Válogatott okosságok

Már a középiskolás éveim alatt is volt tükrünk, úgyhogy tudtam, hogy kénytelen leszek a továbbtanulás gondolatával kacérkodni. Komoly realitása volt ugyanis annak, hogy a későbbiek során sem a testemből fogok megélni. Na hát így szippantott magába a felsőfokú oktatás világa, és ennek során volt szerencsém egy csoportba kerülni Nevezzük Mondjuk Zsuzsikával. Amikor a litván az észt osztogatták, akkor ő még a környéken sem tartózkodott, így már az is egy komoly fejtörést okozott sokunk számára, hogy egyáltalán hogyan juthatott el idáig. Biztosan nem a pénz és nem is a bizonyítványosztó dívány volt a megfejtés, úgyhogy kizárólag a földöntúli vakszerencse lehetett az egyedüli magyarázat. Fortuna aztán a továbbiakban is fogta a kis kezit, hiszen talán még önmagát is meglepve végül itt is leküzdötte az összes akadályt. Nem volt ő gonosz, vagy rosszindulatú, így aztán semmi esetre sem lehetett volna őt ellenszenvesnek mondani. Néha egy-egy tantárgy vagy témakör kapcsán még bizonyos szintű jelzőfény is világított benne, de ha globálisan nézzük, akkor azért alapvető hiányosságai és fogalmi zavarai voltak a Nagy Egésszel szemben. És mégis odakerült, ott maradt, ráadásul valahogy meg is csinálta a végén, tehát összességében abszolút sikeresnek mondható a tevékenysége. Na hát ez jutott most eszembe Sanyi bácsiról.

Mert hát Egervári mesterről sem lehet azt mondani, hogy egy unszimpatikus botrányhős lenne. Többnyire el van ő csendesen magában, sokszor még akkor sem beszél, ha kérdezik [Mutassatok még egy olyan edzőt, akit az operatőr összecserélt a csapatorvossal. - a szerk], ráadásul néha még kedvesen mosolyog is. Még arra is valamilyen sajátos bájjal szokott utalni, hogy érzése szerint a leginkább megfelelő személyt ültették a magyar válogatott szövetségi kapitányi székébe. Érzékeny lelkű ember ő, akiről tudjuk, hogy a művészetekre is fogékony. A Szakmához mondjuk nem igazán ért, de mivel az eredmények valami miatt mégis jönnek, az ember lassan már eljut odáig, hogy felhívja Sanyi bácsit, és megkéri, hogy nevezzen meg öt tetszőleges egész számot egy és kilencven között.

Kétszer egy pont az elmúlt hét termése

Ha valaki nekem közvetlenül a sorsolás után azt állítja, hogy egy ide-oda török meccs, egy románok és egy hollandok elleni összecsapás után mindössze egyszer írnak nulla pontot hazánk neve mellé, akkor valószínűleg rögtön megkérdeztem volna, hogy hol kell ezt aláírni. Persze az Andorra elleni három pont legalább annyira egyértelmű volt, mint az, hogy egyik gól sem egy Vadócz-Vass-Huszti összjáték után születik meg, de például az észtek elleni idegenbeli győzelemben azért már nem volt mindenki száz százalékosan biztos.

Most meg ott tartunk, hogy ebből az előzetesen ijesztőnek tűnő csoportból tulajdonképpen reális esélyünk van a baljós emlékű pótselejtezős hely elérésére. A számolgatásba most nem akarok belemenni, de még egy esetleges bukaresti vereség sem jelentené automatikusan azt, hogy másnaptól már 2018-ra kell készülnünk. Ha pedig szeptember 6-án legyőznénk esetleg keleti barátainkat, akkor aztán talán még a Hungária körúton is kolbászból lenne egy ideig a kerítés.

Fortuna keze egyelőre nem üres

Tegnap az első félidőben mutatott játékot nézve mondjuk még abban sem voltam biztos, hogy a játékvezető nem fújja majd le komolytalan játék miatt az összecsapást. Amikor a törökök könnyebben szlalomoztak a védőink között, mint Alberto Tomba a havas lejtőkön fénykorában, még egy Király Gabiénál is rosszabb lyukas mackóalsót sem adtam volna a tisztességes eredmény eléréséért. Már odáig süllyedtem, hogy az általam egyébként kedvelt Gundi is halálra idegesített (pedig ő valószínűleg még abból is élvezetes műsort tudna produkálni, ha a közületi telefonkönyvet olvasná fel), miután legalább háromszor elmondta, hogy az első tíz percet kellene mindenképpen kibírni. Ezt a célkitűzést mondjuk én eleve sosem értettem, mert nem tudom, hogy ha az első tíz percben nem kapunk gólt, de aztán a 11. és a 23. perc között mondjuk mindjárt hatot is, akkor tulajdonképpen mennyivel vagyunk beljebb. De hát nem kaptunk egyet sem, sőt, Vanczák Viliből még legenda is lehetett volna, ha kicsivel több szerencséje van. Volt nekünk azonban csatársorunk is, név szerint Szalai Ádám. Értettem én a koncepciót: hiába játszott csapnivalóan a románok ellen, nem lehetett őt kihagyni, hiszen mindig benne van a gól. Na mondjuk benne is maradt megint, de hát az is igaz, hogy már eleve reménytelen volt a helyzete. Nem is merném tőle megkérdezni, hogy már mióta nem szerzett gólt, mert vagy leütne a léggitárjával, vagy pedig megkérdezné, hogy én hányszor voltam eredményes a Bundesligában, akkor pedig nagyobb zavarban lennék, mint Mészáros egy erőtlen és lecsúszott beadásnál.

Éppenséggel a második félidő sem úgy indult, hogy a kapujukhoz szögeztük volna az ellenfelet, amikor pedig becsengettek a janicsárok, valahogy még akkor sem éreztem azt, hogy a helyzetünk jelentősen javult volna. Az a kérdés viszont felmerült bennem, hogy Mészáros vajon kinek lehet az unokaöccse, vagy mivel tarthatja sakkban a Stábot.

Ezután viszont csoda történt. Hajnalnak beesteledett, jött helyette Böde, és nagyjából három perc után be is tette a névjegyét a kapuba. Feltűnő volt, hogy a Böde-Szalai kapcsolat akár még működőképes is lehet, ettől aztán Sanyi bácsi is megijedt, mert rövidesen maga mellé ültette Szalait. Érkezett helyette a nem kimondottan vérbeli csatár Elek Ákos, és itt már csak azt mondogattam, hogy az bizony egy isteni csoda lenne, ha ezúttal kibírnánk valahogy a hátralévő nagyjából tizenöt percet.

Jó csere volt, Sanyi bá!

A nem éppen élete formájában játszó török válogatott azonban már nemtudta bepréselni a másodikat, és mivel a fapapucsosok pedig csúnyán megalázták a románokat, így valami elképesztő módon már pontelőnnyel várhatjuk a bukaresti találkozót. Ezek után már ki kell mondanom, hogy ott is bármi megtörténhet, és remélhetőleg még Kálmán bácsi is igénybe veszi majd legendás török kapcsolatait, és rábírja őket egy románok elleni idegenbeli győzelemre. (Lássuk be, az is két szörnyen gyenge formában lévő csapat találkozója lesz.)

Akkor pedig Sanyi bácsi szobrot kap, az kurvaélet.

Kérdés, hogy hol tartanánk akkor, ha még taktikailag is rendben lennénk?