet téblábolni, főleg a hozzám hasonló megszálottaknak, akiknek megdobogtatja a szívét egy pár szakadt hokicucc, fénykép és kupa. Nem árt hozzá angolul vagy franciául beszélni (minden két nyelven megy), de anélkül is élvezhető. Zseniális hely. Aki arra jár, ne hagyja ki.

Még aznap este megpróbáltam elhagyni Torontót, de végülis csak másnap sikerült és megérkeztem a csodás Columbusba, Ohio-ba, ahol vágni lehet az unalmat a levegőben, de van egy NHL csapat, aminek volt éppen hazai meccse és nem hagyhattam ki. Először úgy gondoltam egy bejegyzésbe sűrítem az élményeimet, de a franc se gondolta volna, hogy ilyen hosszadalmas dolog ez a blogolás, úgyhogy azt majd legközelebb... Ha minden jól megy, akkor a furcsa cím is ekkor nyer majd értelmet.

Update: közben az jutott eszembe, hogy valószínűleg hivatalosan ez inkább a hírességek csarnoka, de nekem valamiért a halhatatlanok sokkal jobban tetszik. A sportág így vagy úgy legnagyobbjai. Élők, és azok is, akik már nincsenek közöttünk.